Fél életünk

Akik ismernek, biztos azt hiszik, hogy a Doom-ról fogok áradozni. Lehetne, mert toplistámon az az első az FPS-ek (sőt, játékok) között, de van nekem más kedvencem is. Csak vele kicsit későn kezdtem az ismerkedést - pont a Doom miatt. Sokáig nagyon beszűkült volt a látóköröm játékokkal kapcsolatban, általános iskolás éveimet néhány játék határozta meg csupán: Doom 1-2, StarCraft, Age of Empires 1-2, Project: I.G.I (ez a játék megérne egy külön blogbejegyzést, annyit játszottam vele - s annyit szentségeltem legnehezebb szinten 8D), Mortal Kombat 4. 1993-2001 között nem túl sok játékot ismertem. Inkább csak ezeket nyomattam orrba-szájba. Így sajnos olyan címek, mint a Diablo 2, vagy a Half Life kimaradtak. Minthogy egyikről már volt bejegyzésem, így most nem a Diabloról fogok írni, hanem a Half Life-ról, ez kitalálható.

Olyan 2003 környékén hozta el CD-n egy haver amolyan békepipaként (vagy mittomén - akkor találkoztunk hosszú idő után ismét - s nem túl fényesen váltunk el, maradjunk annyiban). Na, mondom, nézzük csak, mi ez a szmötyi, amire mindenki a farkát veri. Mert ugye rengetegen istenítették, akkori középiskolai osztályomban is. Half Life így, Half Life úgy, Half Life az Atyaúr, Half Life az az ágyban is ott van. Egyik haver mondta is, hogy ő az Opposing Force-ot isteníti, és, hogy az mennyire jó, jobb talán, mint az alapjáték. Ok, biztos jó, ha ennyien szeretik.
Mondtam is havernak, hogy egy korbácsot is hozhatott volna, hogy ha esetleg tényleg annyira jó, valamivel megfenyítem majd magam, amiért nem játszottam vele eddig. Fel is raktam mindet (HL alap, OP, Blue Shift), és játszottam. Akkoriban azért már ismertem a Halo-t, a Return to Castle Wolfenstein-t, a MOHAA-t, a NOLF2-t, szóval valahogy akkor nem vágtam hanyatt rögtön magam tőle. Jó kis FPS volt, de igazából az elejét még unalmasnak is találtam. Nem is nagyon értettem, mi ez a sztorizgatás, amit még elnyomni sem lehet 8D (mert ugye a RtcW-ben elnyomhatók a videok - s akkoriban nem voltam valami jó még angolból).

Azonban! Ugye a sztorit mindenki ismeri: van egy kutatóbázis, Black Mesa a neve, ahol teleportációs (látszólag, persze) kíséreleteket végeznek. Mi egy 27 éves tudóst alakítunk (Dr. Gordon Freeman, a zisten BOW), aki elég hallgatag, s éppen munkába igyekszik. Mai szemmel persze, hogy lebilincselő és lenyűgöző az intro, ahogy forradalmi módon mi irányítjuk végig a karakterünket, s egyre beljebb kerülünk a bázison. Gyönyörű expozíció! Azonban akkori fejjel ezt még unalmasnak tartottam (n00b voltam, na). Majd jöttek a kezdőterületen való csíntevések: megnyomtuk a riasztót, mire a tudósok és a biztonsági őr rendre intettek. Ugye a mikrós szarakodás is ismerős mindenkinek, mikor túlpörgetjük a kaját a mikrosütőben, és az szétrobban 8D. Felröhögtem először, mikor megláttam. Aztán jön az egyenruhánk felöltése. Gyönyörű! Beindul a dögös zene, mikor felöltjük, és tényleg érezzük, hogy mi itt "kibaszott fontosak" vagyunk. Mesteri fogás! Le a kalappal a Valve előtt. Annyira jól meg van csinálva az egész bevezető rész, annyira izgalmas és lenyűgöző igazából, hogy ezt bűn lenne unalmasnak nevezni, csak mert még nem ismerjük a játékot - én elkövettem e bűnt 8D. Sajnos. De ma már istenítem e részt is.
Utána pedig jön a kísérlet: RÉSZESEI vagyunk egy kísérletnek! A játékos végre nem csak arra jó, hogy szétlőjjön moindenkit, hanem arra is, hogy dolgozzon a játékban. A konstans rombolás helyét itt átveszi végre az építés is egy ideig! Ez 1998-ban biztos "odabaszós" lehetett, hogy egyszerűen fejezzem ki magam. Engem lenyűgözött a sok "katonás-lövős-pusztítós-normandiai partraszállós" FPS-ek után. S még ma is le tud nyűgözni, ha előveszem. Spirituálisan átlényegülök, ha Gordon Freeman-ként dolgozok a játékban. Én vagyok Freeman, és én kerülök majd szarba a kísérlet balul elsülése utána (ami a végére kiderül a játéknak, hogy igazából nem feltétlenül a tudósok hibája). Utána pedig megkezdődik az eszeveszett túlélésért folytatott küzdelem. De nem úgy, mint a Doom-ban, hogy megyünk, oszt lövünk. Itt élet van a bázison! Élet, amit látunk elmúlni, élet, amit látunk újjászületni (ugye az egyik professzor éppen újjraéleszti az egyik biztonsági őrt - szerintem játéktörténelmi pillanat!). A Black Mesa nem csupán egy Mars, vagy Phobos és Deimos (s itt most csak a Doom 1. részéről beszélek - a 3. ugye sokat vett át a Half Life-tól, és megcsinálták benne ezt az élő és meghaló bázist). A Black Mesa valóban egy kulcsfontosságú kutatóbázis, ami most a szemünk láttára szűnik meg létezni, illetve amortizálódik le, adja át magát az idegeneknek, a katonaságnak, majd a speciális alakulatnak (akik szintén nyírnak mindenkit). Szóval valóban él, lélegzik a Half Life világa, s minket is magáévá tesz. De nem megerőszakol, hanem szépen, lassan csábít el olyan momentumokkal, amit már említettem is, vagy olyanokkal, mikor megérkezik a katonaság, és a karjukba omló tudósokat is elkezdik irtani hirtelen. Igazából nincs egy bonyolult sztorija a játéknak, de a cselekmény az hatalmassá emeli az egész elbeszélést, melynek egész végig részesei vagyunk, egy percig sem távolodunk el Gordontól.

Persze a lövöldözés is ott van a helyén nagyon, de itt mégis az akció az csak másodlagos dolog lesz - legalábbis számomra. Ok, azért töltöm be, hogy lövöldözzek egy jót, de, ha ránézek a fémdobozra a polcomon, amin a lambda jel van, akkor először azért gerjedek be a játékra, mert kiváló atmoszférája és cselekményvezetése van, mely magába szippant. S csak utána jut eszembe, hogy milyen kurva jót is lehet benne lövöldözni, amolyan "John McLane-módra".  (Legalábbis nekem a zsoldosok elleni küzdelmek során mindig a Die Hard első része jut eszembe, mikor a laza zsaru egy szál gatyában kiírtja a terroristákat 8D - csak itt Gordon írtja az alieneket és a zsoldosokat egy szál tudományos kísérleti páncélban. )

Hogy mire ez a nagy terjengés és csapongás részemről? Csak annyi, hogy a Portal-t játszva felötlött bennem egy résznél, hogy micsoda kurva jó játék a Half Life. Na, mondom, rakjuk is fel! A Portal-ból kilépve jobbra fordultam, és megláttam a polcon a fémdobozt (Half Life 2 Collector's Edition), melyben a Half Life Anthology is van (ugye ebben benne van a Blue Shift, az alapjáték, az Opposing Force és a Team Fortress 1). Fel is raktam, és átlényegültem. Ismét Gordon Freeman lehettem. Ezúttal elszánt is voltam, mert, szégyen szemre, tegnapig nem játszottam végig még egyszer sem a Half Life-ot. A HL2-t már rengetegszer, de az első részt sajnos mindig csak a rakétás részig játszottam, egyéb, zavaró tényezők miatt (pl. Winnyóz összeomlás by Microfost). Azonban ma és tegnap is megtörtént az aktus: behatoltam a Half Lifeba, és magamévá tettem ezúttal teljesen! (Remélem, nem akar végrehajtani egy abortuszt.)
Durván jó játék. Annyira magával ragad, s annyira magára helyezi a figyelmemet, hogy hihetetlen. Nem akarok leállni, az adrenalin pumpálódik, az alienek jönnek, a zsoldosok özönlenek, a köcsög "ninja"-k meg pattognak (de utálom azokat).

A játék egyik fénypontja szerintem a Xen bolygó. Ez olyan, mint a Doom 3-ban a Pokol. Az eddigi sci-fi világból egy teljesen szürreális fantasztikus világba csöppenünk, ahol semmit sem lehet behatárolni, hogy micsoda. Igaz, itt már nagyon bekeményít a játék (főleg a kis genyó repkedős szörnyek miatt), de nagyon élveztem ezt is! Majd ugye itt eljött a végső leszámolás: a "nagy aggyal", aki miatt végülis az egész katasztrófa történt (mondjuk szerintem inkább G-Man provokálta ki ezt az egészet - de lehet, hogy ezt csak én magyarázom bele 8D). Az egyik legjobb és legizgalmasabb bossfight volt, amit valaha láttam! A Doom 3-ban a Guardian (Pokol finálé) volt ilyen izgalmas, és nagyon hasonló ehhez. Igazi élvezet volt a levegőben szétlőni a fejét a köcsög dögnek, majd a levegőben végignézni, ahogy szétrobban a rohadt.
G-Man egy köcsög volt, amiért nem engedte, hogy meg is küzdjek az idegenekkel (naná, hogy elsőre azt választottam, hogy maradok a vonaton 8D), de a HL2 ismeretében ő annyira nem is rossz arc (elvégre egy atomrobbanástól ment majd meg ott).
Na, és jön a perverzebb része: gondoltam, ha már ennyire belejöttem, felrakom a HL2-t is. El is felejtettem, hogy a CE-ben benne van a CS:S mellett a HL: Source is! Na, mondom, nekem ezt még egyszer végig kell vinnem, már csak azért is, mert eddig eléggé elfaszoskodtam, úgymond, a HL-zsenialitással való kapcsolatomat. S ma, 4 óra alatt lenyomtam ismét, csak ezúttal csili-vili kivitelben, fizikával 8D. Hatalmas volt! Nem tudtam tőle szabadulni! Kicsit könnyebb is volt, hiszen a grafikai és fizikai újítások kicsit "átláthatóbbá" tettek részeket, illetve a robbanólövedékekkel is könnyebben lehet így operálni.

Tehát én a "majálisozás" helyet Half Life-oztam keményem 8D. Sajnos 1-jén a kertet kellett rendbe rakni, hogy tudjunk bográcsolni, már meg megázott a fa, így ma meg azért nem lehetett. Fakkoff. Úgyhogy HL-eztem, azzal ünnepeltem a munkát 8D.

Úgyhogy a Half Life, ismét elmondhatom, kedvenc FPS-eim között van. Sőt, talán játékok között is. Bár azon a toplistán nem második lenne 8D.


(Bioshock is valószínűleg benne lenne, de mivel még nem játszottam vele, ezért nem rakom fel - de a Doom 3-at tuti kiutné a 4. helyről.)

Kérdés: a Gunaman Chronicles-szel játszott már valaki? Mert hallottam sokat arról a misztikus, félig-meddig Half Life-indíttatású, HL motorral készült FPS-ről. De sajnos ahhoz már végképp nem volt szerencsém, és ma már nagyjából beszerezhetetlen.