A The Witcherrel való kalandom régre nyúlik már vissza. Nem mai játék, 2007 őszén jelent meg, s akkor nagyon el voltunk ájulva tőle. Én mindenképp. Alig futott akkori gépemen, de csak játszottam vele. A 4-5 perces töltési időket a Pokolba kívántam, illetve az akadozások is emlékezetes káromkodás-hullámokat indítottak el, de „csakazértis” próbálkoztam. Akkor a harc fogott meg nagyon, illetve a világ atmoszférája. Mert valljuk be, koránt sem annyira eredeti a The Witcher. Persze egy igen sajátos fantasy-világon alapszik, de mégis az elfek - törpék - emberek konfliktusai, a megszokott gótikus környezet annyira már nem csigázza fel a játékost. Persze attól még szeretem az ilyen világokat, de jobban örülök, ha kissé eredetibb ötletekkel rukkolnak elő. Viszont közel sem arról van szó e játék esetében, hogy ne lenne ettől függetlenül kiváló hangulata. Mert amit az alapsémák tekintetében nem tudott megújítani, azt felsőbb szinteken viszont sikerült úgy tálalni, hogy mégis újdonságként hasson. Csupán át kellett variálni kicsit a megszokott felállásokat. Itt nincsenek orkok, helyettük vannak egyéb undorító élőhalott-lények, illetve egyéb bestiák. Így nem létezik egy olyan gonosz hatalom, mely összekovácsolta volna Temeria különféle fajait. Talán ezzel magyarázható, hogy az elfek és a törpék ezúttal nem az emberek oldalán harcolnak, mint azt megszokhattuk. Itt ők kb. olyanok, mint a „való világban” az indiánok, vagy mondjuk a négerek: lenézett, alsóbbrendű fajnak számítanak. Sőt, az elfek és az amerikai őslakosok közt konkrét párhuzam is létesíthető, hiszen mindkét „etnikum” leigázást mítoszokkal próbálják kompenzálni az emberek/fehérek. Tehát kőkemény rasszizmus él ebben a világban, s az alapkonfliktust a „másfajúak” (Scoia’tel) és az emberek feszültsége szolgáltatja. Így az atmoszféra adott, mely magába szippantja a játékost, még, ha a teljes játékban kissé nyögvenyelősen is indul a történet.
Mindenesetre nekem a demo visszatérő élmény maradt: sokáig csak azzal játszottam újra és újra, dacolva a rohadt töltési idővel. Mikor közeledett a megjelenés, kissé lelombozódtunk páran, minthogy kiderült, itthon csak magyarul fog megjelenni. Igaz, a szinkronnal azért jó munkát végeztek ahhoz képest, amilyen trágya szokott lenni a minőség e téren, de még van hová fejlődni. (Pl. arra illett volna figyelni, hogy ne keverjenek össze dialógusrészeket. Az angolban ilyen nem igazán fordult elő, szóval ez a lokalizálók hibája lehet.) Mondjuk kivételesen az angol nem „eredeti nyelv” itt, hiszen a játék lengyel fejlesztők munkája. Ez érződik is kissé, habár alapvetően sikerült eltalálni az angolos sajátosságokat. De kivételesen elmondható, hogy azért ezen „alapnyelv” sem sikerült annyira nagy durranásra ezesetben. Sőt, Azar Javed magyarul sokkal jobban tetszett. Kár, hogy a sok helyen hangsúlyhibás, és nem a szituációnak megfelelő hanghordozással bíró szinkront ki kellett lőnöm egy idő után, a „főgenyót” szívesen hallgattam volna magyarul a továbbiakban.
Lényeg a lényeg: 2007-ben én nagyon megkedveltem a Witchert. Viszont később nem értem, miért nem szereztem be ;D. Erre csak 2009-ben került sor, s ugyebár idén sikerült végigjátszanom. Sok egyéb hülyeségre csesztem el a pénzem (pl. az Orange Box, mely nem működött…), talán ez lehet a magyarázat.
Idén ismét volt egy nagyobb szünet, utolsó félévem miatt. Így január végén le kellett raknom a játékot a 2/3-ánál (kb. a IV. fejezet eleje). Most azonban, hogy végre végeztem, ismét elővettem a játékot, és pontot tettem a végére. De lássuk, milyen is az a pont!
Zserált
Röviden: fasza volt. Kicsit bővebben: egészen jó játék volt kisebb-nagyobb hibái ellenére. Persze ennyivel lezárni bűn lenne, mert a The Witcher tényleg megérte a pénzét. Még a „normális” Bővített változatot vettem meg, tehát nem a gyémántfostos „kiherélt bővített” verzióját, melyért 7000 Ft igazán nem volt nagy összeg. Ám a játék magában is megér ennyit. Viszont sajnos vannak olyan pontjai, melyek miatt nálam nem kerül fel a legjobb szerepjátékok közé, mint mondjuk a Morrowind, a Gothic, a KotOR I-II, vagy az Icewind Dale / Baldur’s Gate. Sőt, a Witcher igazából nem is szerepjáték, inkább akció-RPG. (Persze azon lehetne vitatkozni, hogy akkor a Gothicot miért említem a „másik oldalon” - maradjunk annyiban, hogy az RPG nem attól RPG, hogy valós idejű vagy „ál-valós idejű” a harc benne.) S ez az, ami miatt kissé csalódott voltam végig. Na, nem azért, mert nem szeretem ezt a stílust, hiszen akkor nem várnám a Diablo 3-at, illetve nem játszanék a 2. résszel a mai napig (persze ez túlzás - mondaná D0nci, minthogy baszok Diablozni már jó egy hónapja ;D). Csupán balga módon én mélyebb szerepjátékot vártam a The Witchertől. Mondjuk ez nem is volt olyan balga kívánság, hiszen a fejlesztők eleinte úgy harangozták be, hogy itt bizony mindenre kihatásunk lesz, illetve teljesen mi formálhatjuk Geralt karakterét, meg még a sarki kocsmáros is megbosszulja később, hogy ha beszólunk neki… De mindenekelőtt lássuk, milyen körítést is kapott ez a tulajdonképpeni akció-RPG!
Fantasy Noir
A The Witcher véleményem szerint nagyon erősen hajazott a ’40-’50-es évek nagy hollywoodi műfajára, a film noir krimikre. Nemcsak azért, mert az egyik kulcskaraktert Raymond Marleuve-nek (vagy hogy írták a nevét - lusta vagyok most Google-zni ;D) hívták, mely igencsak egyértelmű utalás Raymond Chandler noir-íróra és az ő fő karakterére, Philip Marlowe magándetektívre (kinézetében pedig mellesleg Sherlock Holmes). A történet hatványozottan tele van femme fatale-okkal, megoldatlan rejtélyekkel, „vakvágányokkal”, és a helyszínei is megfelelően sötét tónusúak, szörnyalakjai pedig a nyomasztó város rossz lelkiismeretének kivetült árnyékai. A főhőst pedig nem kell bemutatni: tipikus antihős, aki pénzért dolgozik, s nem azt nézi, hogy a jó oldalon áll-e vagy sem, illetőleg a végletekig cinikus (kár, hogy ebből a történet végére sokat veszít). Tehát minden meg van, ami egy film noirba kellett annak idején. Így egy igen sajátos atmoszférát kapunk, mely a gótikus dark fantasyt keveri a sötét krimikkel. Kétségtelenül jól passzolnak egymáshoz.
Éppen ezét a sztori nagyon izgalmas, lebilincselő! Eleinte ugyan nehézkesen indul. Érdekes módon Vizima külső területe, melyet a demoban rongyosra játszottam, itt elég unalmas volt. LOL? Jó, lehet, pont azért, mert annyit kalandoztam már ott. Mindenesetre eléggé ásítoztam ott. Könnyű harc, ismert karakterek, unalmas ellenfelek. Az I. fejezet lezárásakor viszont már beindultak az események. Abigail felszabadítása után a történet is felszabadult, s nagyon komolyan belesodródtunk az eseményekbe. Megjelentek az elfek, a lázadók, elindultunk az első nyomozásra, sorra baszták át a fejünket stb. Hihetetlenül izgalmas volt. Sajnos csak volt, mert az V. fejezetre ismét leültek az események, és a főellenfél körüli fordulatot leszámítva nem történtek eget rengető dolgok. Sőt, a bossok kifejezetten unalmasak voltak, a szokásos sablonokat ismételgették, illetve elég kiszámítható volt, hogy Azar Javed kivel „haverkodik”. A történet lezárása után indult új szál pedig nagyon erőltetett volt véleményem szerint. Pedig a nyitott sztorik kifejezetten izgalmas „utógondolkodást” válthatnak ki, azonban ezen érződött, hogy egy következő részt készít elő, sarkallva a játékosokat arra, hogy készítsék elő a pénztárcájukat. Erőltetett volt, na. Hasonlítsuk csak össze egy Prince of Persiával! A Warrior Withinben is befejezték a fő történetszálat, viszont ott nem mondták ki, hogy „vége”. A szigetről való elhajózás a lezárás része - lenne, de nem zárják le, mert elénk tárul az égő Babilon. Ez tökéletes, izgalomkeltő, és esztétikus „vágás” volt. Itt azonban Dandelion már elmondta a végszót, a tanulságot. Véleményem szerint ott kellett volna lezárni, vagy ezt nem kellett volna berakni, és meghagyni a jelenetet, melyben Geralt távozik a királytól. De így ez esztétikailag nem stimmel, túlságosan is modorosra sikeredett.
Tehát összességében szerintem a sztori kiváló. S mindez azért van, mert szerencséjére a trenddel ellentétben ennek nem az eleje és a vége a legizgalmasabb, hanem a lényegi része. Így jobban elnézi az ember, hogy a kezdet és a lezárás egy kalap szar volt - de legalábbis harmatos.
Szerepet játszva
Ugyanez a véleményem a karakterekről és a fordulópontokról. Geralthoz én nagy reményeket fűztem. Cinikus személyisége nagyon bejött, hidegsége és kegyetlensége azzal kecsegtetett, hogy itt bizony nagy döntéseket hozhatunk majd. Aztán sajnos mind Geralt, mind pedig a döntések eléggé ellaposodtak a játék végére. Érezhetően „unták” már a fejlesztők a bíbelődést, és gyorsan le akarták tudni a végjátékot. Pedig én igyekeztem formálni a hőst. Igaz, azt leszögezték, hogy alapvetően Geralt személyisége nem fog változni, csak finomodni, ahogy visszatérnek az emlékek. Mégsem éreztem annyira nagy „finomodást”, sőt, inkább sablonná degradálódott a kezdetben érdekes főhős. Legalábbis számomra érdekes, hogy eleinte ilyen „mindenkit leszarok, csak a pénz számít”-karakter volt, ám a végére már azzal törődött, mi lesz a civilekkel. S hiába akartam volna mást választani, nem lehetett, mert: a.) vagy kivették a kezemből a döntési lehetőséget b.) vagy csak olyan választ kínáltak fel, melyben a hős-szerelmest játszhatom, csak más változatban. Azért a The Witcher első felében még jóval árnyaltabb Geralttal találkozhattunk… Így már csak ezért sem nevezném teljes értékű RPG-nek a CD Project játékát. Sokkal inkább találó, ha azt mondjuk: egy szerepet játszunk. Így nem az van, hogy a saját személyiségünket vetítjük bele a főhősbe, hanem a fő karakter személyét kell megtanulnunk elfogadni a végére, mert a fejlesztők ilyennek akarták. Ez azért szarvas hiba. A Gothicban is kötött volt, hogy kit irányítunk, de azért ott mégis mi voltunk a nyeregben. Itt viszont teljes egészében nekünk kell Geralthoz idomulnunk. Ezt eleinte szívesen tettem, nagyon tudtam azonosulni ezzel a keveset beszélő, cinikus, gyorsan ütő alakkal, ám a végére kissé elkezdett „gyónni”, ami annyira nem tetszett.
Ennek fényében pedig hiányoltam az igazán komoly döntéseket is. Mert jó-jó, el lehetett határozni magunkat az elfek, az emberek vagy a semleges oldal mellett… Na, de ennek milyen következményei voltak? Tulajdonképpen semmi. Akár a Jedi Knight: Jedi Academy-ben: eldöntöttük, hogy levágjuk ezt és ezt a karaktert, így átálltunk az „ortodox sötét” (amikor mindenkivel harcolunk), a sötét (amikor csak a jedikkel harcolunk) vagy a világos (amikor jedik vagyunk) oldalra. A The Witcher is erről szól sajnos. Döntéseinknek az a következménye, hogy esetleg több ellenféllel kell harcolnunk, illetve más cuccokat kapunk, más szituációkba kerülünk. De a világ sorsára kihatásunk igazából nincs. Nem érezzük, hogy igazán hatalmasak lennénk, vagy legalábbis fontosak, befolyásosak. Egy KotOR-nak pont ez volt a varázsa: érezted, hogy itt életek múlnak egy félmondaton is. Ha pl. az egyik bolygón a tengeri szörny elpusztításához mérget használtál, akkor az egész planéta sorsa megpecsételődött. A The Witcherben sajnos nincs ilyen. A legtöbb „döntés” harc közben születik: megölsz-e valakit vagy sem? Ez azért közel sem az a „kihatás”, amiről a fejlesztők eleinte beszéltek…
Továbbá a főellenfelekkel sem voltam megelégedve. Egy szerepjáték élvezeti faktora szerintem többek között attól függ, hogy mennyire bír befolyással karaktered a történetben megjelenő világ sorsára nézve, illetve milyen karizmatikus ellenséggel áll szemben. Nos, itt semmiféle karizmatikusságot nem éreztem. Azar Javed egy jellegtelen alak volt, semmi több. (SPOILER!) Az őt irányító Nagymester, a király jobbkeze pedig túl későn és túl keveset szerepelt. Számomra így nem volt jól aláhúzva jelentősége, s ezt nem tudták már bepótolni a sztori 2/3-a után. Utána már hiába bizonygatta, hogy ő új világrendet akar, meg akarja menteni az emebriséget stb. Egyszerűen nem hittem neki el, hogy ő bizony kurva gonosz. ;D. (SPOILER) Ráadásul a velük való harc sem volt egy nagy kunszt. Igaz, a karakterem viszonylag erős volt, illetve mediumon játszottam. De azért csak elvártam volna, hogy kicsit összetettebb küzdelmet kapjunk, ha már akciósabbra vették a figurát. Állítom, Javednél és a Nagymesternél ezerszer nehezebb volt lenyomni mondjuk az I. fejezet „kutyáját”, vagy a vége felé özönlő óriásmutánsokat. Párszor elnyomtam az Igni varázslatot (maxra fejlesztve), majd bevittem pár ütést, szaladoztam keveset, s máris kifeküdtek. Pedig a végigjátszásba beleolvasva azért az utolsó bosst az egyik legkeményebbnek állították be. Ezzel szemben nekem másodszorra sikerült lenyomni kb. 1,5 perc alatt… Ismét csak a KotOR-t tudom felhozni: mind Darth Malakkal, mind Darth Trayával igen izgalmas, összetett harcot vívhattunk. Ok, nem volt egy nagy eresztés egyik sem, ha mondjuk akciójátékokat veszünk „ellenfélként”, de azért ezeknél alaposan megizzadt az ember, na meg gondolkodni is kellett valamennyit.
Tehát kár, hogy a főkarakterek nem sikerültek igazán átütőre. Ezzel szemben azonban a mellékszereplők, illetve egyéb fontos alakok nagyon jól el lettek találva. Kalkstein megfelelően idegesítő és nevettető tudósalak lett, Dandelion is szerethető volt a maga művészieskedésével, illetve az olyan mellékalakok is emlékezetesek voltak, mint Vincent (aki farkassá tudott változni), vagy a már emlegetett detektív.
Akik viszont a legjobbra sikeredetek, s érezhetően a legtöbb erőt fektették megalkotásukba, azok a nők. A nő, az nő… ;D. Persze virtuális karakterekről van szó, tehát nem fogom ilyenekre „prücskölni”, de én játékban eddig még nem láttam ennyire jól kidolgozott és szép nőket! A mimika hiányát leszámítva (ez is egy rossz pont a fejlesztőknek - a karakterek mindvégig ugyanazzal a kifejezéstelen arccal beszélnek) tökéletesen valósághűek voltak. Az ember szinte várta, hogy lenge öltözetben lássa őket, annyira jól megalkotottak voltak a modelljeik ;D. Kár, hogy igazi pikáns részeket nem kaptunk - ami számomra érthetetlen, minthogy 18+-t kapott a játék - feltehetően az erotika miatt. Természetesen nem pornójátékot vártam, de azért az LOL, hogy pl. a Strigával való küzdelem után, mikor visszaváltozik emberi lénnyé, hát persze, hogy hálóingben van a makrancos hercegnő! Végülis teljesen hihető, hogy egy csupasz szörnyetegből való transzformáció után felöltözve fekszik a földön a csaj… Persze azért a druidáknál és vámpíroknál meg merték csinálni a teljes meztelenséget, de gondolom ez csak annak tudható be, hogy elzöldítették/fehérítették a bőrüket. Ez az álszentség kb. olyan faszság, mint a japánoknál az animék kapcsán. Ugyebár ott is tilos a nemi szerveket valósághűen ábrázolni mozgóképen. S mi a valósághű? Ez tág fogalom. Így a hatfaszú furry lány ábrázolható, ahogy lila puncis csajok is… Hasonló a Witcher esete is.
Mindenesetre a lényeg, hogy a női karakterek mind kinézetre, mind személyiségre igen izgalmasra sikeredtek. Én magam velük beszélgettem a legszívesebben a játék során. Leginkább az egyik „házibuli” tetszett, melyet Shani, Geralt egyik „társjelöltje” szervezett. Itt jól be lehetett rúgni, és delíriumban mindenféle hülyeségről és pajzánságról beszélni. A party után pedig másnaposan kiöntötte Geralt a lelkét barátainak. Az egyik legemlékezetesebb része volt ez a játéknak szerintem. Jelentéktelen, de mégis annyira életszerű, annyira átélhető volt, hogy számomra maradandó élmény volt. Ettől szerepjáték egy RPG többek között.
A másik érdekes nő Triss volt, akivel szerelmi viszonyba keveredhettünk. Gondolom, a másik Shani lett volna, de sajnos egy baki miatt őt elvesztettem - pedig rá pályáztam a játékban ;D. Persze kapcsolatot bármelyik nővel létesíthettünk némi rábeszélés és ajándék után (hejj, ha a valóságban is ilyen könnyen menne! ;D), ám érzelmileg csak e két csajhoz kötődhettünk. Mindkettő intelligens, aggyal rendelkező személy volt, akikkel nemcsak baszélgetni, hanem beszélgetni is élvezet volt. Igaz, sajnos túl nagy jelentősége nem volt a választásnak itt sem - de az ilyen „magánéleti” gondok megmaradnak a Fable-játékoknak, a Witcher tényleg nem ez a kategória.
Katt - katt - katt
Tehát látható, hogy a szerepjátékos része lightos a The Witchernek. Mindez érezhető a fejlődésrendszeren is, s igazából a harcra sem mondhatjuk azt, hogy annyira „nyakatekert” lenne. Inkább az egyszerűségre törekedtek. Persze ettől még kapunk egy igen összetett skillfát, de szerintem ezek inkább „bónuszilag” hatnak, mintsem igazán befolyásolnák Geralt orientációját. Persze ettől lehet különféle irányvonalakat követni, de minthogy kevés a varázslat, a fegyver és a stílus is, így nem fogunk végtelen kombinációkat összerakni. Mindenhez kell értenünk egy kicsit, de van olyan, amihez különösen - ezt jól megaszondtam, mégis így írható le legérzékletesebben. Minthogy a witcherek amolyan „jedifélék”, így egyaránt értenek a kardforgatáshoz és a mágiához. Persze hanyagolhatjuk is a varázslatokat, de valamilyen mértékben úgyis használnunk kell, minthogy bizonyos részeken egyszerűen nem juthatunk túl ezek nélkül. Én általában a harcos karaktereket jobban preferálom, de ezúttal sokkal nagyobb hangsúlyt fektettem a mágiára. Kissé imbának is éreztem a különféle jeleket, szerintem elég durván lehet velük aratni. A bossharcokat nagyrészt ezekkel oldottam meg - talán ezért is tűntek annyira könnyűnek. Az Igni varázslat mindenképp a legdurvább, talán csak a területre ható „lila” üt még annál is nagyobbat. Ennél ugyanis konstans tűzsebzést okozhatunk az ellennek, aki ráadásul, ha magasabb szinten vagyunk már, még le is bénul egy időre. Így szépen megsorozhatjuk, s gyakorlatilag meg is nyertük a csatát.
De nemcsak a jelek durvák, hanem maga a harc is. Talán emiatt is lett túl könnyű a játék. Ha az ember belejön (aka: hallás után csap le - én a végén már oda sem néztem, csak kattintottam, ha halottam a „suhintást” ;D), akkor onnantól kezdve maximum a bossok fogják kizökkenteni. Ha nem szakad meg a ritmus, akkor annak az ellennek lőttek, akire rácuppanunk. Csupán fel kell venni az ütemet, ki kell ismerni a stílusokat és annyi. Akár még n00bként is lenyomhatnánk őket, ha ügyesek vagyunk. S ezért nem is igazi szerepjáték a Witcher: a fejlesztések csak bónuszokat adnak, de az érvényesülésünket lényegében nem befolyásolják. Kár, pedig én tényleg nagyon sokat vártam e téren a The Witchertől.
Összességében azonban eredeti a harc. Igaz, akciójátékokban már láthattunk ilyet (pl. Prince of Persia: Two Thrones - speed kill, vagy a Tomb Raider: Legends), ám itt mégis eredeti formában jelenik meg. S ráadásul még látványos, expresszív, ahogy a kissé fantáziátlan jelek is. A lényeg viszont, hogy jól működnek és egyszerűen bele lehet tanulni kezelésükbe. Tehát kidolgozásukban tökéletesek.
Persze nemcsak harcolni kell, sőt, hallottam már olyan kritikát is, ami azt becsmérelte, hogy túl kevés a harc maga. Hát igen, ez végülis akció-RPG, nem tiszta akciójáték. „A küzdelmeket unalmas párbeszédekkel szakítjuk meg” ;D. Szerencsére, teszem hozzá. Ha nem lennének a közjátékok és az inventoryval való pepecselés, akkor tényleg inkább az akciójáték felé hajlana a The Witcher. Viszont komoly figyelmet kell fordítanunk a főzetek elkészítésére is. Elvégre „boszorkányok” vagyunk, vagy mik, így érteni kell az alkímiához is. Ezt a részét annyira mondjuk nem élveztem a játéknak, de tény, hogy nagyban hozzájárult ahhoz, hogy szerepjátékban érezzem magam, s ne „RPG-elemekkel dúsított akcióban”. Mondjuk viszonylag kevés alkalommal tudtam főzetet készíteni, minthogy kissé érthetetlen módon hiába volt csilliónyi, különféle hozzávalókból álló gyűjteményem, egyszerűen pont azok az összetevők nem álltak rendelkezésre, melyekre szükségem lett volna… De azért ezek többsége, ha elkészült, elég ütős és eredeti hatást okozott. Kedvencem a Blizzard, mely bár inkább a látványra „gyúr”, de talán pont emiatt annyira magával ragadó és emlékezetes. Ilyenkor belassul az idő, s csak akkor gyorsul fel pár másodpercre, mikor Geralt beviszi az ütéseket ellenfeleinek. Rendkívül filmszerű hatást értek el ezzel, ráadásul bossok ellen az egyik leghatásosabb főzet volt szvsz.
Amire viszont a játék végéig sem tudtam rájönni, az a rúnákkal való bíbelődés. Mert találtam én rengeteg követ, meg meteoritot, de nem tudtam velük mit kezdeni. A leírásban persze ott állt, hogy menjek el egy kovácshoz és… Ok, de a kovács úr nem csinált semmit, maximum eladni lehetett nekik a köveket. Érdekes. Azért egy összetettebb tutorialt berakhattak volna erről.
Tehát e részével a játéknak szintén nem voltam tökéletesen megelégedve. De ez csak amiatt volt, hogy túl sokat vártam tőle. Önmagában nagyon eltalált, viszont ne várjunk tőle igazi szerepjátékos mélységeket.
Which air?
Ezek alapján elmondható, hogy alapvetően tetszett a The Witcher. Tele van olyan elemmel, melyek miatt érdemes volt vele játszani. A játék lényegi részében lebilincselő történet, az impozáns karakterek, a pofás harcrendszer, és persze a nagybetűs atmoszféra mind amellett szólnak, hogy kedvenceim között ott legyen Geralt kalandja. Ráadásul még látványban sem semmi, ahhoz képest, hogy köztudottan a Neverwinter Nights módosított motorja hajtja meg. Persze a neten olvastam róla véleményeket, melyek szapulják az „ocsmány grafikát”. Természetesen nem egy Crysis vagy Dragon Age, de rondának nem nevezném, sőt. A környezet lehet, hogy egy kicsit elnagyolt, de az épületek és a karakterek elsőrangúak. Sőt, szerintem a helyszínek változatossága feledteti a tájak viszonylagos „sivárságát”.
Persze mindennek ára van sajnos. Még a sokadik javítás után is aránytalanul soknak tartom a töltési időket. Persze az 1.00-ás verzió óta sokat fejlődött, de nekem még az a 20-30 mp is elég sok. Illetve nem is maga az időtartam, hanem a „loading” gyakorisága a sok. A The Witcher ezerszer nagyobb élmény lett volna, ha nem szabdalják így szét különféle területekre. Főleg akkor idegesítő ez, ha olyan küldetést hajtasz végre, mely „ide-oda szaladgálós”. Márpedig ezekből elég sok van… A IV. fejezetet „bírtam” nagyon: a Lady of the Lake egy másik szigeten volt, így oda hajókázni kellett. S bizonyos tárgyat kellett neki vinni a vodyanoktól és az emberektől egyaránt, hogy a köztük fennálló konfliktus feloldásra kerüljön. Igen ám, de a vodyano pap 3 ereklyét is felajánlott, melyből egyszerre csak egyet vihettünk magunkkal. Na és vajon melyik volt a jó? Hát persze, hogy az utolsó ;D. A hülye kurvája 3X küldött vissza, így vagy 6X legalább bámultam a töltőképernyőt. Az ilyenek pedig elveszik az ember kedvét, hiába, hogy a The Witcher összességében nagyon jó játék.
Így nálam e bakik összessége miatt, illetve a sekélyes RPG-részből kifolyólag nem kerülhet be a legendák közé. Bizonyára elő fogom venni még sokszor, de ahhoz már nem volt affinitásom, hogy egyből újrakezdjem, vagy esetleg belevágjak az „új kalandokba”. Ez nem KotOR, sajnos.
Ezért nálam olyan 8/10. Meglátjuk, a 2. részre mit fognak tudni kihozni ebből. Remélem, nem az lesz, mint a Mass Effect esetében, hogy a folytatásból azt a kevés RPG-t is kiölik, ami az 1. részben még meg volt… Mert nálam nem(csak) az a szerepjáték, amiben a döntéseink befolyásolják a történet alakulását, hanem az, melynek kidolgozott, részletes fejlődésrendszere van. Sajnos ez a Witchernél sem volt csont nélküli, ahogy a Mass Effectnél sem. Remélhetőleg a 2. részre ezen javítani fognak sokat.
