Éppen ezért rengeteg westernt kellett megnéznem, gyakorlatilag szeptembertől kezdve egészen a dolgozatleadásig néztem a filmeket, igaz, kisebb-nagyobb megszakításokkal. Ezidő alatt viszont még jobban beleszerettem a műfajba, meglepő módon nem untam rá. Persze azt hozzá kell tenni, hogy én igazából az u.n. „revizionista westerneket” szeretem (ezekről is írtam specifikusan), így végülis sokan kétségbe vonhatják, hogy egyáltalán a műfajt szeretem-e ;D. De azért jegyezzük meg, hogy nem minden revizionista western antiwestern. Sok ezek közül nem feltétlenül szétrombolta a műfajt, hanem más perspektívába helyezte a hősöket, illetve motivációik is átalakultak. Így cseppet sem nevezhető kevésbé westernnek mondjuk a Fennsíkok csavargója mint a Hatosfogat. Sőt, kérdezem én: mi, mai „gyerekek” nem-e Clint Eastwoodot vagy az olasz vadnyugati filmeket idézzük fel fejünkben, ha a műfajról beszélünk? Gondolom, keveseknek ugrik be Garry Cooper, John Wayne (na, jó, ő még talán), James Stewart, Randolph Scott stb. neve, s inkább Eastwood, Lee Van Cleef, Eli Wallach, Bud Spencer, Terence Hill, vagy Charles Bronson alakja világlik fel a „western” hallatán. Legalábbis nálam biztosan így van. Én spagettiwesterneken nőttem, azok közül is a Bud Spencer - Terence Hill főszereplésével készülteken. Címükre már nem emlékszem, de az a koszos, mocskos város, minden hájjal megkent szereplők, apokaliptikus légkör stb. hozzám sokkal közelebb áll, mint a jól öltözött „lovagok” és „tanárnők” világa John Wayne-nel vagy James Stewarttal. Ezért az amerikai westernből is inkább az 1964 utáni darabokat szeretem. Ennek oka prózai: az Egy maréknyi dollárért 1964-es, s kb. a Dollár-trilógia két későbbi darabja után kezdtek el az amerikaiak is rákapni az olaszos stílusra (1967-ben mutatták be őket az USA-ban, s 1968-ban Clint Eastwood már el is készítette Ted Posttal az Akasszátok magasra című, a Dollár-filmekre nagyon hajazó fasza westernjét).
Délidő (High Noon, 1952)
Mégis első ajánlatom egy 1952-es alkotás. Első
látásra még klasszikus film: van egy seriff, három bűnöző, akik éppen a
város felé tartanak, a küldetés pedig az, hogy meg kell menteni a
várost. Kb. ez a Délidő története a felszínen. Igen ám, de a helyzet
bonyolódik: a városlakók nem akarják, hogy megvédjék őket, Will Kane, a
főszereplő quaker felesége (ez azt jelenti, hogy ellenez mindenféle
erőszakot, beleértve a fegyverforgatást is) pedig ott nyüszít a seriff
vállán, hogy hagyják el a várost békében. A csökönyös főhős viszont nem
hajlandó: az igazság bajnokának tartja magát. Így a konfliktus nem is
igazából a banditák és a főszereplő között bontakozik ki. Az igazi
ellenség maga a csőcselék, a város, aki már-már annyira agresszív, hogy
akár a seriffet, Willt is meglincselné.
A Délidő valami kurva jó
film! Ezt a feszültséget annyira jól adagolja, hogy a nézőt egy percre
sem engedi ásítani, vagy esetleg „megnyugodni”, hogy a szokásos klisék
szerint fog minden működni. Persze sejthető, hogy mi lesz a vége, s
tulajdonképpen az is lesz, amit a néző vár. Mégsem úgy, ahogy kellene.
Ráadásul egész végig ott van a levegőben a lincselés puskaporszaga, már
csak egy szikra kellene, hogy berobbanjon, és esetleg a seriffnek nem a
banditákat, hanem a „tisztes polgárokat” kellene lelőnie. Tehát az
ismert történettel kiválóan játszanak el az alkotók.
Mindezt az „óvatos reformot” formailag is „alátámasztják”: a feszültséget vágástechnikával is tovább fokozzák. A legkiválóbb, és állítom, a filmtörténet egyik legjobb és legkatartikusabb képsora, mikor az érkező banditák, a hamarosan delet ütő óra, az irodában ülő seriff, s a hotelben várakozó feleség képét párhuzamosan, egyre rövidülő snittek pergő ritmusában váltogatva feszítik pattanásig idegeinket. Én fekve néztem a filmet, s mikor ez az ominózus képsor következett, szabályosan felpattantam, annyira felpumpálta az adrenalint az emberben. Az addigi komótos, észrevétlen vágással operáló westernek után ez kész felüdülés volt. A Hatosfogat vagy a Csizmában haltak meg sem rossz filmek, de azért az ember ásítozik már néha. Itt viszont mind a történet, mind a montázstechnika egyszerűen lehengerli a nézőt.
A főszerepet Garry Cooper játsza. Itt már kissé
öregszik, s állítólag gyomorbaja is volt, tehát kapóra jött a
kiábránduló seriff szerepére. Játéka egyszerűen tökéletes, végső
gesztusa pedig szinte elképeszti az embert korábbi filmjei
kontrasztjában. Nézzétek meg, majd ott kiderül, miről beszélek! (Vagy a
YouTube-on is fenn van a film vége.)
A „gonosz” szerepében (akit
LOL módon Frank Millernek hívnak - persze ez csak nekünk „vicces”, akik
ismerik a Sin City alkotóját) Lee Van Cleef, aki itt még inkább
„jelkép” csak, mint jellem. Tehetsége csak később bomlik ki majd a
Dollár-trilógia 2-3. részében.
A legjobb mégis Grace Kelly szerintem, aki Will Kane feleségét játsza. Főleg a fordulat miatt tetszett, az is hasonlóan katartikus volt a film többi részéhez.
Az egészre pedig a fantasztikus (nyitó)zene teszi rá a koronát. Be is linkelem majd YouTube-ról, annyira kiválóra sikerült, mindenkinek hallania kell. Mondhatnám Morricone forradalmát előlegezi meg e téren. Persze ez egészen más, de abban közös a spagettiwesternekével, hogy a hagyományos vadnyugati dallamok helyett egészen más stílust használ. A szokásos countryzene, vagy kissé bugyuta melódiák helyett (Gene Autryt hallgassatok egyszer: kínzás!) egy egészen fülbemászó dalt sikerült már rögtön a legelején megszólaltatni. Az említett montázsszekvencia alatt pedig szintén fenomenális muzsikát hallhatunk. Szóval mind tartalmilag, mind audiovizuálisan elkápráztat minket a Délidő.
Tehát a High Noon egy kiváló western, már a „revizionista” fajtából. Így akinek sikítófrászt kap esetleg a John Wayne vagy James Stewart-féle „patyolatwesternektől”, az nyugodtan nézze csak meg a Délidőt, nem fog csalódni. Nem hiába merít Clint Eastwood is ebből a Fennsíkok csavargójában (1972), érezhetően az olasz filmekre is nagy hatással volt e korában szinte egyedülálló alkotás. S tényleg hibátlan, semmi kivetnivalót nem lehet rajta találni, Fred Zinnemann alkotása egyszerűen úgy tökéletes, ahogy van. Esetleg a banditák kicsit halovány karakterét lehetne felróni neki negatívumként, de ez meg azért nem lenne fair, minthogy a Délidő pont, hogy a társadalmat helyezi antagonisztikus szerepkörbe, éppen emiatt szorulnak háttérbe a klasszikus western „gonoszai”. A High Noon egy kemény társadalomkritika, nem konvencionális vadnyugati film. Így akár még a műfaj gyűlölőinek is merem ajánlani, mert szinte arcon lövi a kasszikus westernt Zinnemann munkája.
Akasszátok magasra (Hang ’em High, 1968)
Mint már említettem, e filmben jelent meg először a Dollár-trilógiákból ismert Eastwood-figura egy amerikai western keretében. A rendező ugyan Ted Post, de érezhetően erős a sztár jelenléte is, mint alkotó. Ám közel sem arról van szó, hogy az olasz verziót csak úgy „lekoppintották” volna. Ugyan közel sem egyedi sztorit találtak ki hozzá, de a hangulata sajátos, és a stílusa miatt szerintem egy feledhetetlen film.
A történet tehát itt is ismert, a szokásos bosszúnarratívával van dolgunk. Egy viszonylag békés cowboyt, Clint Eastwoodot tévesen tolvajlással vádol meg a csőcselék, így ott íziben fel is kötik heves tiltakozása ellenére. Tulajdonképpen ezen aktus keretében láthatjuk, hogyan születik a hagyományos, borotvált, nyakkendős amerikai hősből az olasz westernek desperadoja. Naná, hogy Jed Cooper, az exmarsall marsall (igen, ilyen bizarr titulusa van) egy kis ben huri raboskodás után végül ismét visszajut a vezetői pozícióba, és felakasztói felkutatására indul a város egyik törvényszolgája irányítása alatt.
Látható így, hogy az Akasszátok magasra nem kurvára eredeti történetével fog lekenyerezni minket, ezt sokszor oda is mondják a filmnek (fórumok, kritikák). De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy Eastwood a szokásos formáját hozza lendületes cselekménnyel, stílusos tálalásban. Ami megfoghat bennünket, az a frappáns beszólások tömkelege, illetve a kiváló zenére komponált, feszült akciójelenetek. Az egyik legjobb és legemlékezetesebb képsora az Akasszátok magasrának az, mikor Jed Cooper az első fickón áll bosszút. Jelvényét felvéve, a Clint Eastwood-figurától megszokott flegmasággal átsétál a helyi kocsmába, ahol a félszemű önkéntes igazságosztó éppen italát fogyasztja. Az újdonsült marsall persze letartóztatja, az viszont elkezd magyarázkodni, és kijelenti, hogy nem csinált semmit. Minthogy Cooper utasítása süket fülre talált, így szivarját belenyomja a delikvens whiskey-jébe, nyomatékosítva, hogy ő mindenképp bele akar kötni a fickóba. Erre persze már gyanút fog az illető, s megkérdi, hogy mégis minek köszönheti ezt az ellenszenvet. Erre Eastwood kendőjét lehúzza nyakáról, és megmutatja a kötél okozta sebet, majd így szól: „When you hang a man, you better look at him!” („Ha felkötsz valakit, legközelebb jobb, ha a szemébe nézel!”). Tökös, frappáns, stílusos. Ilyen és ehhez hasonló beszólások és ezt követő gyors leszámolások jellemzik a filmet. Az Eastwoodtól korábbi három filmjében megszokott kegyetlenség és cinizmus jellemző a központi karakterre. Már ő sem az a patyolathős, akit Wayne testesített meg (sőt, ugyebár Clint Eastwood a tökéletes antitézise John Wayne-nek). Előbb lő, aztán esetleg kérdez, jelvényét a bosszú miatt tartja magánál, és a nőkkel is cudarul bánik: az igazi antihős megtestesítője ezúttal amerikai filmben!
Az Akasszátok magasra így minden olyan rajongónak melegen ajánlott, aki szerette Leone 3 filmjét, melyben szintén Clint Eastwood alakította a főszereplőt. Hasonlóan zseniális módon hozza a „szimpatikus rosszarc” figuráját, tulajdonképpen a kissé szimpla történetet az ő alakítása és a már fent is említett epizódok teszik szerethetővé és a „neowesternek” kedvelői számára kötelezővé az Akasszátok magasra című filmet.
Vad banda (The Wild Bunch, 1969)
Na, ez az a film, amit már tényleg röhejesen nagy közhely csak megemlíteni is. Egyszerűen annyian írtak, beszéltek róla már, hogy szinte elröhögi magát az ember, ha valaki ezt kezdi el éltetni. Én most mégis, ennek ellenére mindenkinek melegen ajánlom (fujj, nem úgy!) Sam Peckinpah mester e remekművét, mert mindamellett, hogy az olasz hatás ezen is érződik egy nagyon egyedi atmoszférát kapunk, melyet csakis ez a sajnos igen rövid életű rendező tudott megteremteni nemcsak e filmjében, hanem egész életművében. (Talán csak Cable Hogue balladáját kivéve, mely inkább egy tragikomédia.)
Itt már nagyon tisztességesen kidolgozott történetet kapunk. Igaz, egy vérbeli kalandfilmmel van dolgunk, tehát akkora meglepetések itt sem érnek minket, de egy fordulatokban bővelkedő, elterelő szálakkal telitűzdelt sztorit kapunk, mely jó 2 órára (már, ha nem a rendezői változatot nézzük) a képernyő elé szegez minket. Az álca: egy üldözéses narratíva. Van egy rablóbanda, akik ezúttal is a „szimpatikusabb” oldalt képviselik. Öregekből áll nagyrészt, akik ráuntak a társadalom szolgálatára, most már maguknak akarnak profitálni. Kiábrándult figurákkal van tehát dolgunk, akik lázadnak a fennálló rend ellen, és belefáradtak a „klasszikus western” hősszerepébe, a város megmentésébe. Ráadásul 1913-ban járunk, a Vadnyugat korának már vége, bebizonyosodott, hogy a civilizáció nem beépíteni akarta, hanem elpusztítani a hőskorszakot és a Nyugat vad természetét. Így a társadalom, mint csőcselék, massza tűnik fel itt, s a hősök pedig ellentétes értékrenddel bíró antihősök. Persze ezt a „jóhiszemű” vasúttársaság feje nem engedheti, aki persze valójából önös érdekei miatt fejvadászokat fogad, köztük a banda egykori tagjával. Így már az első 20 perc után kiderül, hogy egy olyan ember áll az üldözők élén, aki valójából nem akarja üldözni egykori barátait. Az igazi küldetés látszólag az, hogy Mexikóban, a polgárháborús viszonyok között, megszerezzenek egy fegyvert a helyi tábornok, Mapeche számára. Tehát abszolút a pénz motivál mindent, vajmi kevéssé érdekli az amerikai renegátokat a mexikói háborúskodás ügye (akárcsak a korabeli vietnámi kurvaháborúban). Éppen ezért is lesz hatalmas meglepetés a történet vége, ahol szinte érezzük, látjuk, ahogy Peckinpah csikorgó krétával áthúzza a film addigi cselekményét, és látszólag egy teljesen logikátlan, de annál véresebb végső leszámolással zár. Persze, aki figyelte a flashbackeket, és a párbeszédeket, annak nagyon is logikus lesz a zseniális és -a poén lelövése nélkül- kissé szomorú befejezés.
A Vad banda ereje így az epizódokban rejlik, a részletekben, habár egészében is tökéletesen összeáll a történet. De mégis a visszaemlékezések, a banda belső konfliktusai, az őket üldöző fejvadászok és a csapat oppozíciója az, ami igazán érdekessé teszi a sztorit. Kár, hogy a moziváltozatból egy csomó jelenetet ki kellett vágni, pedig ezek fényében lesz igazán érthető Pike és Deke, a két tulajdonképpeni főhős kapcsolata. A kedvenc jelenetem viszont mindezek ellenére egy teljesen mellékes epizód, melyben a mexikói „mézes heteket” láthatjuk. A banda szórakozik. Fürdőzik, kurvázik, iszik, mulat, Angel pedig fokozatosan vet szemet az egyik tiszt nőjére. Szinte érezzük a mexikói ocsmány, mégis felszabadító erejű levegőt, illetve a forró Nap perzselő fényében a feszültséget, melyből majd a bonyodalom is kikerekedik. Az ilyen jelenetek miatt érdemes filmet csinálni és nézni. Akciófilmet, fordulatokkal teli pergő mozit könnyű csinálni. Atmoszférát teremteni: na, az az igazi mesterség! Peckinpaht ezért szeretem oly’ nagyon, a mostani felkészülés keretében természetesen az összes westernjét megnéztem. (A korai Major Dundee-ról is ejtek majd szót, ha másodszor is megnéztem - ha már átvettem a Peckinpah-díszdobozt ;D.)
Ami miatt sokan kiemelik a film jelentőségét azok elsősorban a film formai újításai. Gyorsvágás, lassítások, erőszakesztétika, s a véresség nem volt jellemző a western műfajára, sőt, elég blődli módjára általában egy csepp vér sem folyt a korábbi alkotásokban, illetőleg alig öltek benne. Itt viszont már az első nagyjelenetben is sörétessel lőnek bele a vallási fanatikusok szeszellenes tüntetésébe, s mikor valakit találat ér, abból ömlik a vér. S mindez lassított felvételben, korát megelőző módon. Átkozták is érte sokan Sam Peckinpaht, mondván, hogy öncélú. Legyen bár az, vagy sem (a Mester azzal védekezett mindig, hogy ő az erőszakot azért túlozza el, hogy figyelmeztessen értelmetlenségére), vizuális orgiában lehet részünk, olyanban, melyben westernekben azelőtt nem nagyon volt - még a Dollár-trilógiában sem. A Vad bandában először találkozott egymással a Vadnyugat és az akciófilm - sikeresen.
A főszerepben a korban kevésbé ismert és felkapott színészek (talán Warren Oates a kivétel, de ő is inkább B-filmekben játszott) játszanak, ám ez közel sem jelenti azt, hogy ne nyújtanának a kifáradt „szépfiúkkal” szemben sokkal jobb alakítást. Kedvencem Ernest Borgnine, aki Pike „jobb keze”, a banda második vezetője tulajdonképpen. Jellegzetes, ravasz arcvonásai, és szerethető beszólásai teszik emlékezetessé karakterét. A másik pedig Jaime Sanchez volt, aki Angelt, a lázadó ifjút játszotta. Miért? Szimplán azért fogott meg, mert vele tudtam leginkább azonosulni.
Szóval a Vad banda, bár közhely, de a westernfilmek legendás darabja, melyet kötelező megnézni minden, az olaszos vadnyugati filmekhez vonzódó egyénnek. Illetve azoknak is bátran ajánlom, akik az akciófilmek megszállottai, mert szinte nem is westernként működik, a vadnyugati környezet tulajdonképpen csak egy ürügy (amit Peckinpah is hangoztatott sokszor). Továbbá mindazoknak erősen javallott megtekinteni, ha még nem tették, akik szeretik az erős atmoszférájú, a befogadót magába szippantó alkotásokat. Tehát tulajdonképpen mindenkinek ajánlott, aki csak kicsit is kapható az elgondolkodtató, de mégis szórakoztató, pergő akciófilmekre.
***
Egyelőre ennyi elég lesz, úgy gondolom. De majd még a közeljövőben ismét előhozakodok pár ajánlóval, illetve hosszabb véleménnyel a látott westernfilmekről. Magam is meglepődtem, mennyi kultfilm, illetve emlékezetes alkotás bújik meg a Vadnyugat mitológiájában. S ezeket nehogy már csak ilyen „szakdolgozatféle” seggbekúrtságokba írjak bele, hülye, hivatalos stílusban ;D. Ezekről áradozni kell, mert annyira jó filmek! Szinte fizikai fájdalom volt, hogy egy A törvényekívüli Josey Wales-ről, vagy Jeremiah Johnsonról nem áradozhattam, s az is fájt, hogy a Halott emberről (Jim Jarmusch 1995-ös filmje Johnny Depp isteni alakításával) nem írhattam 10 oldalas elemzést. Úgyhogy ezeket a blogomban fogom pótolni, muhahahahahahahaaaaaaa!!!!4444
