Aztán ezek a filmezések kicsit alábbhagytak idővel, így apám egyedül nézte eme gyöngyszemeket, ám társa ezentúl én lettem. A Conan, a barbárt rongyosra néztük, persze azzal a feltétellel, hogy eltakarom a szememet, mikor a varázslót a tükörteremben kikészíti ;D. De, ami még megmaradt, az az irtó röhejes alámondás, és az abszolút unott hang: „ó, jaj, lenyelted a gyémántot!”. E mondatot kb. úgy mondta fel az ipse, mintha éppen a pontos időt mondta volna be. Ilyen kazettákat ma fellelni igazi unikum, s ma már azért nézném meg, hogy röhöghessek az ócska alámondáson. De persze a képminőség sem utolsó.
Ezeken kívül persze rajzfilmeket néztem
főleg, azok közül is inkább Disney-alkotásokat (ilyen Dzsungel könyve a
kedvencem volt, az Oroszlánkirályt meg már akkor is utáltam, mert túl
nyálasnak tartottam). Majd bejött a Cartoon Network a műholdvevő
jóvoltából, és ott aztán nonstop leshettem a jobbnál-jobb rajzfilmeket.
(Dexter’s Laboratory roxxx.) Egy kurva szót nem értettem belőle 7-8
évesen, mivel angolul volt, de a poénok szerencsére nagyrészt
vizuálisak voltak. Mi is lenne erre jobb példa, mint a Tom és Jerry?
Imádtam. Még ma is tudok röhögni rajta, annyira időtlen a humora annak
a rajzfilmsorozatnak.
Annak idején egyébként a CN volt számomra a
„videójáték”, vagyis az, ami a tanulás rovására megy ;D. Egyszerűen
leszartam az elsős tananyagot, nem voltam hajlandó leckét írni. Ahogy
hazaértem, néztem a Cartoon Networköt. Ezért egy idő után kódolva is
lett szépen, hogy a tanulásra koncentráljak. Apám részéről ez nem volt
túl jó húzás, mivel akkor meg áttértem a Super RTL-re, melyen az első
anime-sorozataimat láthattam. ;D
Élőszereplős filmekre olyan
1998-ig nem nagyon emlékszem. Ekkoriban még nagyon gyerek voltam,
inkább a rajzfilmek izgattak. Persze azért ilyen Terminator 2-t
meglestem, ami nagy hatással is volt rám, meg németül az 1. részt is
utána, de filmes „műveltségem” nagyjából a Bud Spencer és Terence Hill
alkotta filmekig terjedt. Na, meg ekkoriban szívtam magamba a
westernfílinget is, részben a két említett „alkotó” révén, részben
pedig egy-két John Wayne- vagy Clint Eastwood-alkotást elcsípve.
(Illetve a Hét mesterlövészt is ekkoriban láttam. Egészen mostanáig
abban a hitben éltem, hogy az egy fekete-fehér film. Pedig csak annyi
volt a „trükk”, hogy fekete-fehér tévén láttam réges-rég ;D.)
Mikor a Retekklub és a TV2 bejöttek,
akkor kezdett el tágulni a filmes ismertségi köröm, mert az MTV1 é 2
akkoriban nagyon ritkán adott filmeket, azok közül is a magyar és
fekete-fehér mozgóképek még nem nagyon érdekeltek, sőt, a hideg
kirázott a fekete-fehértől. (S milyen érdekes: ma meg ilyeneket tartok
igazán nagyra ;D. Mármint a régi filmeket.) Kb. 11-12 évesen láttam
először a Hegylakót, mely mai napig az egyik kedvencem. Azonnal
megbabonázott a téma, vagyis a halhatatlanság, melyet irtó hangulatos
formában tálaltak. Akkoriban még a 2-t és a 3-at is élveztem, pedig
igazából ritka elbaszott fércmunka mindkettő. De nem is ez a lényeg,
hanem a „mítosz”, amit az 1. rész megteremtett.
De igazából a
TV-n kívül nem nagyon találkoztam filmekkel. Olyan ’97 környékén
készült el a Star Wars klasszikus saga felújítása, és azt néztem meg
moziban (mindhárom részt), kb. ekkor lettem Star Wars-dogmatikus.
Előtte csak haver révén ismertem az egészet, ő magyarázott nekem
egyszer valamit az „áramkardról” (akkor ő még így hívta ;D).
Ezen kívül viszont nagyjából a tévéfilmeket fogadtam magamba. Voltak
azért jó darabok is, melyekkel találkoztam. Ilyen a Sandokan ;D. Vagy
ilyen a Maharadzsa lánya. (Egy időben nagyon sok olasz kalandfilmet
adtak ugye.)
Aztán olyan 2000-ben láttam a Mátrixot. CD-n
hozták nekem, azt hiszem, feketepiacról vettük. Feliratos volt, akkor
még szenvedtem is tőle, hogy olvasni kell és nem tudok a látványos
filmre figyelni. Mindenesetre ez nagy hisztéria lett baráti körünkben,
örökké golyókat kerülgettünk, meg kung-fuztunk a Matrix hatására. Én
kb. ettől a filmtől kezdve kerestem játékokban dual berettát, annyira
megtetszett, hogy két pisztolyból ontják egymásra az ólmot a szereplők.
Valahol 2000-2001 táján láthattam
először a Volt egyszer egy vadnyugatot, ami szintén nagy hatással volt
rám, utána folyton játékpisztolyt akartam venni a helyi búcsúban ;D.
Erről jut eszembe: régen nagy indiánfilmes is voltam, főleg a Winettou
német westernekkel ismerkedtem behatóbban. Aztán természetesen
indiánosat játszottunk. Tehát a vadnyugat már jó korán megbabonázott.
2001-2002-ben aztán beköszöntött a Gyűrűk
Ura-láz. A könyvről először egy Computer Aktív nevű magazinban
olvastam, ahol arról írtak, hogy Tolkien művét meg fogják filmesíteni,
s hogy milyen fasza digitális technikát alkalmaznak majd a filmre. A
LotR el is készült, ám én ekkoriban nem nagyon érdeklődtem a mozik
iránt, lévén abszolút a falumra és környékére szorítkoztam, errefelé
meg nem nagyon van mozi. Így az aktuális filmkultúrában nem igazán
lehettem otthon.
2002-ben viszont megszereztük, több filmmel
együtt. Egy ismerős másolta le CD-re többek között a Halál hajóval, a
Starship Troopersszel, a Tomb Raiderrel és a Lost in Space-szel együtt.
Ezek akkoriban felkapottabb cuccok voltak, főleg a Tomb Raider.
Nálam a Gyűrűk Ura elsőre nem ütött. Nagyon nem ;D. Akkor nekem az jött
le, hogy a főhős egy buzi, ez az egész utazás meg kusza, ráadásul még
vontatott is a sztori. Én valami jó kis kaszabolós fantasyre vágytam
akkor még, a Gyűrűk Urában túl sok volt az értelem.
Az áttörést az hozta, mikor haverral jóban lettem
ismét, és ekkor kölcsön adta a 2. részt. A Helm-szurdok rettenetesen
odabaszott nálam, mai napig az egyik kedvenc attrakciós filmjelenetem
az. Látvány, epikusság, dinamizmus - ahh… Így, hogy értsem is a
sztorit, megnéztem ismét az első részt, és érettebb fejjel már
beleszerettem. Egy ideig az volt a kedvencem utána. Ma nem tudok
dönteni, igazából csak annyiban, hogy a III. rész a vontatott lezárás
miatt kicsit gyengébbre sikeredett.
A Tomb Raider eleinte
nagyon tetszett. Már akkor nagy szerelmese voltam az 1. résznek, amivel
alig bírtam játszani, de tetszett, hogy 3D-s, és ilyen tök jó
helyszíneken lehet ugrándozni benne, így megkedveltem. De ez még olyan
1998 környékén történt, azért nem is említettem meg a TR-t előző
bejegyzéseimben.
Angeline Jolie-ra én akkoriban majd elélveztem ;D.
A trailert csak azért lestük haverokkal, hogy lássuk a fürdőkádas
jelenetet, mikor Jolie meztelen teste látszik egy pillanatra. Meg
valljuk be, a film igazából miatta volt értékelhető, a többi eleme nem
igazán sikerült kimagaslóra. (Legalábbis a Tomb Raider-élménytől
abszolút idegen volt számomra ez a hi-tech marhaság.)
Jelentős
volt még az Event Horizon, vagyis a rendkívül gagyi magyar című
Halálhajó. Ez akkoriban annyira nagy hatással volt rám, hogy hetekig
nem mertem sötétben közlekedni a házban, illetve tükörbe nézni sem,
mert a filmben ugyebár a szereplők folyton kiszedték a szemüket, mely
engem nagyon elundorított ;D. Na, meg a Pokol számomra félelmetes dolog
volt, illetőleg a Halálhajó rendkívül jól élt a sokkolással, a lelki
terrorral, szinte magadon érezted a kiszolgáltatottságot. Akkor azt
mondtam, soha többet nem nézek meg ilyesmit, de azóta persze többször
is láttam ;D. Nem egy kiemelkedő alkotás, de szerintem horrorfilmnek
kifejezetten jó.
A Starship Trooperst kifejezetten kedveltem,
már akkor is bejött ez a hősies-ordítós-lövős sci-fi orgia, főként a
Starcraft-párhuzamok miatt. (Legalábbis nem lehet nem felfedezni a két
médium közti kölcsönhatást. A Blizzardra bizonyára nagy hatással volt e
film is.)
Az igazi áttörést számomra filmes szempontból a
2004-es év hozta. Ugyanis haverok hatására ekkor néztem meg a Kill Bill
vol. 1-2-t. Az utcánkban lakó egyik informatikus torrentezgetett
akkoriban nagyobb tételben, így felajánlotta, hogy, ha viszek neki
DVD-t, ő átírja nekem, amit szeretnék. Na, kaptam is az alkalmon és egy
csomó jóságot kiírattam vele. Ál/arc, Szikla, Harcosok klubja, na, meg
a Kill Bill is a listán volt.
Az első filmek egyike volt,
melynél a mélyebb mondanivalót sokkal többre értékeltem, mint a
kaszabolást. Éppen ezért is a film második fele, vagyis a vol. 2 jött
be jobban, s a mai napig is ezt szeretem inkább. A fősztorit
„felhangok” szakítják meg, vagyis inkább a flashbackek a
cselekményesek, a főszálban alig történik valami. S itt jött át először
az a bizonyos Tarantino-stílus: a játékosság, a pajzán ugrálás a
téridőben, az abszurd, váratlan megoldások, az expresszív formai játék
(gondolok itt a színekkel való variálásra), illetve kulturális és
szociológiai reflexiók (pl. Bill Superman-elemzése). Innentől kezdve
mindenre fölfigyeltem, ami a Mester keze nyomát viselte.
Talán pont ezért cuppantam rá a Sin
City-re is. Zseniális film szerintem. Szerintem ez egy „tézisfilm”, ami
megmutatja, hogyan változott át a statikus művészet dinamikussá a
filmmel. Hiszen a Sin City egy „mozgó képregény” igazából. Vagyis a
film és a képregény abszolút ötvözete, tökéletes szintézise, melyet
csak a 300 tudott megismételni később. A képregény márpedig egy átmenet
az egyedi, állóképek, és a mozgókép, vagyis a film között. Hiszen egy
comicban képek sorozatából alakul ki a sztori. Egy kép csak rész, egy
egész része. Ezek viszont nem mutatják meg a teljes cselekményt, csupán
részleteket ragadnak ki belőle. Míg a film a cselekmény egészét
bemutatja nekünk, habár a történetet még a mozgókép sem tudja
teljességében ábrázolni, megmutatni (hiszen valós idejű filmeket nincs
az az elmebeteg, aki végigülne - vagy legalábbis az már erősen a
tűrőképesség határán túl van). Szerintem ebben előrelépés a videojáték,
hiszen itt pl. egy szerepjátéknál egy bizonyos nézőpontból látjuk a
világot, így a cselekményre totális rálátásunk van, a sztori előttünk
bomlik ki a mozgóképek által. Viszont mi a történetet is felfedezhetjük
a nyílt világú RPG-knél, vagyis a kontextust, amibe a játék
cselekményét ágyazták. Tehát itt megszűnnek a korlátok. Míg egy Sin
City-filmben a város bizonyos részleteit láthatjuk csak, addig egy Sin
City-ből készült GTA-stílusú játékban kedvünkre bejárhatnánk a mocskos
várost. Ez a játékok igazi ereje, ezt kellene tudatosítania az
alkotóknak, és így talán kitörhetnének az iparcikk-béklyóból.
Na, de elkalandoztam! ;D Vissza a filmekhez!
Tehát a Sin City-t is zabáltam. Akkor még nem nagyon tudtam, hogy
Rodriguez rendezte, akinek már láttam El Mariachi és Desperado c.
alkotásait is korábban. Ezek nagyon fasza filmek! Az El Mariachi még
annyira nem is hordozza Rodriguez mexikói forróvérűségét, de
Tarantinoéhoz hasonló játékosság a Desperadoban egyértelműen feltűnik.
Nem is meglepő, hiszen ők ketten barátok, s fel-feltűnnek egymás
filmjeiben egy vendégszerep, vagy csupán képkocka erejéig. (Ezt
nevezzük szerzőiségnek.) Az Alkonyattó pirkadatig mondjuk elsőre nem
jött át, de egy fanatikus filmrajongó nem hiszem, hogy megelégszik
ennyivel. Ha megragad valami egy filmben, legyen akár az egy pocsék
alkotás az „egészt” tekintve, egyszer emiatt visszatérek rá biztosan.
Így volt ez az Alkonyattól pirkadatig esetében is. Egy kikúrt nagy
szarságnak tartottam, de a film első fele nagyon tetszett, egészen a
Twitty Twister fergeteges Salma Hayek-dance-éig. Aztán a vámpíros
öldöklés annyira már nem jött be. Ám másodszor megnézve valahogy
összeállt a kép, illetve sikerült megértenem Rodriguez stílusát. Így az
5/10-es értékelésemből gyors iramban lett 10/10. Tanulság:
felülvizsgálat szükséges, ha egy emlékezetes, de szar filmet látsz
elsőre ;D.
Olyan 2001-2004 között nagy Nicholas
Cage-rajongó voltam. A Sziklában tetszett meg a stílusa, melyet még a
múlt évezredben láttam először. Persze ezt is megszereztem CD-n, és
rongyosra néztem 2003 nyarán. De amiben igazán megtetszett, az a Con
Air volt ;D. Jó kis akciófilm, sok humoros jelenettel, meg egy
viszonylag jó sztorival, John Malkovichcsal, mint őrült gyilkossal.
Az Ál/arc kevésbé jött be, számomra ez már túl nyálas, még egy John
Woo-filmhez viszonyítva is. De azért a dual berettás jelenetek, meg az
alapötlet nagyon megfogott, ezért ezt is megnézem folyton, ha
klasszikus akciófilmre vágyok.
Aztán Cage csillaga is szépen
leáldozott, a 2000-es filmjei inkább szánandók, mint nézhetők.
Legröhejesebb talán a Next. című, amiben ugyanazt a bús-kutyaképű
(Hancu után szabadon) karaktert játssza, ami ’90-es filmjeiben még
bejött, de itt már fájdalmasan szegényes eszköztárról tanúskodik. Kár
érte, pedig nagy fanja voltam.
Olyan 2005 körül, mikor
beszabadultam Pestre, kezdtem el komolyabban rácuppanni filmes DVD-kre.
Tarantinotól mindent megszereztem mára, de persze nemcsak az ő művei
után kutattam. Szépen elkezdtem „bepótolni” lemaradásomat: megvettem a
The Godfather-trilógiát, az Apokalipszis mostot, meg a Drakulát is,
hogy Coppolától minél több filmet lássak, nagy kedvencem ő ugyanis.
A másik Scorsese, tőle sajnos a mai napig nem sikerült mindent
megnéznem, de azért így is szép a gyűjteményem szerintem: Ki kopog az
ajtómon?, Good fellas, Cape Fear, Taxisofőr, Aviátor, Dühöngő bika
említhetők például.
Ekkoriban pótoltam a Hannibál-trilógiát,
illetve néztem meg a kicsit harmatos, de számomra azért még mindig
tetsző Hannibál ébredését. Nekem a Hannibál jött be a legjobban, azt
követi a Bárányok hallgatnak, majd a Vörös sárkány. Azért a Ridley
Scott-féle film szerepel első helyen nálam, mert annak van egy olyan
jéghideg, nyugodt, ünnepélyes hangulata, melyet leginkább tudok kötni
ehhez az egyszerre csodálatos és félelmetes kult-gyilkoshoz. (Habár
számomra az idők folyamán inkább egy fura és bizarr igazságosztóvá,
szuperhőssé magasztosult. Persze ettől még nem lettem
sorozatgyilkos-támogató, de azért, aki ismeri Hannibál életét a
könyvekből, tudhatja, hogy nála sokkal többről van szó, mint puszta
megzakkanásról.) De tényleg mindhárom rész nagyon tetszik, mely főleg
Anthony Hopkins varázsának tudható be persze, de Jodie Foster és Edward
Norton is emlékezetesek voltak.
Apropó Edward Norton: őt is ekkoriban
szerettem meg. A Harcosok klubja egyik kedvencemmé vált, nagyon
intellektuális, mély, csavaros, ravasz alkotás, Norton mellett a kicsit
nyálas képű Brad Pitt is itt vált kedvencemmé. De az Amerikai história
X is egy komoly film, meg, ha már Pittnél tartunk, akkor a Hetedik is
nagy hatással volt rám ebben az évtizedben.
Kedvenc
szuperhősöm visszatérése is ekkoriban következett be. Ugyebár a Batman:
Beginsről van szó. Kételkedtem benne sokáig, hiszen Joel Schumacher
szépen kinyírta a hőst a Batman és Robinnal (ami koránt sem George
Clooney hibája volt mondjuk - pedig sokan ezt ecsetelik). A feltámadás
viszont valami elképesztően jóra sikerült. Ezek után kutatni is kezdtem
mind Christian Bale, mind Christopher Nolan filmjeit.
Így
akadtam rá a Gépészre, mely egy egészen beteg és sötét hangulatú
alkotás, imádom. Bale-nek nem is az alakítása, hanem a testi
elváltozása az, ami elsősorban sokkolja az embert: hihetetlen, micsoda
emberi roncsot csináltak belőle. Méltán lett ő a szimbóluma az újfajta
Batmannek, aki emlékeivel küzd, lelki sérült. A karakterben legalábbis
erősen visszatükröződik a Gépész hatása.
Persze Bale nemcsak ebben alakított
pszichopatát, hiszen a Bret Eston Ellis regénye alapján készült
Amerikai Psychoban is egy mániákust személyesített meg. Vagy legalábbis
egy identitásával küszködő alakot, aki nem tud mit kezdeni magával a
nagy jóllétben. Korunk arisztokratáinak méltó kritikája mind a regény,
mind a film.
2007. májusában aztán felvettek a filmszakra, és
onnantól aztán tényleg beindultam. Nem egészen tiszta módszerekkel, de
rengeteg filmet néztem meg, kaptam a lehetőségeken. Ekkoriban szerettem
bele a némafilmekbe, rengeteget megnéztem ilyen ősi alkotásokból.
Kedvencemmé Murnau Nosferatuja vált, az első igazán borzongató
horrorfilm és Drakula-feldolgozás is egyben. Mindenkinek csak ajánlani
tudom, már, ha el tud vonatkoztatni attól, hogy itt nem szólalnak meg
egy pillanatra sem a szereplők, minthogy ekkor még csak kísérőzene
volt, a filmekhez hangot nem vágtak.
Nem, nem fogom
megkísérelni sem felsorolni, mennyi mindent néztem meg. Ahhoz 3 blog
nem lenne elég szerintem, főleg, ha kimerítően szeretnék írni róluk.
Mindenesetre az tény, hogy túlságosan is rácsodálkoztam és elmerültem a
múlt század filmjeiben, és így a kortárs kultúrát nem követtem nyomon.
Pedig elég sok jó alkotás született, nemcsak Amerikában, hanem a Világ
más tájékain is. Mindenesetre az elkövetkező 10 év feladata az, akármi
is lesz, hogy megnézem azokat a jelentős filmeket, melyek 2000 és 2010
között készültek ;D. Rengeteget láttam, tehát félreértés ne essék, de
iszonyatosan sokat nem. Erre mindig akkor döbbenek rá, mikor pl. itt, a
PGO-n is olvasom a filmes topicokat, és látom, hogy milyen fasza
alkotásokat említenek meg olykor.
Persze nemcsak ezeket kell bepótolnom, hanem, mint
filmekkel foglalkozó embernek bizony a shitet is meg kell tekintenem.
Márpedig abból sajnos egyre több van, főleg a CGI technológia olcsóvá
válása óta. Bár ez nem meglepő, minden új technológia hozza magával a
silányságokat. Sokan ugyanis azért csatlakoznak be a filmes szakmába,
hogy ők is kaszálhassanak minél több pénzt belőle. Ez nem lenne baj,
csak éppen egyesek azt hiszik, a látványvilág minden. Ők egyfelől le
vannak maradva, hiszen már az 1920-as években is cikinek számított, ha
valaki még mindig Méliés trükköket másolt, tehát a sztorira ügyet sem
vetett, és csak a vizualitásra koncentrált. Természetesen ez elsődleges
a mozgóképnél, hiszen a médium nevében is benne van a „kép” fogalma.
Meg se néznénk a filmeket, ha szövegtől lennének terhesek, és… Ja, de,
bocs: sok tévésorozat sajnos ilyen… De a lényeg, hogy a film egy
komplex művészeti ág. A hang és a szín teljesítette ki, innentől vált
igazán sokrétűvé, innentől kellett a képeken túl is „kutakodni”, ha
gondolatiságot kerestünk a mozgóképben. A mai CGI alkotások, illetve az
„iparcikkek” erre persze ügyet sem vetnek. A lényeg ezeknél a látvány,
az attrakció, a dőzsölés. Persze semmi probléma: nem kell minden
filmnek művészinek lenni, hiszen szórakozásra is való. De szórakozni is
csak igényesebb alkotásokon szórakozunk, a fércműveket általában nem
fogadjuk be, legyen az egy „művész” keze munkája, vagy egy hollywoodi
iparosé. Tehát egy jó és feszes történettel is lehet jó filmet alkotni,
nemcsak egy gondolatoktól tobzódó alkotás nyerheti el e titulust. Így a
300-at ugyanúgy élveztük, hiszen rendkívül expresszív látványvilágához
egy kiszámítható, de feszes, drámai történet társult, illetve megnyerő
színészi játék, némi mondanivalóval. Egy Transformers is azért
tetszhetett sokaknak és nyerhette el kritikusok véleményét, mert bár
kliséhalmaz az egész, de koránt sem összecsapott, jól koreografált
akciójelenetekkel teli, és van épkézláb, kidolgozott története,
valamint Michael Bay tisztelettel nyúlt a Transformers-mítoszhot, már,
ha van ilyen. Ám egy Alien vs. Predator pusztán látványos akar lenni,
ahogy Uwe Boll idétlen Dungeon Siege mozija is csak és kizárólag a képi
világgal akar hódítani - a borzalmas vágásnak, trükköknek köszönhetően
azért ez is élvezhetetlen lesz.
Szóval ebből azt akarom
kihozni, hogy sajnos e tíz évben a digitális technika elterjedése
egyfajta „kényelmet” teremtett a filmesek számára, így rendkívül sok
tehetségtelen barbár is hozzájuthatott az egyre olcsóbbá váló
technológiához. Ezért elég sok fércmű született az elmúlt 10 évben,
legyen szó A, vagy B-kategóriás filmekről. Így sokan „csalódtak a
filmekben”, s a 3D-s filmezést is inkább egy szükséges rossznak
tartják. De látni kell, hogy ebben is ugyanúgy vannak lehetőségek,
művészi kifejezésmódra potenciál, mint annak idején a hangban és a
színben is volt ilyen. Balázs Béla pl. egy időben temette a filmet,
mert szerinte a hang tönkreteszi az érett, kiforrott némafilmet azzal,
hogy az addigi némaság pátoszát megtöri a beszéd. Aztán ő maga is
belátta, hogy ebben bizony vannak művészi kifejezésre lehetőségek, csak
éppen ki kell használni azokat. Mintegy a ’10-es éveket megnyitva
robbant be az Avatar és kijelölt egy bizonyos utat, amely ketté ágazik
egy ponton, ahol választania kell majd a filmeseknek. Az egyiken azok
fognak menni, akik a 3D-t exploitationként használják majd fel, kapva
az alkalmon, hogy ismét rákattantak az emberek. Ezek között bizonyára
lesz igényesebb mű, mint ahogy azt az Avatarról is lehet hallani, de
valószínűleg sorra érkeznek a fércmunkák, melyeknek alacsony minősége
egyre szembetűnőbb lesz, ahogy az emberek hozzászoknak a technológiához
és elveszik annak varázsa. Itt jön majd a másik elágazás, melyet
mintegy ez a „megunás” is életre fog hívni, hiszen túl kell majd lépnie
az alkotóknak az attrakción, és a 3D-t egy bonyolultabb elbeszélői
struktúra, illetve komoly gondolatok kifejezésének szolgálatába kell
állítani. Teszem azt, ha például valaki a XXI. századi ember
elidegenedését akarja ábrázolni, akkor ezt a 3D-vel úgy fokozhatja,
hogy bevonja a nézőt a filmbe, s az utcán özönlő tömeg olyan
dinamizmussal, robajjal fog özönleni, mint a most látott puskagolyók és
lézerfények, érzékeltetve a felgyorsult világban leledző egyén
kiszolgáltatottságát. Kb. olyan hatást kell elérni, mint mondjuk egy
GTA-ban, s itt kapcsolódik össze majd igazán a videójáték és a film.
Kíváncsian várom, hogy ki fog élni majd először-e lehetőséggel, vagy,
hogy egyáltalán lesz-e továbblépés, s nem tűnik-e majd úgy el ez a
hisztéria is, mint ahogy az ’50-es évek „első 3D hulláma” is
elcsendesült.
Na, de térjünk is rá akkor a lényegre, mi volt a legemlékezetesebb film 2009-ben, illetve ebben az évtizedben?
2009-re még talán tudok válaszolni is. Rám ebben az évben a legnagyobb
hatást egyértelműen a Benjamin Button különös élete gyakorolta (igaz,
az USA-ban már 2008-ban kijött, nálunk 2009-ben vetítették). Nem hittem
volna, hogy ennyire jól meg tudják oldani ezt az
öregedéses-fiatalodásos témát. Azt hittem, majd kapunk egy újabb
látványfilmet. Ám a Benjamin Button nem igazán az. Sokkal inkább egy
elgondolkodtató, lírai alkotás, melyről külön könyvet lehetne írni,
annyi mindent mond abban a nem kevés játékidőben. S mindamellett, hogy
elgondolkodtatott, rendkívül izgalmas, szórakoztató is volt. Brad Pitt
és Cate Blanchett pedig nem először mutatták meg, hogy együtt mennyire
ütősek (pl. a Babelben is együtt játszottak). Nyáron néztem meg, igazi
felüdülésként hatott a nagy melegben. Szóval nálam egy 2009 filmje, ami
a legnagyobb nyomot hagyta bennem.
A látványfilmek közül pedig
egyértelműen a Watchmen ilyen. Jól visszaadta a képregényt (talán túl
szájbarágósan is, nem mert eltérni tőle nagyban, kivéve 1-2 idegesítő
momentumot), illetve a zenei anyaga fergeteges lett. Ez az a film, ami
kifejezetten a klipszerűségtől, a hozzáértő audiovizuális
montázsszerkesztéstől vált kedvencemmé ebben az évben.
Az év
legnagyobb szarságára nem tudok most hirtelen mit beírni. Személyes
rémálmaim az ócska tinivígjátékok, de ilyeneket meg nem nagyon nézek,
szóval igazán rossz filmet ebben az évben nem láttam. Persze a neten
szétnézve sokan a Watchment tartják annak ;D. Ízlések és pofonok.
Az viszont már sokkal nehezebb kérdés, hogy mi az évtized
legemlékezetesebb filmje. Én a Gyűrűk Ura-trilógiát néztem rongyosra,
és e három alkotás volt rám legnagyobb hatással, ezek határozták meg
leginkább az ízlésemet, a gondolkodásomat egy időben. (Emlékszem,
sokáig mp3 lejátszómból is GYU-zene szólt, illetve mindig az orkok
irtásáról képzelegtem.) Szóval, ha hirtelenjében rá kellene böknöm
valamire, akkor az a Gyűrűk Ura lenne. De kétségtelen, hogy voltak
filmek, melyek sokkal nagyobb hatást gyakoroltak rám, mint például a
2008 őszén rongyosra nézett 1973-as Taxisofőr.
A Star Warsról nem szóltam, pedig két rész is
kijött ebben az évtizedben. Sőt, ha az I. részt még áttoljuk ide, akkor
3 (hiszen az 1999 szeptemberében jött be hazánkba, ha jól emlékszem).
Az Attack of the Clones és a Revenge of the Sith számomra természetesen
alapművek, hiszen SW-k. ;D Ezek még jóval a tűréshatáron felüli,
véleményem szerint lélekkel, ötletekkel bíró alkotások. Azt el kell
ismerni objektíven, hogy a Klónok támadása közelébe sem ér az eredeti
trilógiának, elég sok baki van benne, de számomra hozta a Star
Wars-életérzést, így nem tudok rá haragudni objektíven sem. Szépen
bemutatta Anakin eltolódását a Sötét Oldal felé, illetve megmutatta
kudarcát, miszerint nem tud igazi jedi lenni, túlságosan is az érzelmei
vezérlik. Mindemellett pedig tök jó volt a grafikája! ;D Vagyis
tetszett a látványvilág, ez volt az első teljesen digitális kamerával
forgatott rész, ha jól tudom.
Persze a Revenge of the Sith sikerült
igazán ütősre. Igaz, ebben is van hiba, hiszen a 3 órába sajnos nem
fért bele normálisan Anakin áttérése, Vaderré változása. Túl
felületesre sikerült ahhoz képest, milyen nagy jelentősége lett volna.
Talán a film expozícióját kellett volna feszesebbre csinálni és
összerántani, így nyertek volna időt a részletekre. Persze nem
művészfilmet vártam, nem is várhattam volna, de azért a XXI. században
jóval árnyaltabb és kidolgozottabb jellemábrázolásokat láthattunk,
láthatunk már ennél. (Most így a Hetedik, vagy a Nincs bocsánat jut
eszembe hirtelenjében, ahol hasonló pálfordulásoknak lehetünk tanúi, s
természetesen rendkívül kidolgozottak ezek, abszolút nem felületesek.)
De a sztori megfelelően ütős volt, a két főhős közti egész film során
látott párbaj (tehát nemcsak a végső összecsapás) drámai, és kiválóan
kötötte össze Lucas a IIII. és a IV. részt, így az egész sagat. (Persze
voltak bugyuta részek: pl. mikor Padme megszüli a gyerekeit, és
mindegyiknek rögtön mondja a nevét: „Luke, Leia”. Ez azért elég
nevetségesre sikeredett. A rajongók úgyis tudják, hogy Padme Luke és
Leia anyja, aki meg nem látta a többi részt, nem is értem, minek ült be
erre, mert szerintem bár önmagában is megállja a helyét, de a lényegi
részéből egy kukkot sem fog érteni. De hát Lucas sajnos megöregedett,
és leragadt a klasszikus tömegfilmgyártásnál.) De azért akármennyire is
SW-fan vagyok, az évtized filmjének semmiképp nem nevezném. Talán még a
Gyűrűk Ura-trilógia bármely része is erős lenne erre a pozícióra.
Kicsit kaotikusra sikeredett e filmes
bejegyzés. Ennek oka, hogy a játékokat jóval könnyebb rendszerezni,
hiszen azokra bőven kell idő, míg filmekből az ember, ha aktívabb, akár
4-et is megnéz naponta. (Illetve a bejegyzés nagy részét tegnap írtam,
másnaposan ;D.) Ráadásul irtózatosan nehéz eldönteni, hogy melyik az,
ami úgy egészében meghatározta a III. évezred első évtizedét, ami
tényleg rányomta a bélyegét erre. Hiszen rengeteg jó film született a
sok szemét mellett, csak Amerikából nagyon sok értékes alkotás tette
tiszteletét a mozikban, ami valljuk be, reménykeltő, hiszen mutatja,
hogy van élet a CGI és a sablonfilmek után.
Most így, írás közben
viszont eszembe vágott egy film, mely elindította az évtizedet, és
rendkívül sokáig meghatározó volt. Nem egy művészfilm, szórakoztató, de
mélységgel, mondanivalóval rendelkezik, és nagyon is jól leírta,
jellemezte az információs társadalmat, a XXI. század emberét. Ez pedig
nem más, mint a Matrix-(trilógia). 1999-es film, de XXI.
századi divatot teremtett. Hiszen ez terjesztette el a hosszú szárú
bőrdzsekit, a napszemüveg permanens viselését (habár ez John Woonál is
jellemző, de a Matrix robbantotta be a köztudatba), ugyanakkor jól
bemutatta, persze allegorikus módon, hogy hol helyezkedik el az ember a
számítógépek alkotta világban. Illetve feltette a kérdést: engedjük-e,
hogy a gépek fölénk nőjenek és meghatározzák életünket, vagy pedig mi
irányítjuk őket. Persze a Ghost in the Shell már évekkel ezelőtt
boncolgatta e témát, illetve a Terminatorok is erről a problémakörről
szóltak részint, de mégis a Matrix hegyezte ki ezt oly’ mértékben, hogy
hisztéria, kultúra, sőt, filozófia váljon belőle. Hiszen melyik filmből
adtak ki könyvet, melyben összefoglalták a vele kapcsolatos
filozófiákat? Melyik filmet elemezték annyit technikai szempontból?
(Hiszen ebben is úttörő volt, a bullet time photographyt a Matrix
terjesztette el.) Ugyan a 2-3 jóval harmatosabbra sikeredett, de azért
ezeknek is voltak jó pillanataik. Főleg a 2. részre gondolok itt, ahol
folynak elmélkedések még, habár jóval „idiótább” formában (pl. a
kauzalitásról kicsit túl sokat pofáznak benne, inkább a
cybertársadalom-reflexiót kellett volna tovább vinni). Tehát talán
mégis meg tudok jelölni egy filmet, ami az egész évtizedet áthatotta: a
Matrix.
Persze ellenjavallatokat elfogadok, lévén, hogy
rengeteg mozgóképet láttam 10 év alatt is, így nem biztos hogy
emlékszek mindre. De itt most zárnám is a postot, a többit kommentben
folytatjuk, ha lesz rá igény ;D.
Kiegészítés:
Na, jó, azért megpróbálok felsorolásszinten legalább néhány nagyon tökös filmcímet felsorolni, melyeket láttam ebben az évtizedben ;D.
The Assassination of Jesse James by the Coward Robert Ford, No country for Old Man, Kill Bill vol. 1-2, The Boondock Saints, Chopper, The Proposition, Sukiyaki Western Django, Dolls (Takeshi Kitano), Zaitoichi, Aviator, Tropic thunder, Iron Man, The Dark Knight, Rocky Balboa, Rambo (2008), Children of Man, Shadow of the Vampire, The Wrestler, Memento, Sweeney Todd, Death Proof, Planet Terror, American Gangster, Galdiator, 300, Sin City, Matrix, Kontroll, A nyomozó, Taxidermia, Hukkle, Saw, Cloverfield, Katyn, L' auberge espagnole, El Orfanto, El Laberinto del Fauno, Crash, Auf den anderen Seite, Gegen die Wand stb. stb. stb.
Ja, és a Brigantyk díszdobozos DVD-jét még nem vettem át, így valószínűleg az év filmje módosulhat, mivel Messiásként vártam én is eme kiváló alkotást, csak éppen még nem láttam sajnos.
