Elfelejtettem, hogy amit jelenleg is csinálok, az 2008-ban indult. A blogolásról van szó. Előtte nem nagyon írtam naplót sem, maximum hülyeségeket egy másik oldalra (Cheguru ;D), de ez nem nevezhető igazából blogolásnak. Mondjuk az sem tisztán, amit 2008 márciusában elkezdtem, mikor elindult itt a PGO-n ez a feature.
Eleinte nem akartam blogolni. Olyan „trendi” dolognak tartottam, amitől én ódzkodok. Meg gondoltam, miről is írhatnék, hiszen nem vagyok egy rocksztár, akinek minden napja egy kaland (bár az ő szemszögéből bizonyára az lehet az unalmas, hogy mindig csak leissza magát, koncertezi, tombol, aztán meg másnapos). Azt meg el akartam kerülni, hogy ilyen „mit szartam?”-jellegű postokat, vagy rövid, semmitmondó írásokat közöljek. Persze ez sikerült az első pár bejegyzésben (például az XD-ről írott marhaság eléggé fárasztó), de utána úgy vélem, elkezdtem némileg komolyodni. Igazából olyan májustól vettem komolyabban ezt a blogolás nevezetű dolgot. Bevallom, azért is idétlenkedtem, meg vettem poénra az egészet eleinte, mert már akkoriban is kissé borúsan néztem a PGO fórumaira, ahol eléggé esni kezdett a színvonal, s gondoltam, mindezt kiparodizálom a baromságokkal. Aztán rájöttem, hogy igen is van értelmes mondanivalóm, nem is kevés, így „jó útra tértem”. Igaz, ez néha politikai - szociológiai fejtegetésekre futott ki, melyeket lehet, hogy nem ennek az oldalnak a keretei között kellett volna megtenni (mentségemre legyen mondva, hogy Darthsot megkérdeztem annak idején, hogy a blogra is érvényesek-e a szabályok, s ő azt mondta, hogy a bejegyzésekre nem, ez csak egy külön szolgáltatás - a gyakorlat viszont azt mutatta, hogy márpedig igen, a kommentekre mindenképp - szóval érdemes megválogatni, ki, mit ír, ki, honnan lop… khm. - khm ;D). De mára úgy gondolom sikerült egy PGO-n is vállalható blogot kialakítanom. Igaz, a csúnya szavakat csak nem sikerül alább adni, de ezzel a legtöbben küszködnek. Pedig tényleg jó lenne 100%-osan igényes írásokat kiadni az embernek a keze alól, már csak azért is, mert jó volna ezzel is egyfajta irányt mutatni a mai fiataloknak. Tehát lássák, hogy nem az az érték, ha valaki minél mocskosszájúbb, vagy „cukytrendy” módon ír baromságokat, hanem igen is a rendesen tagolt, választékos szókincsű mondatok a „menők” valójából. Szóval igyekszem. Ez egy újévi fogadalom is ;D.
Én.
;D Nem írtam róla, de idei blogpostjaim közt taglaltam a Watchment,
mely meghatározó képregény volt számomra. Rorschach-hal tudtam
leginkább azonosulni.
Ez az évem a Watchmen jegyében telt legalábbis...
Na, de térjünk rá 2009-re! Januárban nem volt
nehéz dolgom vizsgák terén, rutinosan ment a tanulás. Pedig volt sok
tanulni- és olvasnivaló, a Filmelmélettörténet 2-es változatát is meg
kellett csinálni (igaz, ez közel sem volt akkora szívás, mint az 1.).
De egy kis játszás, egy kis edzés mellett teljesen nyugisan meg tudtam
csinálni a vizsgáimat (az utolsó volt fosatósabb, egy esztétika tárgy,
de szerencsére az is jól alakult a maga 1000 oldalnyi olvasmányával
;D). Ebben az időszakban néztem meg a Dragon Ball Z-t, mint arról év
elején is áradoztam. Ez egyfajta kitelejsülés is volt, hiszen a köcsög
ORTT jóvoltából annak idején nem nézhettem meg még a feléig sem. Most
kénytelen voltam az amerikai ismerőshöz fordulni segítségért (;D),
habár egy DVD kiadást elviseltem volna ebből is. Persze a gatyánk is
rámenne a majd 300 részre, nem is tudom, mennyi DVD vagy BD kellene
hozzá, hogy teljes legyen a gyűjtemény. Ráadásul a sorozat úgy teljes,
ha megnézzük hozzá az 1. sorozatot, illetve a GT-t is (ezzel még
tartozom - nem volt időm rá azóta).
Apropó, anime: még 2008
őszén szereztem be a Death Note mangát, mely nagyon megtetszett, így a
sorozatot is megvettem DVD-n. Habár anime fanboyságom már egy évvel
előtte, egy „Japán rajzfilm” című kurzus apropóján kezdődött. Ekkor
minden szirszart megnéztünk, még a kezdeti időkből is. Aztán rohadtul
megtetszett a stílus, meg az, hogy nemcsak gyerekeknek gyártanak
rajzfilmeket Japánban, hanem rendesen 18 éven felüliek számára is. (Pl.
Golgo 13 egy fasza film noir fantasy-krimi, mai napig a kedvencem.)
Mikor pedig az év végi dolgozatomat írtam a Metropolisból, végleg
beleszerettem az animékbe, öröm volt látni, hogy milyen kreatívan
dolgozták fel az 1927-es némafilmet.
Így 2008-ban, mikor az
Alexandrában megláttam, hogy elkezdtek mangákat kiadni, rögtön
lecsaptam a Death Note-ra, a Hellsingre és a Berserkre. Ezeket mai
napig olvasom. Legjobb a DN, de a Berserkre is nagyon rácuppantam. A
Hellsing kevésbé mély sztorival rendelkezik, de poén az is. Na, meg
vámpíros-heroikus-kaszabolós - az ilyen jöhet.
Sajnos azért nehéz
hódolni az anime-rajongásnak is, hiszen filmeket és játékokat is nehéz
egyszerre befogadni, és mindkét médium terén „otthonosan mozogni”, hát
még a jobbnál-jobb japán rajzfilmeket „darálni”. De majd mindent
bepótolok, ha ezt az átkos BA szakot letudom végre.
Mint
írtam, az edzést nem adtam fel, haladtam vele szépen. Talán ez is volt
a baj. Ugyanis a vizsgaidőszakot csinálni + hajnal 2-ig Dragon Ballt
nézni + még tornászni is reggelenként (8-kor keltem) nem volt túl jó
dolog a szervezetem számára. Februárban céges ügyekben Szegedre kellett
menni, aztán jó korán keltem, olyan 6-kor, de ezen a napon vagy fél
3-kor feküdtem le. Ez hiba volt. Másnap este ugyanis a konyhában
beszélgettünk, én álltam. Aztán egyszer csak elkezdtek ilyen csillagok
cikázni a szemem előtt, majd éreztem, hogy olyan hasi tájékon is
bizsereg valami, s ment ki a lábamból az erő. Megpróbáltam leülni a
székre, de utána kiesett a kép. Pár másodperc múlva magamhoz tértem, de
elég ijesztő volt. Elájultam egy pillanatra. (Érdekes, hogy azidő alatt
viszont a Witchert láttam magam előtt, mert mielőtt lementem volna a
konyhába, azzal játszottam ;D.) Nem nagy ügy, de azért megijedtem.
Onnantól pedig egészen őszig elég parás voltam. Egyszerűen kifáradtam.
Elmentünk orvoshoz, de az is csak azt javasolta, hogy vegyek vissza,
pihentessek. Persze ezt könnyű mondani, én viszont féltem, hogy ha
felhagyok az edzéssel, akkor visszaszedem a kilót. Hájfej pedig soha
többet nem akarok lenni. Úgyhogy próbáltam korán lefeküdni, pihenni, de
azért nem álltam le az edzéssel sem, nehogy már ;D.
Viszont
kissé pánikos voltam abban az időben. Mindig úgy éreztem, mintha
kezdenék megint elgyengülni és összeesni. Gondolhatjátok, hogy Pestre
bejárni így mennyire „élvezetes” lehetett. De mindenképp erőltettem,
mert nem akartam több tárggyal feltornyosítani ezt a félévet, ez a
kettő is elég, ami most van - legalábbis a szakdolgozattal és a
felvételivel való szopás miatt mindenképp. Úgyhogy néha bevettem
Xanaxot is, csak, hogy ne paráztassam magam ezen a hülyeségen. Ám
sajnos ez a személyes kapcsolatokra is kicsit rányomta a bélyegét, mert
nem nagyon mertem elmenni semmilyen helyre. Egyszerűen nem szerettem
volna összeesni, és kiszolgáltatott lenni. Ezt gyűlölöm mindennél
jobban. Szóval küzdelmes időszak volt ez. Csak a haverok és szülők
segítségével tudtam kilábalni ebből szép lassan. Haverjaim mindig fel
tudtak vidítani, ezúttal is köszönöm nekik is, meg szüleimnek is, hogy
támogattak. Illetve azon fórumozótársaknak is, akikkel szeptember
elején találkoztunk. Igazából az volt a vízválasztó, akkor lendültem át
ezen a szarságon. Pedig csak pszichés képzelgés volt, de az a
legrosszabb. Mindenesetre a találkozások sokat segítettek. Kösz
mindenkinek!
Gyúrok, Bzmg ;D. PC Gurus pólóban, mi másban?
Így a nyár sem volt olyan jó most, inkább biciklizni jártunk hosszabb
távokra, de gyalog nem nagyon mentem az erdőbe sétálni. Kár, pedig
talán az utolsó szabad nyaram volt. De mindegy, szarni bele, egyszer
majd mindent bepótolok, egyszerre, muhahahahhaa.
Tanulmányok
terén ugyebár már ismerettem a helyzetet. Sajnos 1 évet a szakdolgozat
és az elmaradt tárgyak miatt rá kellett húzni erre a mocsok BA
képzésre. Már most látom, hogy igazából semmi értelme nincs ennek a
csúszásnak, hiszen így meg, hogy volt időm, elbasztam szórakozásra ;D.
Mindegy, csak már túl legyek rajta, aztán majd esetleg megyek MA-ra, ha
meg oda nem vesznek vissza, akkor bepróbálkozok valami más képzéssel
is. Csak ez a fos le legyen tudva és legyen végre egy diplomám… Most ez
lebeg a szemem előtt.
De amúgy félreértés ne essék: a kurzuskat
imádtam, ahogy az egyetemet is. Ugyan a középiskolai élményekről
áradoztam sokat, s mások azt mondták, hogy ezek a legszebb évek, de
nem. Szerintem ez, az 5 egyetemi év volt a legjobb. Totáli szabadság.
Ezt semmire nem cserélném fel. Voltak szívások, voltak szemét tanárok,
és sokat kellett tanulni vizsgaidőszakban. De mégis érezted, hogy itt
már önálló vagy, nem baszogatnak folyton ilyen osztálypénzzel, meg nem
rikácsol az osztályfőnök, hogy így az osztályközösség, meg úgy.
Szerettem az osztályom, de elég volt, utáltam a kötöttségeit amúgy. Itt
teljesen szabad vagyok, s e képzés kereteiben tényleg azt tanultam,
amihez kedvem volt. Csak ez a mocsok kettéosztottság ne lenne, emiatt
nem szeretem a BA-t. Talán még a szigorlatokat is bevállalnám, csak
hogy normálisan végigjárhassam a filmelmélet és filmtörténet szakot,
mert amiatt a felvételi miatt ez eléggé esetleges lesz. (Főleg, hogy
tavaly is túljelentkezés volt a Filmtudomány MA-ra, mivel az országban
csak az ELTE-n indítottak ilyet. No comment.) Na, mindegy, szép emlék
lesz ez, akárhogy is végződik. Imádtam az ELTE-re járni, ez biztos.
Na, de térjünk át lassan a játékokra! Természetesen most is kihagytam
pár jó címet 2008-ból, melyekkel játszottam. Lássuk csak, mik ezek!
2008
A Half Life 2 epizódoktól nem dobtam hanyatt magam. Az Ep1 nekem szar
bugos is volt, nem értem, miért. Így a 12K-ért megvett Orange Boxot
alig bírtam kihasználni. A 2. részt meg addig nem akarom végigjátszani,
míg az 1-gyek nem végeztem. Úgyhogy ebből majd az lesz, hogy megvárom a
3-at, aztán egyben végigjátszom a tulajdonképpeni Half Life 2
Aftermathot…
De szerencsére volt a dobozban egy cím, amivel sokkal
jobban szórakoztam, mint magával a nagy HL2-vel. Ez pedig a Portal.
Eleinte csak a flashverziója volt meg, de már ott, 2D-ben is érződött,
mekkora durranás is ez. Aztán mindezt 3D-ben látni hatalmas élmény
volt! Kicsit hányingerem is lett a sok forgástól, meg szaltótól, de
amúgy nagyon élveztem. Kár, hogy elég rövidre sikerdett, de a lezárás
valami kurva ütős lett. Pedig nem számítottam rá, hogy ehhez egy
épkézláb sztorit összer bírnak dobni. De sikerült. Emlékszem, elég sok
pályát letölöttem hozzá, hogy kitoljam az élményt. A flashverzió
brutális nehézségű pályái viszont 3D-ben nem akartak sikerülni…
Mindenesetre azokkal is kiválóan szórakoztam. Állítólag jön a 2. rész.
Kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle így, hogy az erdeti alkotó kilépett a
csapatból (ha az infok igazak). Csak nem lesz belőle tucattermék.
Mondjuk egyelőre annyira erdetinek számít a cím, hogy akár
exploitation-szerűen nyomhatják az arcunkba havonta, nem hiszem, hogy
egyhamar megunnánk.
A Team Fortress 2-t csak futva próbáltam, de az is nagy, már e két cím
miatt is megérte az Orange Boxot megvenni. Kár, hogy akkoriban nem
csapódtam be azok mellé TF2-zni, akikkel manapság L4D-ezünk.
Mert a Left 4 Dead volt a másik nagy durranás, ami a Valve révén
2008-ban ért. Novemberben jött ki, ha jól emlékszem, s a demora
rávetettem magam. Hosszú idő után az első multimóka volt, ami
felkeltette érdeklődésemet, és nem Diablo 2-nek hívták. Megérte. A
játék varázsát az adja, hogy tényleg rettenetesen sok zombit dob az
A.I. director az ember nyakába. Ugyanis itt igazából nem a zombik agyát
kell dicsérni, hanem egy „szuperelmét”, aki folyton felméri a helyzetet
(pl. meddig ácsorgunk egy helyben), és aszerint küldi ránk a hordákat.
Egy zombi nem nagy szám, sőt, a shotgunnal egyszerre 10-et is ki lehet
nyírni. De mikor 202321435455453-an özönlenek és taposnak, az már
okozhat heves szívdobogást. Mindennek tetejébe egyre magasabb nehézségi
szinten egyre keményebb lesz a sebzésük, s akár 5-6 genyó is
szétszedhet másodpercek alatt. Főleg, ha az „uncommon” zombik is
bejönnek a képbe, akik vagy elkapnak hátulról a nyelvükkel, vagy
bemocskolnak, vagy csak szimplán rádugranak. De a legijesztőbb és a
legtöbb pánikrohamot mégis a Tank okozza, akinek irtó sok a HP-ja
magasabb szinteken, s a gép nem átall egy-két pályavégen többet is a
nyakunkba zúdítani. S mindezt persze cooperative módban csinálhatjuk.
Persze a versus is hatalmas, ahol a zombik bőrébe bújva kell
taktikáznunk (csak uncommonokat „játszhatunk”), és kicsinálni minél
előbb szerencsétlen túlélőket. (Hujj, de elpicsáztak egyszer minket a
pr0k :D.) Tehá a Left 4 Dead kiváló játék lett. Mai napig játszunk vele
kisebb-nagyobb megszakításokkal. Kár, hogy az 1. részt hamar
lecserélték egy 2-ra, ami így kipróbálva tényleg hangulatosabb, több,
jobb, tehát nem csupán DLC, de azért jobban örültünk volna, ha nem
kellene évente L4D-et venni, hanem mondjuk letölthető tartalmak
formájában kapunk újításokat. Ja, és elvileg jön a Left 4 Dead 3 is
hamarosan, ami már tényleg tolerálhatatlanul vicckategória… Mentségükre
szóljon, hogy a 2-hoz is kifosnak egy DLC-t hamarosan, de, ha ez olyan
kritikán aluli lesz, mint a Crash Course az 1-höz, akkor a fejlesztőket
egy Tank látogassa meg a WC-n (mert az jó szűk hely, muhahaha).
Kihagytam még 2008-ból a kissé vegyes érzelmeket keltő Clive Barker’s
Jerichot. Én legalábbis ekkor játszottam vele, habár tisztán emlékszem,
hogy a Hellgate: London demo környékén jelent meg ennek is a
kipróbálható verziója, és vele együtt a teljes játék. Nekem eleinte
tetszett, jó kis horror-FPS volt. Aztán jó unalmas, monoton, és
frusztráló henteléssé változott. Ráadásul nem jött be ez a
csapatfelállás, hogy mindenkinek van szuperképessége. Így odaveszett a
parafaktor, amitől pl. az Undying, az előd is annyira félelmetes volt.
Habár ott is válogathattunk a főhős különleges képességei közül, de ott
az egyedüllét mindent kompenzált. Itt meg csapatozunk…
Az Undying
egyébként nagyon tetszetős volt, sokat játszottam vele, habár végig nem
vittem. De az egyik legfélelmetesebb cím volt, amivel valaha
próbálkoztam. Mikor egyszer a tükörben egyszer csak felvillant a ház
urának szelleme, az szerintem minden idők legfélelmetesebb képsora
volt. Nyugisan csodálod a tükröt, hogy milyen fasza már, 2001-ben ilyet
is tudtak, aztán egyszer csak megjelenik valaki mögötted hirtelen. Brrr…
Ehhez képest a Jericho egy darálós, agyatlan akciójáték volt. Persze,
aki ilyenre vágyott, az biztos megtalálta benne a szépséget. Én az
előzetes infók alapján egy rendkívül félelmetes, több történelmi koron
átívelő, folyamatosan degradálódó fegyverekkel rendelkező FPS-t vártam.
Csalódtam.
Kifelejtettem továbbá az egyik legfontosabb 2007-2008-as eseményt,
vagyis a két nagyágyú, a StarCraft és a Diablo 2 folytatásának
bejelentését. A SC2-t még 2007-ben harangozták be, aminek nagyon
megörültem. Azóta mondjuk kicsit kételkedőbb lettem vele kapcsolatban,
a kampányok szétdarabolása nem nagyon tetszik, és félek, hogy a sztori
nem lesz olyan erős, mint volt, de még azért mindig reménykedek a
Blizzard-minőségben, talán maradt még belőle valami a nagy pénzéhségben.
A Diablo 3-nak meg amennyire örültem, annyira lelombozódtam mára vele
kapcsolatban. Pedig nagyon ígéretesnek tűnik, csak éppen a statpontok
elvétele megölheti a játék lényegét, vagyis a fejlesztés örömét. Igaz,
a skillek ott vannak továbbra is, de azért szerettem eldönteni, hogy
mire rakok, még akkor is, ha azért egyértelmű volt az egyes
karakterosztályoknál, milyen fejlődési irány az ideális. Meglátjuk,
mennyire lesz ez majd zavaró. Én félek, hogy nagyon. Ráadásul még
csúszik is, nem is keveset, így lehet, hogy 2012 lesz belőle, amit már
meg sem érünk Roland Emmerich gagyi filmje szerint ;D.
2009
Na, de térjünk rá végre ennek az évnek az értékelésére!
Januárban beszereztem a Gears of Wart végre. Persze nem ment
zökkenőmentesen ez sem: kiderült, hogy a játékot nem lehet elindítani,
mert lejárt valami lincence, vagy mi a fene, így gyorsan össze kellett
dobniuk egy patcht, mely mindezt orvosolja. Addig meg LOL módon vissza
kellett állítani a gép óráját, ha játszani akartunk… Mindezek ellenére,
s a kezdeti nehézségek és szívások után nagyon belejöttem, 3X is
végigjátszottam egymás után a GoW-ot. Pedig „csak” egy akciójáték, de
annyira pörgős, darálós, mégis taktikus, hogy egyszerűen nem tudja az
ember nem szeretni. Még év elején áradoztam róla, úgyhogy most egyelőre
legyen ennyi elég a fényezéséből. Különben is a fejlesztők bekaphatják,
amiért nem akaródznak portolni a 2. részt PC-re… Pedig én támogattam
őket, igaz, 4990 Ft-tal, nem teljes áron vettem meg.
Mint írtam, ekkor szereztem meg a The Witchert. Mivel azonban ismét
elérhető lett a Clear Sky, így azt skippeltem, a S.T.A.L.K.E.R. akkor
jobban izgatott végülis. Meg is vettem a táskával együtt, ami miatt
szerintem már megérte 7000-et kicseszni rá. Sajnos a játék maga annyira
nem lett jó. Persze minden benne van, ami miatt a SoC-ot szerettem, meg
jó volt látni az 1. rész pályáit átdolgozva, illetve az újak sem lettek
rosszak (habár Limanszk nagyon unalmas lett), de mégis gyengébb lett
jóval, mint a Shadow of Chernobyl. A grafika szebb lett, de ugyanakkor
nőtt a gépigény, a sztori pedig izgalmas volt, de a végét szépen
elkúrták. Ráadásul a rekatori rész valami irgalmatlanul lineárisra
sikeredtt, nem is értem, hogy gondolták ezt azok után, amit az előző
részben láthattunk belőle. A lehetőségei meg jók voltak (pl. random
kitörések, illetve relikviakeresés), de az Oblivion Lost után ez is
karcsúnak számított. A frakcióháború meg olyan szinten gagyira
sikerdett, hogy én mindenkit óvva intek tőle, aki jót akar magának, és
még nem játszott a S.T.A.L.K.E.R. Clear Sky-jal. Bugos, elvesznek a
megszerzett területek újratöltésnél, ráadásul az A.I. annyira hülye,
hogy simán elfut az ellenség mellett, aki meg, ha beér a területre, és
nincs ott senki, akkor az automatikusan az övéké lesz. A Sötét-völgyben
rengeteget szívtam emiatt, aztán hagytam is a francba, mert annyira
felidgelt. Kétszer végigjátszottam a játékot egymás után, de
másodszorra mindenkit agyonlőttem, aki frakciózásra szólított fel ;D.
Rohadjanak meg, a hülye respawnjukkal együtt.
Nagyon remélem, hogy
a Call of Pripyat ezerszer jobb lesz a Clear Skynál. Mondjuk az
újításai már ezt mutatják, de azért sajnos az ördög a részletekben
rejlik. Mindenesetre várom, hátha meg tudják ismételni a Shadow of
Chernobyl álleejtő tarolását.
Az Assassin’s Creed számomra 2008 meglepetése volt. Hasonló titulusban
részesítem a Mirror’s Edge-t is az idei évre vonatkoztatva. Eleinte nem
fűztem hozzá sok reményt, mondván „EA játék, azok meg úgyis egy
kaptafára készülnek”. Aztán kiderült, hogy ebben bizony nem lehet lőni,
vagy legalábbis nagyon minimális mértékű a harc. Tulajdonképpen a ME
egy menekülős parkour-szimulátor egy jól kidolgozott, viszonylag
eredeti világban (mondjuk ez a színezés elég erőltetett, de higgyük el
;D). Nem hittem, hogy a Prince of Persia jelenetei működnek
FPS-nézetből is. Pedig de. Leírhatatlan élmény még az is, amikor
leesünk. Ilyen perspektívából egészen más érzés. Szinte tériszonyom
volt, mikor játszottam, annyira jól bele lehet így élni magunkat a
Mirror’s Edge-be. Csak néh kellett idióta akciórészekbe bonyolódni,
melyek annyira nem jöttek be, de azért, mikor beletanultam ebbe is,
élvezetesebb volt már. Mindenesetre ez is csak dobott a varázsán. Egy
problémája van a játéknak, hogy rövid, illetve ez a rövidsége még csak
nem is takar semmilyen többjátékos lehetőséget. Jó, vannak
challenge-ek, melyek eredményeit összevethetjük másokéival, de azért ez
édes kevés… Így sajnos nem meglepő, hogy a Mirror’s Edge tulajdonképpen
bukás lett anyagilag, hiszen túl sokba került tartalmához képest. Ez
így sajnos igazából csak egy technológiai demonstráció, egy „előhang”.
Sokkal dinamikusabbá kell tenni, sokkal jobban kellene integrálni egy
valódi sztoriba, prögősebb játékmenettel, akciórészekkel, nagyobb
téttel. Mondjuk ennek ellenére most lehet, hogy beruházok rá, elég
olcsón adják. Persze csak míg a karácsonyi pénzem futja ;D.
Volt itt még nekünk egy F.E.A.R. 2 is év elején. Ennek csak a demójával
játszottam, ami ütős volt, de „nem jött át”. Igazából csak grafikailag
fejlődött valamit az 1. rész óta, mellyel sokat játszottam (főleg
multiban), de itt már nincs meg a varázsa a bullet time-nak, illetve
Alma sem annyira paráztatós. (Igaz, az első részben sem volt az
igazából…) Most jó olcsó, de még így se kell, van annyi játékom. (Az
időm meg kevés…)
A The Pathben sem mélyültem el, pedig ez az a
játék, ami egyfajta áttörést hozhat, és megmutathatja, hogy nemcsak
ipar a videójáték, hanem művészi lehetőségek is rejlenek benne. Itt
világlott ki igazán, hogy az interativitást milyen művészi mondanivaló
kifejezésére lehet felhasználni. Tulajdonképpen ez egy önreflexív
program volt, mely a játékosnak feltette a kérdést: akarsz-e igazán
mély kalandokba keveredni, vagy megelégedsz a rövid játékmenettel,
csilivili grafikával, meg a felszínes sztorival. Ha végigmentél az
úton, gyorsan „game over” lett. Ha viszont érdeklődtél a világ iránt,
ha valóban játszani akartál, nemcsak végigrohanni, akkor megkaptad az
igazi kalandokat. A játékvilág fejlődése is e válaszút előtt áll, mint
amit a The Path felkínál: megelégszünk-e techdemokkal, meg
rókabőrökkel, vagy igen is hajlandóak vagyunk kreatívak, újító
szelleműek lenni. Ez nemcsak a fejlesztőkön áll, hanem rajtunk is, akik
játszunk. Persze a játék egy kikapcsolódás elsősorban mindenkinek, de
tulajdonképpen a művészet is az, csak éppen el is vár tőlünk valamit.
Szóval nagy lehetőségek lennének a videójátékokban is, csak engedni
kell, hogy ezek kibontakozhassanak. Remélem, nem ez volt az utolsó
ilyen próbálkozás, mert nekem lenne rá igényem, hogy ne csak
szórakozzak, hanem „műélvezzek” is játszás közben. (Főleg, hogy a
művészet is egy játék, ahogy azt már Hand Georg Gadamer is
megfogalmazta.)
Persze azért szórakozni szeretünk, meg bírjuk a látványos, pőre
katarzist okozó dolgokat is. Mivel lehet ezt leginkább elérni? Hát
monumentalitással, epikussággal. Az Empire: Total War és a Warhammer
40000: Dawn of War II is ezt nyújtotta idén. Mindkettőt csak futólag
próbáltam mondjuk, még nem jutottam el oda, hogy elmélyüljek bennük. Az
Empire tetszett nagyon. A Total War-sémát ebben tényleg tovább tudták
fejleszteni, s itt nemcsak a tengeri csatákra gondolok. Szinte teljes
értékű Civilization lett, hiszen immár államformákkal is variálhatunk
helyesen, mely a XVIII. században nagyon is aktuális volt. A csaták
pedig végre nagyobb kihívást jelentenek, kevesebb az idióta ellenfél,
nem fordulnak elő olyan szürrealitások, mint pl. a Rome-ban, hogy az
ellen túlerőben levő seregének ¾-ét lenyilaztam a falakról, mert nem
hozott be ostromgépeket. Tehát nagyon elégedett vagyok az Empire: Total
Warral, szerintem ez az év stratégiai játéka.
A Dawn of War 2-nél
ez az „akciósítás” annyira nem jött be, szerintem kissé odavágott a
stratégiai mélységének. Igaz, ezzel tényleg csak érintőlegesen
„futottam össze”, tehát túl nagy rálátásom nincs. De azért mindenképp
meg fogom egyszer szerezni.
Olyan május-június környékén mutatták be az X-Men Origins: Wolverine
című filmet és hozzá jött a játék is. A Raven Software-ben hittem már
az előzetesek alapján is, mert ők régi motorosok a szakmában (Heretic,
Hexen, Jedi Knight 2 és Jedi Academy stb.), szart nagyon nem raktak még
le az asztalra. Így reménykedtem, hogy ez is egy fasza játék lesz, és
megtöri a filmes adaptációk átkát. Ez sikerült is, maximálisan! A
Wolverine megfelelően játszott a film sztorijával, nem lőtt le belőle
ordas nagy poénokat, hanem igyekezett viszonylag önálló vonalon
haladni. De a legnagyobb flash az volt, hogy magával Rozsomákkal
tudtunk végre teljes mellszélességben irtani. Eszméletlenül jó kombókat
sikerült kiötletni, mindezt olyan látványos és visszafogatlanul
véresen, hogy könnyek szöktek a szemembe a gyönyörtől, mikor egy egész
hadsereget koncoltam fel egymagam. Mindezt megspékelték egy tök jó
fejlődésrendszerrel, így a Wolverine kapott némi RPG-ízt is kötelezően.
Emellett nagyon jó pályákat kaptunk, némi gyűjtügetést is vittek a
játékba, illetve olykor szép nagy behemótok támadtak ránk utunk során.
Az egyetlen probléma mondjuk pont ezzel volt: a főellenfelek elleni
harcok igazából nem jelentettek túl nagy kihívást. Általában bejött
ugyanaz a taktika, csak a hatalmas robotnál és Deadpool ellen kellett
megmozgatni agyunkat, amúgy nem izzadt le a tenyerem még akkor sem,
mikor vagy 9 böszöm nagy mutánst küldtek rám. De mindezek kit
érdekelnek? A Wolverine jött, látott, győzött. Remélem, lesz
folytatása, illetve esetlegesen egy másik hőst vesznek elő és állítanak
a középpontba. De mindegy végülis, csak a Raven csinálja, hasonló
minőségben!
Nyár elején jött ki az ígéretesnek tűnő Prototype is. Én annyira nem
reménykedtem a sikerében, mert sokszor ígértek már GTA-szintű
szabadságot, meg ultimate hentet, pl. a Spiderman esetében is, aztán
kaptunk egy gyengus himbilimbit. Szerencsére a Prototype őrült játék
lett, mely magába szippantotta a játékost az első percektől. Hiszen
rögtön egy káoszba csöppenünk bele, megkapva minden képességet, amit
küzdelmeink során szerezhetünk. Így felfedezhettük, hogy mekkora
hatalom birtokában is vagyunk: autókat dobálunk, tanokokat robbantunk
egyetlen rúgással, s az embereket úgy kaszaboljuk, mintha papírmasék
lennének. Ja, és mindezek tetejében akkorákat ugrunk, hogy Pókember
eszméletlen mutatványai szánalmas himbálózások ehhez képest. Új
szuperhős született? Hmmm… Én a főhőst sokkal inkább hasonlítanám egy
film noir főhőséhez, mint egy igazság bajnokához. Ezért inkább mutáns
ő, mint szuperhős, leginkább az X-Men egyik alanya lehetne. Habár rajta
kicsit több mutációt hajtottak végre.
A Prototype ereje az intro
után sem csökkent. Tényleg egy hatalmas városban randalírozhattunk, s
szerepjátékos fejlődésrendszeren keresztül szerezhettük meg
képességeinket. Egyik legcoolabb dolog a beígért alakváltás lett.
Rendkívül könnyedén, dinamikusan oldották meg ezt, így egy-két
kattintással bárkinek a bőrébe belebújhatunk, ahogyazt a Matrixban
láthattuk Smith ügynökéktől. Jól is jött ez küldetéseknél, habár elég
gyorsan lebuktunk, ha nyakkendős szürkeegérként kilométereseket
ugrottunk.
Szóval engem nagyon elkapott a Prototype varázsa, ismét
úgy éreztem magam, mint mikor a GTA-kkal játszottam. Küldetéseket alig
csináltam, csak rohangáltam össze-vissza a városban, megmásztam minden
felhőkarcolót és szétnéztem a városban, élvezve a látványt. Emlékszem,
egyik vizsgámra rá is nyomta a bélyegét ez majdnem, mert elmaradtam 1
olvasmánnyal. De sebaj, kivágtam magam ;D.
Tehát, ha nem lenne a
Wolverine, nálam a Prototype lenne az év akciójátéka. Mondjuk van
hibája, hiszen ez a mókázás egy idő után unalmassá válhat, illetve a
lövöldözés sem a legjobban megoldott - de ez megbocsátható, lévén, hogy
ököllel kombózni sokkal nagyobb fun, meg hatásosabb is, minthogy egy
átlagembernél legalább 1000X nagyobbat ütünk. Mindenképp „must have”,
ha kicsit barátságosabb áron lesz kapható.
Nyáron játszottam a 2008-as Prince of Persiával is többet. Így
visszatekintve közel sem volt rossz, sőt. Szerintem ez az új sztori
egészen érdekes lett. Ezért sem értem, miért nem folytatják inkább ezt.
Lehet, hogy nem volt olyan sikeres rész, de a vége nagyon ütősen
zárult, és ebből rengeteg mindent ki lehetne hozni. De hát ha nem, hát
nem… Biztos kell a pénz, azért tértek vissza a Sands of Time-hoz.
Mondjuk az én nem fogom finanszírozni, ha szar lesz, mert már most nem
tetszik ez a csomó logikátlnaság, amivel a sztorijuk már most tele van.
A 2008-as Prince-ben viszont tényleg nem volt jó a harc, illetve a
lights seedek gyűtjögetése egy idő után frusztrálóvá vált, minthogy
szép lehetetlen helyekre dugtak el egyesseket. Ráadásul mind a 100-at
(vagy 1000-et? nem emlékszem) összegyűjtöttem, úgyhogy azokból elég
volt egy évre ;D. Viszont azért volt benne kihívás, voltak szemét
részek itt is, hiába, hogy nem lehetett meghalni. Tehát igazán probléma
nem volt ezzel a résszel, ha ezeket a morcoskodásokat figyelembe
veszik, és javítanak a harcon is, akkor az Ahriman-Ahrumazda irányba
lehetne tovább fejlődni.
Nyáron
játszottam a Trine nevű csodával is. Ez ugyebár egy jól kitalált,
fizikával ellátott platformjáték, a régi, oldalnézetes fajtából. A
Braid után ez is kellemes meglepetés volt, 2009-ben tényleg nem
számítottam rá, hogy ilyennel fogok játszani. Változatos fejtörő
részek, csapdák, fizika kihasználása, s 3 karakter, akiket megfelelő
szituációkhoz igazodva kellett váltogatni: felejetethetlen! Kár, hogy
pofátlanul drágán kínálták, így megvétele várat magára egyelőre.
(Steamen meg nem akarok már több pénzt elcseszni idén ;D.)
Ha
már platformer: idén volt egy nyári akció, melynek keretében a Binoic
Commando: Rearmedet kaphattuk kézhez. Ez ugyebár a híres platformjáték
felújított változata, valamikor 2007-ben jelent még meg. Gondoltam, ha
már a Bionic Commandot becsmérlik, akkor nézzük meg, milyen is volt a
régi. Meg is vettem 2000 Ft-ért. Azt leszámítva, hogy elég döcögős az
irányítása (ki volt az a fasz, aki kitalálta, hogy ne legyen a játékban
ugrás?!) nagyon jó platformer! Ráadásul ezt feldobták egy kellemes,
választásos kémsztorival, illetve computerhackeléssel is. Viszont
nehezen haladok vele, mivel elég izzasztós, sajtreszelős a drága. De
megérte megvenni, nagyon fasza játék ez is!
A World of
Warcraftról már írtam előző postomban, de azért említsük meg: idén is
trialoztam egy hetet. Ezúttal két karaktert húztam, egy Undead Warriort
és egy Dwarf Huntert. Az Undeadet D0ncival játszottam, aki eleinte erre
is rákattant, mint a Diablora, aztán meg végképp kiábrándult belőle
sajnos, inkább ment EVE Online-ozni ;D. Ejnye. Mondjuk én is meguntam a
végére bizonyos szinten, de azért szívesen visszatérnék ma már, mert
csodálatos egy világ, tengernyi lehetőséggel. Azt meg leszarom, hogy
kevesen vannak már az alacsony szintű területeken, eddig sem a hús-vér
emberek miatt játszottam vele. Mondjuk magasabb szintre bizonyára jó
lenne egy nagyobb csapat, de bizonyára az is kialakulna idővel. De jobb
ez így, nem szeretném, ha minden időmet elrabolná, hogy azon
gondolkodok, mire kéne pontot rakni, meg majd hová menjek questelni. :D
Augusztus végén Warcraft 3 és Starcraft mentek, mellettük pedig azért
vetette egy pillantást a Wolfensteinre. Ez a pillantás végülis egy
végigjátszásra sikerdett, mert nekem alapvetően tetszett a játék. Jó
kis skilleket lehetett megszerezni benne, habár koránt sem volt eredeti
se a védőpajzs, se a sebzésnövelés, se az időlassítás. A viszonylag
szabadon bejárható város is jó ötlet volt, csak éppen nem tudták
megfelelően kihasználni ezt, illetve elég idiótán nézett ki a
respawnoló szörnyek serege egy II. Vh-s német városban… A küldetések
jóra sikeredtek, a fegyverfejlesztés is nagyon tetszett (durván ütött a
szénné tuningolt MP40). A játék viszont alapvetően könnyű volt, és az
utolsó két bosson kívül nem nagyon nyújtottak kihívást a főellenfelek
sem. Mindezek ellenére én nem csalódtam a Wolfensteinben, mert nem
vártam tőle annyira sokat. Jó-jó, az előző rész ütősebbre sikerült,
darkosabb volt a hangulat is, és az okkultizmus is hihetőbb volt még,
de szerintem sok kritika igazságtalanul húzta le a sárga földig. Hiszen
nem volt bugos, a küldetései is változatosak voltak, illetve úgy
egészében egy pörgős, jól összerakott, élvezetes akciójátékot kaptunk.
Aztán szépen, lassan eljött az ősz. Én ekkor visszarévedtem a múltba.
Szeptember elején végre végigjátszottam a Brood Wart is rendesen, így
felkészültnek érzem magam a StarCraft II fogadására. Igaz, akkor még
azt hittem, hogy év végén megjelenik legalább a béta. Lófaxt.
Így
folytattam a játékot skirmishben, mellette pedig a Mount and Blade nevű
csodával foglalkoztam. Ezt ugyanis ősz elején vásároltam meg.
Ismertségünk még olyan 2007 szeptemberében kezdődött, mikor Darths
ajnálgatta nagyban mind a topicjában, mind MSN-en, illetve láttam
Xfire-ön, hogy folyton ezzel játszik, gondoltam, én is kipróbálom.
Istenjáték! Igaz, a béták még eléggé nehézkesek voltak, de már azon
verziókon is látszott, hogy ez bizony durva játék lesz. Pedig igazából
ez is olyan, mint a Pirates!: tök egyszerű, szinte minijátékok
egyvelege. De ezek mégis olyan koherensen illeszkednek, sőt,
következnek egymásból, hogy nem ereszt, addiktívvá tesz. Így
megszállotja lettem én is. Megjelenésekor még nem vettem meg, de idén
rászántam magam és nem csalódtam a teljesben sem. Hosszú időre leköt,
végtelen játékmenetet kinál, és tele van kihívással. RPG, stratégia és
életszimulátor egyben. Különleges része a vívás, melyet nem volt könnyű
elsajátítani, de pár bajnoki torna után ráéreztem az ízére, és onnantól
kezdve sorra nyertem mindent. A Gothic miatt sajnos abbamaradt, de majd
egyszer ezt is előveszem. (Ejj, e sok ilyen cím van ;D.)
Két Gothic között azért jutott idő a Batman: Arkham Asylumra is. Már
régóta ismertem a képregényt, szóval kíváncsi voltam, hogy oldják ezt
meg. De végülis tökmindegynek tartottam, hogy milyen témát dolgoz fel,
az 1989-es Batman óta várok egy normális játékra, ami a Sötét Lovag
irányítását adja a kezünkbe. Zseniális játék lett szerencsére. Féltem
kicsit, hogy elkúrják és agyatlan akció lesz, de e kételyeim
eloszlottak, mikor a demoban berohantam a tömegbe és 2 mp alatt
szétszedtek. Itt bizony lopakodni, rejtőzködni kell, ahogy azt a
filmekben is láthattuk. A denevér lesből támadva a legveszélyesebb, az
ellenfeleit szép sorban kell, hogy likvidálja, nem ronthat nekik csak
úgy. Mondjuk azt kicsit érdekesnek találtam a The Dark Knight után
játszva, hogy az ott beharangozott kevlar mindig visszaverte a
golyókat, itt meg csak egy tapadós gúnyában osztottuk az észt, de nem
szabad elfelejteni, hogy a képregények nagy részében neki ilyen könnyű
öltözéke van, pont azért, mert lopakodásban, rajtaütésben az erős.
Mondjuk egy hibája van szerintem, mely a képregény elolvasása után
szembetűnő: míg az egy művészi munka, minimáli harccal, abszolút
Arkhamra, az elmegyógyintézet professzorára kihegyezve, addig ez inkább
Joker agymenéséről szól, és lazán kötődik a képregény sztorijához.
Persze egy akciójátékban nehéz lett volna másképp megoldani ezt, meg
biztos valahogy el kellett adni a címmel is a programot. Habár a Batman
név nekem bőven elég lett volna hozzá, esetleg egy „Arkham Asylum
Adventure” apró és rövid alcímmel ;D.
Aztán novemberben csak
kijött a Left 4 Dead 2, melynek demoját már „csakazértis” kipróbáltam.
Hihetetlen jóra sikerült! A palacsinatasütő, az új fegyverek, a
randomizáltság, az új zombik (a zsoké egy rémálom ;D), az új pályák és
a szereplők beszólásai mind-mind feledtették velünk, hogy ez a játék
mindössze 1 évre rá követte az 1. részt, mellyel a 2 megjelenésééig is
sokat játszottunk. 10000 Ft továbbra is sok érte, de, ha nem költöm el
a pénzem filmekre, akkor biztos lecsapok rá az idei Steam-akciók
keretében. Mondjuk azt továbbra is fenntartom, hogy inkább adjanak ki
hozzá fizetős DLC-ket, minthogy évente előhozakodjanak egy új résszel,
teljes áron. Egy év alatt abszolút nem lehet kiélvezni egy
multiplayer-játékot, főleg, ha van benne ko-op. is…
Majd elfelejtettem a Left 4 Dead kapcsán, hogy volt egy másik zombis
cím is, a Killing Floor, melyet idén hoztak ki szintén. Ez
tulajdonképpen a L4D elődje, egy Unreal Tournament 2004-es mod volt,
aztán a Red Orchestrához hasonlóan teljes produktummá fejlesztették. A
séma hasonló, habár a játékmenet egészen más, illetve itt 6-an lehetünk
kooperatívban. Egész érdekes ötletek vannak benne: RPG-s
fejlődésrendszer, karakterosztályok, játékközi boltok, ahol fegyvereket
vásárolhatunk (meleet is, én katanával szerettem irtani). A zombik
pedig sokkal keményebbek, mint L4D-ben, itt akár 4-5 is kinyírhat
normalon, de általában bedurvulnak, és özönlenek, csak éppen a Killing
Floorban ezt sokkal komolyabban kell venni. A játék viszont ott bukik
el, hogy elég bugos, illetve szarul lett megoldva a hostolás, rendkívül
sokszor fagy be a képernyő, illetve dobál ki. Ráadásul kaotikus is,
kész szerencse, hogy haverokkal tudtunk együtt játszani. Kár érte,
pedig amúgy tetszene.
Az év meglepetése számomra viszont
egyértelműen a Torchlight. Eleinte nagyon nem érdekelt, mondván, újabb
Diablo-klón, nekem meg itt az erdeti, azzal is jól elvagyok. Aztán
egyre csak szállingóztak az infok róla, hogy elég ütős lett, meg milyen
addiktív, s engem is elkezdett érdekelni. Le is szedtem a demot a Runic
Games oldaláról, s utána azon kaptam magam, hogy sík ideg vagy a 120
perces limit lejárta után, és már szedem is a Steames demot. Irtó jóra
sikerült ugyanis a Torchlight! Nincs benne pedig semmi extra, csupán
annyi, hogy a Diablo eredeti fejlesztői bábáskodtak az elékszítésénél.
Így tulajdonképpen egykori klasszikusaikat gondolták újra, turbózták
fel, javították ki hibáikat. Eképp kaptunk egy nagyon dinamikus,
addiktív akció-RPG-t, 3 karakterrel és végtelen pályákkal, a megszokott
randomgenerátorral. A sztori kicsit gyengus lett, de kit érdekel, nem
hiszem, hogy a Diabloknál is bárki törődött volna 1-2 végigjátszásnál
tovább a játék ezen részével. Végre nem kell a potionöket rakosgatni,
csoportokban számolja a játék ezeket; van egy kisállítunk, aki nemcsak
harcban segít, hanem tárolhat is cuccokat; 3 letisztult
karakterosztály, végtelen kombináció lehetőségekkel; és szörnyek és
tárgyak és craftolás orrvérzésig! Nem is kell ennél több. Aki belép a
Torchlightba, nem szabadul többet, vagy csak keserves kínok árán.
Mindössze két baj van vele. Az egyik, hogy nincs multiplayer, habár
állítólag lesz egy ingyenes MMO-változat is belőle hamarosan, de azért
jó lett volna, ha már most haverokkal tudunk nyomulni. A másik pedig a
képi világ, ami számomra kicsit elidegenítő. Jó-jó, hogy stílusos, meg
minden, de talán egy ilyen darkos világhoz nem éppen a rajzfilmes
grafika illik a legjobban…
Pont ez a probléma szerintem a Borderlandsszel is, melyet még nem
próbáltam, de ennek elsődleges oka pont a látványvilág. Maga a pörgős
játékmenet vonzana, meg a posztapokaliptikus világ is kedvencem, de ez
a cel shaded szarság itt kifejezetten irritáló. Legalábbis videók
alapján, lehet, hogy játék közben nem annyira feltűnő.
Utolsó
játék, amit próbáltam ebben az évben, az a King Arthur. Eleinte húztam
erre is a számít, mert hogy „egy magyar stúdió miért nem magyar témát
dolgoz fel”, de kb. tavaly óta, mikor láttuk belőle az első képeket
hosszú idő után, ismét ígéretes lett. Az Artúr-mondakör lerágott csont
már, de mégis sikerült ezt feldobni. Ráadásul a fejlesztők értenek
nagyon a stratégiához, legalábbis a demoban ugyanazt kaptam, mint a
Total Warokban, csak éppen itt a gép gondolkodik is. A legpozitívabb
viszont az, hogy nem cicóztak, itt rendkívül részletes, mély
játékmenetet kapunk, rengeteg mutatóval, statisztikával, tehát
szerencsére a King Arthur alkotói szembe mennek a kocatrenddel. Amint
lesz több időm, erre is nagyobb figyelmet fordítok.
A Resident Evil 5 is érdekelt idén, a GS-előfizetés keretében meg is kaptam, viszont még nem játszottam vele.
A Risent is megvettem, ami kurva jó, de jött a Mass Effect és a The
Witcherre is megjött a kedvem, illetve beütöttek a félév végi beadandók
is, így nem jutott rá időm. Most meg biztos nem fogok tudni vele
játszani sajnos. De legalább behozták Magyarországra és itt van a
polcomon! ;D
A Star Wars: The Force Unleashed is kijött végre
PC-re, viszont most tényleg túl vagyok terhelve játékok tekintetében
is, így erre végképp nem jutott időm. Igaz, a VGA-m szar hozzá,
legalábbis pont nem támogatja már az Ati R 2600 HD-t, minimum 2900 kell
neki. Pedig az ára is elég szolid. A visszajelzések mondjuk nem
tetszenek róla, habár egyik eddigi review sem tudta megindokolni
igazából, miért is nem jó játék ez. Nekem a sztori sántít, nem
szeretem, ha egy ilyen történetet megerőszakolnak. Hiszen az tök
baromság, hogy Darth Vader vagy az Urlakodó meghal még a IV. rész
előtt… A Gyűrűk Uránál is csináltak ilyet játékokban, de valahogy
SW-nél engem ez jobban zavar.
Apropó, LotR. El is felejtettem
megemlíteni a Lord of the Rings Conquestet. Nem is csoda. Számomra ez
az év csalódása. Mondjuk sokat nem vártam tőle, a LotR-világot aztán
abszolút nem érdemes egy ilyen Battlefiled-klón keretei közé szorítani.
Ilyen minőségben meg pláne. Ork mágusok?! Meg Szauront eltaposó
közkatonák? Mi a francot képzeltek ezek?! Egyáltalán hogy merészelik?
Ez Tolkien világának már olyan mértékű megerőszakolása és
kizsákmányolása volt, ami túlment a jó ízlés határain. Szerencsére a
programot egyöntetűen gyalázatnak ítélték, így remélhetőleg sokak kedve
ment el a vásárlástól. Méltatlan hattyúdala volt ez a Pandemic
Studiosnak.
Huh, s nem is írtam még a Bioshockról, a Far Cry 2-ről, vagy a Brothers in Arms: Hell's Highwayről még. A Bioshockot ugyebár nyáron játszottam végig, írtam is róla, nagyon ütött. A BiA: HH annyira nem nyerte el a tetszésemet, de alapvetően jó játéknak tartottam. (Csak az a fránya linearitás...) A Far Cry 2-vel pedig annyira sokat nem játszottam, de nem olyan rég megvettem 2990-ért, annyi már simán jó érte, úgyhogy majd elmélyülök benne. Nekem nagyon tetszik. Igaz, kicsit sok az üresjárat, de amúgy rengeteg lehetőség, felfedezni való van a játékban, mely számomra aranyat ér, hiszen imádom a sandbox címeket.
Nem vagyok egy grafikára élvező típus, de a Far Cry 2-ben ez még engem is megfogott. Gyönyörű!
Az év játéka pedig a Dragon Age: Origins lesz, nagyon úgy tűnik. Sajnos
erre végképp semmi kapacitásom nem volt, sem anyagiak, sem idő
tekintetében. Pedig a legjobban várt cím volt számomra, és a
visszajelzések is azt mutatják, hogy nekem biztosan tetszene. A
karaktergenerátora ennek nem jött be (ugyebár a Spore-hoz hasonlóan a
DAO-nak is kiadták a karakterkészítőjét ingyen - vagyis a Spore-é nem
ingyen volt ;D), de így kipróbálás nélkül is irtóra megfogott. Már alig
várom, hogy valamikor a következő évtizedben ezzel kockuljam szét az
agyam.
Ennyi volt hát ez az évtized, elértem a végére e
bejegyzéssorozatnak. Renkdívül fontosnak tartottam eme összegzést, ha
már blogolok. Ugyan a holnapi is olyan nap lesz, mint a többi, de mégis
egy másik évtizedbe lépünk, melyet érdemes úgy kezdeni, hogy ismerjük a
magunk mögött tudott évtized(ek) eseményeit is, így talán majd jobban
csináljuk, jobban igyekszünk.
A játékok mindenképp nyertek, mert
egyre inkább felnőttek, és középpontba kerültek. Sajnos viszont egyre
inkább iparszerűvé válik fejlesztésük, egyre inkább egyszerűsödnek az
egyes stílusok, mely pl. a Mass Effecten vagy a Bullyn is lemérhető
akár (tényleg, a Bullyt is kipróbáltam - bejött, de nekem túl konzolos
volt, így a felénél meguntam). A játszás szélesebb körben elterjedt
lett, már nemcsak a hardcore gamereké a játékvilág, hanem igen is
számolni kell azzal a fejlesztőknek, hogy szülők, nagyszülők, alkalmi
játékosok is léteznek, őket is meg kell nyerni. Ez nekik mindenképp jó,
a komolyabb címekre viszont egyértelműen rosszabb hatással van, hiszen
rövidül a játékidő, egyszerűsödik a játékmenet, és ez számunkra, akik
tulajdonképpen a vizuális videojátszáson nőttünk fel, elég pesszimista
jövőképet fest. Legalábbis én egyre kevésbé tudok elszórakozni mai
címekkel, sokkal inkább visszafordulok a múltba, és ott keresgélek még
kipróbálatlan címek között. Na, meg igyekszem minél kevesebbet
letölteni is, nem szeretném, ha a PC-s játékipar megszűnne, vagy a
Machintos szintjére jutna, mert még mindig a PC rejti magában a legtöbb
lehetőséget, mint platform, akár elismerik ezt a „konzolosok”, akár
nem. Nekem legalábbis kényelmesebb így, hogy egy gépen játszok,
dolgozok, zenéz hallgatok, filmet nézek. Persze én kevés vagyok ehhez,
tömeges gondolkodásmód-váltásra lenne szükség. Illetve talán a
fejlesztőknek sem szabadna elfelejtenie, hogy nem zombiknak, vagy
masszáknak fejlesztenek, hanem hús-vér embereknek. Más kérdés, hogy
sajnos ezek közül sok átverhető. Tehát mindkét oldalról lépésre lenne
szükség a következő 10 évben, hogy megmentsük a PC-t, illetve a
videójáték-ipart is egy magasabb, igényesebb szintre emeljük.
A végére pedig egy fontos kérdés: vajon mi is az év játéka? Ez
kétségtelenül a Dragon Age: Origins lesz, amiről nagyon nem akarok
nyilatkozni, mert még nem játszottam.
Viszont, így 10 év elteltével kérdés, hogy mi a 2000-es évtized játéka.
Mi az a cím, ami meghatározó volt ebben az évtizedben? Ott van a World
of Warcraft például, habár ez csak 6 éve „fertőz”. Más nem is nagyon
van, ami ekkora hisztériát váltott volna ki, és ennyire meghatározója
lett volna nemcsak a játékosok kultúrájának, hanem úgy a kultúrának
általában. Én viszont mégis egy másik címet neveznék meg évtized
játékának, mely persze személyes vélemény, de szerintem belátható. Ez a
Diablo 2: Lord of Destruction, illetve a Diablo 2, mint cím.
Miért? Mert az alapjáték 2000-ben jelent meg, ami tele volt hibával,
illetve voltak hiányosságai rendesen. De már akkor is rengetegen
kattantak rá, rosszabb volt, mint a drog. Aztán 2001-ben kijött a Lord
of Destruction, mely nem pusztán egy kiegészítő, hanem az az
installáció, ami a Diablo 2-t, mint Yinget, Yangként egészítette ki,
vagyis inkább tette teljessé és örközölddé. Persze mindez semmi lenne,
ha a név maga manapság ismeretlenül csengne. De, ha leírom ezt a szót,
hogy „Diablo”, nem a Sátánra, vagy valami spanyol italra, esetleg
metalbandára asszociálnak legtöbben, hanem erre a játékra, mely mai
napig meghatározója sokak életének. Ha nincs ez, talán nincs World of
Warcrat sem, hiszen nem lehet nem fölfedezni, hogy rengeteg feature-jét
a Diablo 2-ből vették át és csiszolták tökéletesre. Sajnos persze a
Blizzard az 1.13-as patch mizériájával, ahogy látom, szépen elkezdte
kinyírni a játékot, láthatóan csökkent a Bneten résztvevők száma, de
nem igazán tudok még egy olyan online játékról, ami 2000-től idáig
szinte töretlenül népszerű lett volna oly’ széles körben. Persze lehet
cáfolni, meg ellenpéldákat felhozni, biztos vannak is. De számomra a
Diablo 2 ennek az évtizednek a játéka. Bánom is nagyon, hogy nem
fedeztem fel csak 2005-ben.
Saját életem szempontjából
elmondható, hogy egy jó évtizedet zártam. Elég kaotikusan indult, de
aztán csak megtaláltam önmagam, és az utam. Akármi is lesz jövőre,
akárhogy is sikerül a diplomázás, az biztos, hogy ez a 2000-es évtized
felejthetetlen lesz számomra, s már csak elért eredményeim miatt is
elégedett vagyok. Csinálhattam volna jobban, ezt a 75-77 kg-os
testsúlyt is elérhettem volna nyugisabb tempóban, nem kellett volna
taccsra vágni magam év elején, illetve a BA képzésemet is irányíthattam
volna odafigyelőbben, így idejében végezhettem volna vele, de mindezen
már nem érdemes rágódni, a lényeg, hogy látom a kiutat. Na, meg a
legfontosabb az egészség, azt pedig sikerült megszereznem. A többi meg
már úgy gondolom, ebből következik, legalábbis én így nyugodtabban
tudok koncentrálni más fontos dologra is.
Az egyedüli, ami miatt
nagyon aggódok, az Magyarország sorsa… Nagyon félek, hogy ebben az
évtizedben totálisan kinyírják országunkat.
Mindenesetre
kívánok mindenkinek Boldog(abb) Új Évet, illetve jó szórakozást az esti
partykhoz, ha lesznek. (Én idén nagyon úgy látszik, hogy skippelem a
partyzást ;D.)
