Első ilyen a Mafia. Erről a játékról már azt hiszem, áradoztam, na, meg ha valaki felkeresi a PGO-n a galéráját, láthatja, hogy telenyomtam képekkel, melyből már leszűrhető, mekkora FAN-ja is vagyok eme játéknak. Még 2003-ban jutottam hozzá, akkor, mikor a Max Payne-hez is. Osztálytársam azzal nyomta a kezembe, hogy olyan, mint a GTA 3 és a Max Payne (LOL - hát igen, annyira ő nem értett a játékokhoz), csak szarabb, mert nehéz kezelni a kocsikat, meg lineáris. Na, jó, nézzük, mi ez. Az osztályunkban már volt kint a Mafiából egy poszter, szóval valami képet kaptam róla, mi is ez (annak idején ugyebár még nem olvastam róla tesztet, mert nem vettem nagyon magazinokat). Eléggé szaggatott az akkori gépemen (bár vicc, hogy az első küldetés a mai napig akad, annyira széjjel van effektezve), de csak sikerült belőni valahogy, játszható minőségre. Aztán jött a második küldetés, eljutottam Salierihez, és beindult a sztori. Cheatelni itt se nagyon lehetett, így kénytelen voltam „végigszenvedni” a küldetéseket, melyek elég nehezek voltak. Pl. a The trip to the Country cíművel nagyon sokáig szívtam, tényleg nehézkes volt a vezetés, s emiatt mindig elvesztettem a sárga kocsis mukit (hiába lőttem ki a kerekeit még a küldetés kezdetén, a játék ezt nem „nyugtázta”). Szóval szívtam a Mafiával rendesen, de egyre jobban szerettem meg. Az élő város elvarázsolt, a ’30-as évek hangulatát már akkor is nagyon szerettem, meg eleve a Keresztapa-feeling nagyon átjött itt is. De mégis valahogy más, egyedi élményt nyújtott. A realisztikus fegyverkezelési és vezetési modell pedig mindent vitt. Haver ezt furának találta, én meg rögtön tudtam, hogy ez bizony a játék része, s kb. ilyen élmény volt vezetni egy korabeli kocsit. Száguldozni maximum a versenyautókkal lehetett, melyeket az egyik küldetésben kaptunk (na, még azt utáltam nagyon, irtó sokára sikerült elsőre átvinni). Annyiban volt „csalódás” végülis, hogy GTA 3-szintű szabadságot vártam, ezt viszont csak a Free Ride-ban kaptam meg. Illetve ott sem annyira, mert nagyon nem lehetett mást csinálni a lövöldözésen, meg a száguldozáson kívül. Tehát nem voltak mellékküldetések. Kár. Habár a Mafia nyújtott annyi játékidőt, hogy hosszú szavatosságú legyen. Mai napig előveszem, ha éppen olyan hangulatban vagyok.
Majd 2010-ben jön a II. rész, melyet már az első végigjátszás óta várok. Eddig számomra biztató, habár ebben is elég sok az egyszerűsítés, mint a mai játékok nagy részében sajnos. A harcrendszer nem tudom, mennyire lesz ütős, a fegyverkezelés lesz-e annyira realisztikus, mint az 1-ben. Az mindenesetre jó ötlet, hogy sokkal nagyobb szabadságot kapunk, illetve a GTA-kból átvesznek játékelemeket. Mondjuk pont attól volt egyedi az 1. rész is, hogy bár hasonlított a GTA III-ra, de nem annak a koppintása volt, hanem egy teljesen új, egyedi játékot kaptunk. De nyugalom: a GTA SA és a IV is sokat vettek át a Mafiától (pl. a sztoriszál erősödött, a főhős „nevet” kapott stb.), tehát a kölcsönhatással nincs probléma szerintem. Jó legyen, az a lényeg!
A másik, ami kimaradt, az a Postal 2,
melyet egy 2004-es GS mellékleteként próbálhattam ki. Ugyebár ez az
FPS, ami nagy botrányokat kavart, minthogy „öncélúan erőszakos”.
Valójából persze egy parodisztikus, poénos, abszolút komolytalan, habár
tényleg véres és brutális játék. De tényleg csak annyira erőszakos,
mint amennyire mi is. Pont erre reflektál a Postal: attól, hogy egy
játék agresszív, még nem biztos, hogy az is azzá válik, aki vele
játszik. Egy játék hatására senki nem fog ölni, csak az, aki eleve
ilyen debil. A Postal 2-ben is így volt ez: nem volt kötelező lerúgni a
fejét egy lehugyozott, okádó városlakónak, és lesni, ahogy hányadékkal
kevert vér folyik ki a feje helyén, csak lehet. A küldetések
megoldhatók úgy, hogy tisztességesen kivárod a sorod és annyi. De
megoldható minden úgy is, hogy előveszed a shotgunt, vagy az olajat,
leölsz/felgyújtasz mindent, majd lehugyozod a hullákat és fejükkel
kirúgod az ablakot. Tehát a játék csak annyira brutális, amennyire mi
azzá tesszük. De nem is ettől parodisztikus igazából, hanem azért, mert
vannak benne agresszív játékok ellen tüntető csoportok, terroristák,
akik valami idiótaság miatt követnek el merényleteket stb. Tehát
abszolút egy társadalomkritika az egész. Ráadásul mindehhez készült egy
fasza magyar szinkron is, mely csak növeli a poénfaktort. Aki meg
komolyan vette, és felháborodott rajta, hát bekaphatja…
Nem szóltam még korábban két drámámról
sem, melyet meg kell említenem, ha már korábban is tárgyaltam ezeket.
Kb. 2003-2004 fordulóján szereztem be Hérodotosz Görög-perzsa
háborúkról szóló történetírását. Ebben olvastam Leonidászról és a 300
spártairól részletesebben. Esküszöm, hogy akkor még a 300-nak hírét sem
hallottam, Frank Millerről meg azt sem tudtam, hogy létezik. Csupán
engem is nagyon megihletett ez a hősies sztori, e tragikus, mégis
ünnepélyes történet. Na, meg Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem c. művét
is akkoriban olvastam el, s nem tudtam nem felfedezni a párhuzamot
Zrínyi Miklós és Leonidasz között. Így mindenképp szerettem volna egy
saját nézőpontú feldolgozást kreálni. El is kezdtem írni egy
történetet, regénynek szántam, melyben egy spártai fiú életútját
követtük volna végig 7 éves korától, mikor elszakítják szüleitől és a
közös katonai neveldébe viszik. Az események pedig a thermophülei
csatáig vittek volna. Végül nem ez lett. Akkoriban ugyebár a dráma
műneme nagyon tetszett. Ezért inkább úgy döntöttem, nem lesz regény
ebből, hanem inkább egy tragédia. Két hét alatt meg is írtam, majd
megmutattam 1-2 embernek, azok meg a magyar tanárnak ;D. Végülis
tetszett neki, de ma már én is látom a hibáit. Első és legfontosabb,
hogy túl giccses lett a lezárás, illetve túl hosszú az expozíció. Ennyi
ideig nem szabad késleltetni az eseményeket, mert, ha színpadi
előadásban gondolkodunk, a néző elalszik. De egy állomásnak jó volt ez
is, tapasztaltot gyűjtöttem vele.
A másik drámám 11-ben
született, kb. 18 évesen írtam. Akkoriban foglalkoztunk sokat Csáth
Gézával és az ő elmebeteg (de számomra nagyon tetsző) novelláival. Ezt
azért fontos megemlíteni, mert mikor a drámámat megmutattam a magyar
tanárnak, akkor ő mondta, hogy „nem engedjük, hogy Attila több
Csáth-novellát olvasson” ;D. Mondjuk e kijelentés ellenére tetszett
neki, de tény, hogy ez is inkább tapasztalatszerzésre volt jó. A család
halála volt a címe, és egy családi tragédiát dolgozott fel. Látható itt
a fejlődés, hiszen eleinte csak jelentős történelmi eseményeket
taglaltam (kivéve a komédiámat), aztán meg inkább személyesebb síkra
helyeztem a dolgokat. Véleményem szerint e művel az volt a baj, hogy
túlságosan is pesszimista lett, és nagyon érződik rajta Csáth, illetve
Ibsen hatása. Ha legközelebb drámát írok, akkor mindenképp Csehovhoz
szeretnék közelebb állni, vagy regényben Camushöz. Nem szeretném, ha az
irományom buzogna a giccstől, csöpögne a nyáltól, vagy tocsogna a
vértől. Mindenesetre kb. ez volt az utolsó drámám, azóta nem írtam
egyet sem. Ennek nem az az oka, hogy nincs ötlet. De, van. Csupán a
hülye játékok mindig erősebbek voltak. De majd, ha eljutok 2010-ig,
akkor mindenképp ott szerepelni fog a jövőbeli terveim között, hogy
felelevenítem ezeket. Illetve a Magyarország tragédiáját mindenképp
szeretném újra megírni, mert talán most tudnék valami átütőbbet
alkotni. Vagy legalábbis úgy érzem. Vagy legalábbis… :D
2005-ös asztalom. Láthatóan az Inviteles netemmel szenvedek éppen. Igen, az a 12,5 kbps a sebességet mutatja. Egy szar volt. S ez a sebesség ráadásul még jónak is mondható, sokkal kevesebbel "hasított" akkoriban. Meg is szívtam így az első egyetemi tárgyfelvételt. De legalább az asztalom tele van játékkal ;D.
De most szálljunk be a virtuális
időgépbe, és menjünk 2005-be. Utolsó évem gimnazistaként. Nem
tulajdonítottam ennek túl nagy jelentőséget. Csupán annyiban volt ez
másabb, mint a többi, hogy keményen ráfeküdtem a nyelvvizsgára. Volt
egy 2004-es próbálkozás, de akkor megszivattak azzal, hogy rám
beszélték a felsőfokút. Ezen persze nem értem el a megfelelő pontszámot
(habár 60-tól adták volna meg, és 54 pontot értem el, szóval nem voltam
annyira messze), így mehettem később. De azért volt hová fejlődnöm még,
így különórákra is jártam. Nem tudom, ennek mennyi értelme volt, vagy
mennyi nem, de végül januárban megírtam újból, ezúttal középszinten, és
78%-osra sikerült (szóbelin 25-ből 23 pontot értem el). Februárban
kaptam meg az értesítőt, testnevelés órán, s majdnem dobtam egy szaltót
az örömtől - a tanár örült is volna neki, mert ilyen gyakorlatokban
nagyon nem voltam otthon ;D. Akkor az osztályból még elég kevesünknek
volt, így mi megkaptuk a kiváltságot, hogy nem kell bejárnunk angol
órákra. Igen, 2005-ben még meg lehetett csinálni ilyet, mivel akkor még
a nyelvvizsga kiváltotta az emelt szintű érettségit. Hogy mekkora
baszott nagy szerencsém volt, azt tényleg csak manapság fogom fel,
mikor hallom több helyről, mennyien szívnak amiatt, hogy a kettőt külön
kell letenni.
Persze nemcsak a nyelvvizsgával kellett
foglalkozni ebben az évben. Ott volt a február, a felvételis
idegbetegség. Ezt most nagyon át tudom élni, mivel egyfelől nem is oly
távoli élmény, másfelől jövő januárban fogom beadni megint, ezúttal
viszont már mesterszakra, de attól még ugyanolyan szopás, hogy már
megint felvételizni kell. Rühellem. Gyűlölöm. S akkor is gyűlöltem.
Miért? Akkor azért, mert fingom nem volt, hova menjek. Ezért „jó” a
gimnázium, mert minden szart meg kell tanulnia az embernek, de
orientációt nem adnak. Én annyit tudtam, hogy a történelem és a magyar
a kedvenc tárgyaim, de töriszak az meg sem fordult a fejemben, hát még
a magyar szak mennyire nem. Akkoriban inkább az lebegett a szemem
előtt, hogy fieztőképes szakmát tudjak megtanulni. Igen, ha akkor
tudom, mit jelent ez, bizonyára villamosmérnöknek megyek ;D. Ehelyett
osztályfőnököm és szüleim javaslatára az ELTE-ÁJK jogász szakát írtam
be elsőként. Vesztemre másodikként az ELTE-BTK filmelmélet és
filmtörténet szakát (ide járok most - LOL?), harmadikként meg valami
közgazdasági marhaságot, ahonnan úgyis kibuktam volna, minthogy a jogon
is megbuktam Mikroökönómiából, annyira nem bírtam felfogni a
tananyagot. Hogy miért csak az ELTE létezett számomra? Mert beképzelt
voltam. Úgy gondoltam, hogy ha már ennyire jó vagyok itt, meg ennyire
ajnároznak, akkor miért ne mennék az ország legjobb egyetemére? Végülis
reális volt, mert pont 135 pontom lett 2005-ben, amivel pont bejutottam
a jogra (135 volt a ponthatár). Annyira mondjuk nem örültem, mert
fogalmam sem volt, mi ez. Ha lett volna, valószínűleg még ennyire sem
örülök… Lényeg a lényeg: nagyon az utolsó pillanatban adtam le a
papírt, sík idegen.
Hogy miért? Mert „eltanultam” az időt.
Egyszerűen annyira a tananyaggal foglalkoztam, hogy még csak nyílt
napra sem mentem egyik helyre sem, csak találomra bejelöltem őket,
tényleg az utolsó héten, a leadási határidő előtt. Ezért jogos
(hahaha), hogy szépen bekerültem egy olyan helyre, ami abszolút nem az
én világom. Mondjuk, ha nincs ez az új felvételi rendszer, akkor már a
felvételin kiesek, mert ott csak olyanokat válogatnak be, akik valóban
megfelelnek az egyetem követelményeinek. Így tök névtelenül, pontok
alapján került be, aki akart, na, meg akinek meg voltak a pontjai
persze. De azt mindenki látja, látta, hogy ez a rendszer úgy
szarfoshúgy, ahogy van, és részben emiatt is csesztem el 1 évet
baromságokra, idegbetegségre. Tehát tanulság: aki felvételizik, az
szarjon a választás előtt a tanulmányaira, és csak azzal foglalkozzon,
amit a jövőben akar tanulni. De legalábbis járja körbe a dolgokat. Már,
ha nem időmilliomos valaki, mert akkor végülis mindegy, hogy 1-2 évet
elcsesz… Nekem nem volt mindegy, és sajnálom, hogy akkor olyan
nyámnyila voltam.
Éppen érettségire készülök... :D.
Mondjuk felvételi ide vagy oda, a
legfontosabbnak mégis az érettségi tűnt ebben az évben. Na, meg a
formaságok: ballagás, szalagavató, ilyenek. A szalagavató októberben
lezajlott nálunk (tehát még 2004-ben), a felvételizésre és a félévre
való tekintettel. Az ősz idétlen próbákkal telt, mert ugyebár erre
táncolni kell. A szerepléssel nem volt gondom, mivel ekkorra már
rutinos „színész” lettem. Sokkal inkább azzal, hogy utálok pattogni egy
tömegben valakinek a parancsára. Ekkorra pedig már eléggé kialakult az
az egyéniségem, ami ma is jellemző: „nekem senki nem mondhatja meg…”.
Persze vannak esetek, amikor engedelmeskedni kell, de akkor radikálisan
vallottam ezt, tehát utáltam, hogy pattogni kell. Meg ez nem olyan,
mint a színészet. Ott te vagy, ott rád figyel a közönség, ha
szerepelsz. Itt viszont egy masszában táncolsz. Táncolni amúgy is
utáltam (mondjuk ma sem rajongok érte), tehát nekem ez aztán tényleg
nyűg volt. Hát még az, hogy az akkor kezdődő Rómeó és Júlia
musical-hisztéria zenéjére táncoltunk. Végülis kiváló lett a
koreográfia, de milliószor meghallgatni azt a nyálas zenét elég szar
volt már. Pedig egy-két osztálytársam felvetette, hogy a Ponyvaregény
ismert táncjelenetét kellene előadnunk (tudjátok, mikor Mia és Vincent
táncolnak ;D). Az osztályfőnöknek, mily’ meglepő, nem tetszett. Nem is
értem, miért… Mondjuk én szívesebben táncoltam volna azt, mint ilyen
Rómeó és Júlia-faszságot. (Melynek az ismert dala akkoriban csapvízként
folyt a rádióból, s egy idő után már szinte ütöttem az autórádióra, ha
meghallottam. Ilyen volt még az „It’s Raining man”, amit még 9-ben
táncoltak az osztályunk dögös csajai orrvézésig az iskola sportnapjára.
Jó volt lesni, ahogy riszálnak, de a zenétől már mindannyian a falra
másztunk.) Ez siker lett amúgy. Ellentétben azzal, amit az osztálynak
ilyen „megelepetésműsorként” kellett csinálnia. Az akkora szar volt,
hogy még… Ilyen diplomaosztásos faszságot játszottunk el, valami
idétlen zenére dülöngéltünk… ÁÁÁÁH. Felejtsük is el.
Szalagavatós kép. Elég fos, hogy nincs olyan, amin mi látszunk. Természetesen a háttérben, a vörös-kék ruhások a mi osztályunk. A fotós: epic fail...
A szalagavató lement. Utána jött
áprilisban a szerenádozás. Az éneklés szintén nem tartozott az
erősségeim közé soha, de ezt a részét a dolognak kivételesen élveztem.
Miért? Mert itt lehetett randalírozni, idétlenkedni, meg ugyebár
vedelni. Egyik tanárnál jól be is boroztunk, amit azóta is kissé
szégyellek, hatalmas bunkóságvolt (habár ő kínálta ;D). Csoda, hogy
töriérettségin nem buktatott meg (történelmet tanított nekünk ugyanis).
De amúgy állítom, a szerenádozás volt az év fénypontja. Ekkor már végre
nem a tanárok hivatalos arcát láttuk, hanem kissé egyenrangúbb félként
voltunk jelen, s még a mogorvábbak is elővették kedvesebb arcukat
ilyenkor. Szóval nagyon jó volt, emiatt még talán végigjárnék egy
középiskolát.
Ezután jött a vidámballagás, amit csoda, hogy
megengedtek nekün. (De állítólag a mi szarságunk hatására be is
tiltották következő évben ;D.) Ez egy faszság volt. Jó-jó,
randalírozhattunk az iskolában, meg kikentük az alsóbb évfolyamosokat,
de ennek semmi értelme nincs igazából, csak az, hogy jól lejárassuk
magunkat még utoljára. Én legalábbis utáltam, mikor a felsőbbévesek
összekenték a pofánkat annak idején, gondolom, amikor mi csináltuk ezt,
akkor az alsósoknak sem eshetett olyan jól.
A ballagás nem
volt egy nagy extra. Mondhatnánk, nagyobb volt a füstje, mint a lángja.
Igazából ugyanaz a forgatókönyv, mint a 8-os ballagásnál, csak éppen
most volt templomi ünnepség is, minthogy egyházi iskolába jártunk.
(Apropó, templom: egyszer azért nem mehettünk be, még 2005-ben, ha jól
emlékszem, valami evangélikus ünnepen, mert rövid nadrágban voltunk…
LOL?) Felpakoltak sok csokorral, énekeltük az ismerős marhaságokat, meg
untuk a banánt. Volt, aki sírt, volt, aki röhögött. Én inkább
unalmasnak találtam, és igazából semmi felemelőt nem éreztem, mert
ebből az iskolából nem akartam szabadulni. Meg tényleg ott volt a
súlya, hogy most már nem vagyunk diákok, legalábbis addig, míg fel nem
vesznek az egyetemre. De ilyennel még igazából akkor nem gondoltam.
Sokkal inkább a gyomrom korgott, mentem volna haza már enni ;D.
Persze azért jó osztályom volt, szerettem a B-be járni. Tényleg
válogatottan normális emberek voltak ott, akármennyire is igyekezett
egy-két diák tenni, hogy ő mekkora anarchista vagy hungarista. Belül
azért senki sem volt egy rohadt szemét tahó paraszt. Illetve, mint
említettem én mindenkivel jó viszonyban voltam, mindenkivel sikerült
megtalálni a közös hangot. Ennek talán az lehet az oka, hogy a való
életben nem vagyok egy mogorva, barátságtalan ember. Vagy legalábbis
akkoriban nem voltam az ;D (de akivel találkoztam már a fórumozók
közül, az döntse el, mi az igazság ma). Meg tényleg igyekeztem kerülni
a veszkedéseket, békésen megoldani a konfliktusokat. Szeretek erőszakos
videójátékokkal játszani és erőszakos filmeket nézni, de pont azért,
mert agressziómat ezekben élem ki, nem a valódi világban,
környezetemen. Igaz, azóta azért változtak a dolgok, de próbálok azért
ember maradni, akármennyire is felbasszák az agyam néha.
A jogon próbálok tanulni. Próbálok ;D. A könyv a kezemben az "Egyetemes állam- és jogtörténet" c. megtanulhatatlan szarság. Habár 2-esre vizsgáztam belőle, még ebből voltam a legjobb ;D.
A ballagás után jött a bankett, amin sikerült
berúgni persze. Egyik osztálytárs nyomatta nekünk a traubi + vilmos
kombót, na, meg sokan nekem adták a pezsgőjüket, mivel puncik voltak
meginni (szó szerint, mivel a csajok nem nagyon ittak). Persze nem
voltam egyedül a részegséggel, ilyenkor nem is illik. Sokan mentek
onnan haza hányva… ;D (Bezzeg én hősiesen bírtam.)
Ezt az
osztálykirándulás követte, mely a 4 évet hivatott volna lezárni. Sajnos
ez igen pocsékul sikerült. Sopron közelébe mentünk ismét, a Fertő-tó
környékére, valami noname faluba. Faházak voltak, elég kulturált hely,
de a közelben semmi értelmes nem volt. Így a program: pezsgő és
sörivás, valamint nonstop idétlenkedés. (Pl. ittasan futottunk egy
búzatáblában, papucsban. Én hülye meg egy nagyfeszültségű vezeték
oszlopáról leszedtem relikviaként a „vezeték érintése veszélyes és
tilos” feliratot ;D. ) Volt itt is plázázás, de a szakadó eső miatt nem
nagyon tudtunk strandolni. Szóval méltatlan lezárása volt egy jó
osztályközösség 4 évének. „Sajnos” a pálmát a balatoni kirándulás vitte
el, illetve a püspökladányi szakadt szar nyaralóé. Ebből is látszik,
hogy nem a hely minőségétől függ, mennyire tud az ember jól szórakozni.
Jaj, de az érettségit majd elfelejtettem. Az osztálykirándulás csak
ezután történt. Hogy töltöttem az érettségi időszakát, ami
tulajdonképpen előrevetítette a vizsgaidősuckok szenvedéseit?
Játszással, haverokkal jártunk vissza a régi iskolánkba trolloskodni.
Tehát mindent csináltunk, csak éppen a tanulás maradt le a listáról.
Mondjuk nekem nem volt félnivalóm, mert minden a fejemben volt,
minthogy készültem folyamatosan. Még tételek se nagyon voltak
kidolgozva ;D. Ráadásul kettőből is írtam emeltet. Tényleg az Isten és
korábbi tudásom segített abban, hogy azért viszonylag jól
leérettségizzek és az emeletekből ne epic fail legyen.
Egyetlen
igazi szívás az a matek volt ekkor. Na, nem azért, mert nehéz volt. Az
akkori érettségire általánosságban igaz volt a könnyűség. Ráadásul
képzeljétek el, hogy nekem megvolt a teljes feladatsor, csak éppen én
láma félredobtam, mikor anyám hazahozta kinyomtatva. FAIL? Az. Pedig
így 100%-osra megírhattam volna ;D. Most már mindegy. Na, de a matek az
tényleg szar volt. Miért? Mert újraíratták! Ekkor volt ugyebár az
érettségi botrány. Valami faszfej felnyomta torrentre a feladatsort és
a megoldásait is, így szépen letöltötte mindenki. Emiatt azoknak is
bukott, akik tisztességesen, saját fejből írták meg, ráadásul 90%-osra
(mint én ;D). Persze lehetett választani: újraírjuk vagy elfogadjuk az
év végi jegyet. Igen ám, de, ha elfogadjuk, akkor az nem fog
beszámítani pontként, vagy valami ilyen hülységgel riogattak. Na, meg
az osztályfőnök engem rábeszélt, hogy írjam újra. „Nehogy már egy
kitűnő tanuló majd elfogadja az év végi osztályzatot” (ami úgyis 5-ös
volt ;D). Így megírtam másodszor is, nem kicsit idegesen. De azért 87%
lett. Csak éppen megkímélhettek volna ettől a faszságtól, főleg, hogy
én tudtam is, nem pedig letöltöttem (hogy is töltöttem volna, mikor
akkoriban még nem volt normális netem).
A többi tárggyal viszont
nem volt baj. A legtöbből emeltem lett, angolból megúsztam a
nyelvvizsga miatt, magyarból és töriből máshol írtam, a választottam
meg a hittan volt, amiből a helyi nagyon rendes plébános vizsgáztatott,
meg kurva könnyűek voltak a tételek. Így akár még teológiára is
mehettem volna, mert 100%-os hittan érettségit tettem ;D. Szóval jól
zárult azért ez a szarság is, habár a 65%-os magyart sajnálom, lehetett
volna jobb is.
Én. Ekkor alakult ki a "Tenebra"-image. Valahogy így képzeltem el Tenebrát, mint sötét jedit. ;D Elég szar. Egyik fórumos haver készített is belőle photoshoppal lézerkardos verziót. ;D
Hogy a nyár mivel telt? Játszással, mi
mással. Haverokkal LAN-oztunk (CS, Age of Empires), meg összejártunk
úgy általában (volt egy szép kis sütögetős party, ahol végülis senki
nem evett semmit, mert olyan szar lett a „sült”, de inni annál többet
ittunk).
Ekkor ismertem meg a Diablo 2-t. Haver megvette. Nem is
értem, mirét. Ja, igen: minden Blizzard játékot kipróbált már, csak ezt
nem még. Így én is tettem egy próbát vele, hátha. Nagyon bejött!
Emlékszem, a paladinját próbáltam ki. Így nagy komótosan kimentem az
Act I kezdőterületére, és elkezdtem irtani a szörnyeket. Egyre több
jött, az XP folyt, a cuccok potyogtak (azt hiszem, 1.09-es patch volt
fenn neki még), majd szintet léptem. Ahhhhh, ez nekem kell!!!!!!!!44
Meg is rendeltem, az 1. résszel és a kiegészítőjével együtt. Bevallom,
akkor még az 1. rész tetszett igazán, arra nagyon rákattantam, s annak
fényében kicsit meg is utáltam a 2-t, még úgy frissiben. Ám annál
sikeresen elakadtam a Pokolban, mert elég szarul fejlesztettem
karakterem elsőre, így kénytelen voltam áttérni a 2-re. Jogos
pályafutásom ezzel is kezdődött: Diablo 2 orrvérzésig! Még előadásokon
is ezen gondolkodtam (azért is buktam ki, mi? ;D). Első karakterem mi
más lehetett volna, mint egy barbár. Vavavameva volt a neve. Na, vajon
miért? (Lehet találgatni.)
Persze ezt jól elszartam, mint mindenki,
aki első karaktert indított, mivel ez a játék, bár egyszerűnek tűnik,
nagyon is komplex. Pont ezért is addiktív: irtó gyors és egyszerűen
kezelhető, viszont, ha szintet lépsz, igen is meg kell állni és
végiggondolni, mire rakj. Ugyebár az „ördög a részletekben rejlik”,
hogy eme közhelyt csattogtassam. Itt is: ha elvétetted az ilyen „apró”
dolgokat, mint a fejlődés, vagy csak egy pontot is elcseszel, már
csökken a karakter hatékonysága. Pedig milyen egyszerű a rendszer, nem?
Ezért is imádom a Diablo 2-t a mai napig.
Igaz, egy időben haverral
eléggé megutáltuk a monotonitás miatt. De ezzel végül ő egyedül maradt,
mert én megszerettem, és onnantól egyre inkább érdekeltek a
karakterosztályok. (Mai napig nem játszottam végig az összeset, pedig
rengeteg órát öltem bele.) Felejthetetlen játék, örökzöld, legenda.
Nagyon remélem, hogy a 3 erre csak rátesz egy lapáttal. Habár ez az
1.13-as patch-csel való szarakodás eléggé lelomboz, de talán még van
remény. Igaz, az eredeti fejlesztők most előrukkoltak egy Torchlight
nevezetű csodával, ami igencsek feladta a leckét véleményem szerint a
Diablo 3-nak. Jó, persze népszerűbb lesz, már így látatlanban is
megmondom, de azért az igazi fanatikusok tudják, kik készítették a
Torchlightot, és nem lepődnék meg, ha sokan e játékot egyfajta
konkurensként kezelnék… Persze multi nincs benne… …még. Ki tudja, mi
lesz akkor…
Természetesen a Diablo 2 csak egy volt a
sok közül. A Half Life 2-t ekkor vettem meg eredetiben. Vagyis
májusban, pont érettségi előtt ;D. „Szerencsére” a Steam akkoriban
annyira rossz és kezdetleges volt még, hogy tisztára elvette a kedvem,
ráadásul a netem is dög lassú volt, így a termékaktiválás szarfost nem
ért. Ezért a 20K-ért megvett CE-t felraktam a polcomra és vártam vele
2006-ig, míg szélessávú netem nem lett.
De sebaj, mert
júniusban jött a GTA: San Andreas! Messiásként vártuk. S az is lett
szerintem. Igaz, a Vice City a kedvencem mai napig is, de amit a SA-ba
zsúfoltak, az emberetlen mennyiségű újítás! Hatalmas fejlődés,
előrelépés volt az egész a VC-hez képest. Szinte szerepjátékot kreáltak
a GTA-ból. Ugyanis nem elég, hogy több várost, több lehetőséget
kaptunk, de még a karaktert is formálhattuk, illetve autókat
tuningolhattunk. De ez még nem elég: mindezt megspékelték extrémsportos
feature-ökkel (pl. biciklis trükközés), illetve versenyzési lehetőségek
garmadájával. Így kaptunk egy GTA-t, ami egyfelől „Gothic”, NFS
Underground 2, és Tony Hawk Pro Skater is egyben. Nem csoda, hogy erre
cuppantunk rá leginkább. Fél évig csak azzal szórakoztam, hogy
hülyesékedek, élek San Andreas tartományban, küldetéseket alig-alig
csináltam. Így vagy jövő év februárra játszottam csak végig, annyira
addikt és végtelen volt. Persze sokaknak nem jött be, meg sokan
elvesztek benne, illetve CJ sem tetszett (amit nem értek, mert
szerintem az eddigi legjobb arc volt a maga feka stílusával). Nekem
nagyon bejött. Mivel a GTA 4-et még csak futva próbáltam, így számomra
eddig ez a legkomplexebb GTA-rész.
A másik hasonlóan nagy durranás a szeptemberi
Fable volt. Ugyebár ez 2004-ben már rég megjelent konzolokra, de PC-re
a Microsfot csak 2005-ben engedte ki. Már akkor is nagyon „szerettük”
érte a céget, de azért mégis megenyhültem, mikor végre a kezem között
tarthattam. Ahogy kijött, rögtön elcsesztem rá megtakarított pénzemet.
Emlékszem, még egy ZH-t is feláldoztam érte, csak, hogy a futárt itthon
megvárhassam ;D.
Ahhoz képest mondjuk nem volt akkora nagy ováció.
Szép volt, jó volt, és többször is végigjátszottam azóta, de valahogy
én többet vártam. Például az NPC-kre azt mondták, hogy rendkívül
valósághűen fognak reagálni ránk, és majd leutánoznak, meg követnek, de
még akár le is szopnak, bizony ám! Aztán ez elmaradt. Helyette, ha volt
egy trófeánk, bementünk a városba, felmutattuk, s tapsoltak egyet az
emberek, vagy eldobták a ládákat. Meg, ha elég sok attraktív tetoválást
aggattunk magunkra, illetve szép ruhákat vettünk fel, valamint kopaszra
nyírattuk hajunkat (LOL?) buktak ránk a nők. Így lehetett egy csaj,
akit bedughattunk a házunkba, és ott lebzselt minden nap, gyűrűvel a
feje fölött. Mondhatom, nagyon „realisztikus”. De azt is beígérték,
hogy majd a világ velünk együtt növekszik. Nos, ehhez képest, mikor a
karakterem már 60 éves volt, a 20 évesen megismert kislány ugyanolyan
fiatalon futkározott Bowerstone utcáin, illetve a helyi tanító sem
örgedett semmit. Ráadásul még a saját öregedésünk is elcseszett lett,
mert túl gyorsra sikerdett, ami gyakorlatilag megölte az élményt, a
játék RPG-faktorát. Így gyakorlatilag a Fable egy jól összerakott
akció-RPG lett, némi Sims-beütéssel. De sajnos semmi több.
Ezért is
vártam volna a Fable 2-t, amiben szintén sokat ígértek, s úgy tűnt, be
is tartották, hogy az 1. részből kimaradt dolgokat integrálják. Erre
nem adják ki PC-re, és még csak pletykák sem terjengenek róla, hogy
lesz egy ilyen port. Ráadásul már készül a Fable 3. Bocsánat, hogy
kifakadok, de kapják be a huncut faszomat…
Hogy mi volt még? Ekkoriban szereztem be
a Doom 3-at és a RoE-t eredetiben, illetőleg a Doom Collector’s-t a
klasszikus részekkel. Emlékszem, benyomtam jó zúzós metálzenéket
(Kill.Switch Engage, Crematory), aztán dögmelegben nyomattam az
adreanlinpumpáló mókát a Doom 1-2-vel. Felejthetetlen.
Ugyan
kicsit késve, de megérkezett a Medal of Honor: Pacific Assault hozzám.
Azóta se játszottam végig, de kiváló II. Vh-s játéknak tartom, s
szerintem a legjobb Medal of Honor-rész. Ennek volt egy valóban szívhez
szóló története, igazi karakterei, illetve jól kidolgozott
hadszínterei. Egy köcsög repülős résznél azonban megakadtam, és az
istennek sem sikerült megcsinálni ezt, így sajnos hagytam is a francba.
Majd valamikor ismét nekiesek, mert sajnálnék egy ilyen jó FPS-t
„hagyni a picsába”.
Haverom télen kölcsön adta a KotOR 2-t is
végre, így a vizsgaidőszakot mi mással, mint KotOR-ozással csesztem el.
Eleinte emlékszem, nagyon felhúzott a Nar Shadaa, elég lineáris volt az
elején a játék. Így emiatt jegeltem is a játékot vagy jaunárig. Ám
aztán erőt vettem magamon, és természetesen jó sötét karakteremmel
végigjátszottam. Szerintem sem sikerült annyira katartikusra, mint az
1. rész, de még így is kiváló. Az Obsidian szerintem nagyon ért az
RPG-khez, főlge a sötét tónushoz, így egy igazi Dark Star Warst kaptun
kezünk közé. Az intrikák pedig rendkívül jók lettek, ennyire komplex és
„bizonytalan” sztorit rég nem élhettem már át. Talán azóta sem. Egyedül
a főellenfélnek látszó tárgy volt elég szar, vagyis Darh Nihilus, de a
csavar miatt erre sem tudtam haragudni igazán, hiszen az igazi ellenség
valójából nem ő volt. Csak éppen ő is olyan, mint Darth Maul: sokkal
többet ki lehetett volna hozni belőle.
Év végén kaptam meg a GS jóvoltából az
egyik legfurább, de mégis legélvezetesebb játékot, a Beyond Good and
Evil. Elég szürreális környezettel rendelkezett, mégis egyedi,
élvezhető, szerethető világba csöppentünk. Jade kicsit fura volt
számomra, mert bár nő volt, de, ha ránéztem, az aszexualitást jutott
eszembe. Viszont nem is ő a lényeg, hanem a malac, aki poénkodott,
kedves volt, röviden: nagyon szerettem. De volt itt fasza harc,
GTA-szerű sandbox-elemek (a vízen úszó várost ugyebár elég szépen
bejárhattuk, illetve versenyezhettünk), kis RPG (járművünket
fejleszthettük, illetve Jade-et is minimális szinten), meg még
minijátékokat is játszhattunk. Emlékezetes cím volt, öröm, hogy a GS
hozzám vágta, mert amúgy nem annyira vonzott. De így szerencsére
kipróbáltam, és nem csalódtam. Kár, hogy a 2. résszel ennyit
szarakodnak, de lehet, jobb is, ha nem jön ki, nem szeretném, ha
kapnánk egy tucatterméket.
Jött még ebben az évben a Prince of
Persia: The Two Thrones is, de ezt már nem tudtam kipróbálni. Haver
ugyan megvette, de én meg a KotOR 2-vel voltam elfoglalva. Szóval arra
már nem jutott idő ebben az évben.
Tehát ezekkel csesztem el
első egyetemi félévemet ;D. Nem vettem komolyan a felsőoktatást, azt
hittem, itt a számonkérések látszólagos hiánya büntetlenül marad.
Vagyis: nem tudtam, hogy kell az egyetement kezelni. Ezért is csesztem
el az időt mással, hülyeségekkel. De erről majd a 2006-os postomban
írok, mert ez egy kicsit már hosszúra sikeredett.
