"Művészfotó" :D. Ez a kép kifejezi minden gondolatom a 2004-es Marco Polo Gamermellékletről.
Ennek oka, hogy én kurvára féltettem az agyamat, az agysejtjeimet ;D.
Ugyebár mindenki azt fújta, hogy az alkohol elbutít. Én meg nem
szerettem volna föladni a kitűnőségemet. Ekkorra ugyanis sajnos eléggé
elszálltam magamtól. Osztálytársaim dicsértek, ajnároztak, hogy mennyi
mindent tudok, meg még színészkedek is, emellett pedig zseninek hittek.
Nem is csoda, ha ilyenektől felemlekedik az ember a föld fölé pár
centivel. Így már csak kevélységből is meg akartam tartani a „jó
eszemet”, ezért türtőztettem magam, nem ittam egy rohadt centet sem.
Aztán 18. születésnapomon megittam az első pohár bort. Aztán a
másodikat. Aztán a harmadikat és így tovább. Első részegségemre paradox
módon tisztán emlékszem. Minden széppé, delíriumossá vált hirtelen. Még
azon is nevettem, ahogy az autó mellett elsuhannak a fák ;D. Bár ma már
másképp látom, de tény, hogy akkor én kurva jónak éreztem az alkoholos
állapotot. Esküszöm, ha nem fostam volna sokkal jobban, akkor még a
drogot is kipróbálom. De nem tettem, mert volt annyi eszem, hogy az
azért sokkal súlyosabb. Meg régebben, gyerekkoromban sok drogfilmet
néztem, és ott mindig tragédiaként állították be, ha valaki ilyenhez
nyúl. Szóval büszkén mondhatom, hogy egy mocsok füvescigit nem szívtam
el soha életemben. Ez jó. Az alkohol már más „tészta” (vagy inkább:
lötty :D), egy időben szívesen, és büszkén meséltem bebaszós
élményeimet haveroknak, osztálytársaknak. Ma már koránt sem tartom
olyan nagy dolognak, sőt, inkább károsnak. Nem akarok nyavalyogni, meg
emozni, de észrevettem, hogy egy jó ideje elég sok szóismétléssel
szóismétléssel írok írok ( :D), és a korábbiakhoz képest igen jelentős
hányadát kell a szövegnek utójavítanom, ha beadandó dolgozatot írok (a
blogbejegyzéseket nem szoktam javítani soha - ezek álljanak úgy, ahogy
elsőre megírtam őket). Ez nem tudom, minek tudható be, de tény, hogy se
az agysejtekre, se más sejtekre nem volt jó hatással, hogy olyan
gyakran berúgtam. Igaz, én kispályás vagyok némelyik mai tizenéveshez
képest, az is igaz…
Igazi jelentős iskolai esemény ebben az
évben nem volt. Tengés-lengés, himbilimbi, ahogy mondani szokás. Én
tanultam szorgalmasan, a színjátszókörrel új műsorra készültünk. Ez
mondjuk említésre érdemes, mert ezzel a darbbal országos versenyre is
eljutottunk, illetve az iskolában rendezett drámatalálkozó is elég
markáns részei voltak az évnek. Illyés Gyula Tűvé tevők c. népi
színműve volt ezúttal porondon. Érdekes, hogy ezzel sok díjat nyertünk
és több helyre eljutottunk, mint az előzővel, mégis kevésbé emlékszem
rá, mint a Sári bíróra. Ennek oka talán az, hogy én ezúttal ugyan
hasonló karaktert alakítottam, de az ágyban feküdtem, gatyában egész
végig, csak néha-néha ugrottam elő (gyönyörű látvány volt, iskola falán
sokáig kint volt a kép - bezzeg arra nem lett rányomva, hogy
erkölcstelen, pedig hát…, na de megkíméllek titeket a részletektől ;D),
kevés volt a szövegem is. De a színpadon mindvégig jelen voltam. Ősszel
ismét egy találkozóra mentünk ezzel a darabbal, ám ez nem volt olyan
szar, mint az előbbi postban említett EGOT. Főleg, hogy itt jóval
normálisabb emberek jöttek, meg valamennyire felnőttebbek voltunk már,
jobban odafigyelt mindenki mindenkire. Mondjuk akkora nagy szám ez sem
volt, mivel egy hatalmas, idióta diszkóval zárult az egész, amiről én
szépen haza is lógtam Kiskunfélegyházáról. Egyszerűen irtózok a
diszkótól, a diszkózenétől. De inkább a tömeg az ok, nem is a zene
maga. De azért ez összességében jó volt, ráadásul nagy sikerünk volt,
szóval örültem. Viszont ezek után sajnos nem maradhattam a csoportban,
mivel jött az érettségi nevű faszlámaság (ami túl lett parázva -
nyugodtan maradhattam volna színjátszani, mivel azt az időt, amit arra
fordítottam volna, nem az érettségibe, hanem a Half Life 2-be és a
haverokkal való idétlenekedésbe öltem).
Erdély, patakpart - pózolj bottal, patak közepén, tettetve, hogy nem fogsz beleseggelni a vízbe
Faszlámaságról jut eszembe: a 2003-as és 2004-es osztálykirándulásról
még nem is volt szó. Itt bepótolom. 2003-ban a Balatonhoz mentünk. Én
szokás szerint az első nap leégtem a vízben, mivel egész nap a
Balatonban úszkáltam. De nem is ez volt a nagy szám, hanem az, hogy
haverral 3 napig nem aludtunk semmit. Illetve de: a 4. nap hajnalán a
parton, a padokon elnyomott az álom. Már csak egy újságpapír hiányzott
volna a homeless-feelinghez. Aztán haver annyira zombi volt, hogy
hazafelé a buszon nyitott szemmel aludt. ;D Kár, hogy másik haver nem
volt olyan pofátlan, hogy lefotózza. Ha én nem alszok, megteszem.
A
2004-es viszont egy faszlámaság volt szószerint. Sopronba mentünk, egy
evangélikus szállóra. Igen ám, de Sopront 1 nap alatt végig lehet
nézni. Mit csináljunk a többin? Strand? Igen, csak éppen az eső
zuhogott. Akkor mi legyen? Az osztály pálzacicái kitalálták, hogy
menjünk a győri plázába. A kurva életbe! 2 napot azzal töltöttünk, hogy
abban a szar, nyomott, unalmas plázában punnyadtunk… Hazafelé mentünk
be a győri aquaparkba, de az is egy szar hely szerintem, semmi extra
nincs ott. Vagy legalábbis akkor még nem volt valami nagy szám, a
mogyoródi sokkal érdekesebbnek tűnt. Most lehet, hogy fordult a kocka,
nem tudom, a tájékára sem mentem azóta. Viszont itt legalább
valamennyire össze-összeröffentünk csajokkal is. Már, amennyire…
Ezeken kívül viszont semmi extrém nem történt. Én híztam tovább, az
ideg meg cseszett szét, hogy az általam kinézett csaj még mindig a
hülye izomagy barátjával van, így esélyem sem volt semmire.
Haverokkal viszont egyre jobban lettünk, ám ez sem volt felhőtlen.
Ugyebár 2003 tavasza környékén békültünk ki. Ám ekkor valami
megváltozott mégis. Már nem lehetett onnan folytatni, ahol abbahagytuk.
Ő bekerült Pestre egy katolikus gimnáziumba, ahol aztán jól megkapta a
városi „áramlatokat”, melyek kissé nagyarcot csináltak neki. Emiatt is
a stílusa visszataszítóbb lett, mint mikor leordítottam a fejét. Igaz,
jogosan is volt flegma velem, mert olyan kurvaanyázást azért nem lehet
csak úgy elfelejteni, mint amit tőlem kapott. Ráadásul ő nem is értette
az egészet, mert csak az én sérült lelkivilágom nagyított fel egy
hülyeséget elefántnyira. De ami ezek után jött, az is az én hibám.
Ugyanis nekem meg nem kellett volna annyira firtatni ezt az egészet,
nem kellett volna bűntudatot érezni, mert ő azért azt sokkal inkább
elfelejtette, mint én. Így én túl elnéző, túl szenteskedő voltam vele
szemben, túl csendes, s szerinte túlságosan is zárkózott. Ezért is
kialakult az a hülyeség, hogy ő osztott engem, meg oltott, amit ő
poénnak vett, én viszont nem tudtam, nem is akartam felvenni ezt a
„áhh, kurvaaanyááád”-stílust, amit ő a bunkó pesti osztálytársaitól
elnézett (bocs a pestiektől ;D). Emellett pedig ő nem szégyellte, ha
nálunk itthon érezte magát maximálisan: mivel én nem voltam valami
erélyes, mivel nem akartma megbántani, így szinte ő parancsolt itthon
is. Tehát magyarul a fejemre nőtt, a kedvességemet, a
lelkiismeretfurdalásomat úgymond kihasználta. Persze ő erről szart se
tudott, mivel ő ugyanúgy jóbarátnak tekintett bevallása szerint mindig
is, neki fel sem tűnt ez a „bunkó rocker”-stílus. Nekem viszont szarul
esett, hogy nem tudunk olyan „egyenrangú” viszonyban lenni, mint régen.
Ma már persze ezt is másképp látom, nekem kellett volna őszintébbnek
lennem, s nem hagyni felgyülemleni a számomra pofátlanságnak és
bunkóságnak tűnő reakcióit. Igaz, én a mai napig utálom, ha valaki úgy
akar bevágódni nálam, vagy úgy fejezi ki közvetlenségét, hogy lefaszoz,
vagy „kurvaanyáz”. Beszéljünk egymással normálisan, ezt a szar stílust
meg gyakorolják csak a műveletlen gettófosadékok. Persze egészséges
keretek közt semmi probléma ezzel, csak, ha túl gyakori lesz, akkor
megy fel bennem a pumpa, és ma már nem vagyok szívbajos a pofájába
vágni ezt az illetőnek, legyen az idegen, vagy címzetes barát ;D.
Harczos képem - a digitális kamera elterjedése vonzotta magával az ilyen fotókat. Én is beleestem ebbe az áramlatba ;D.
Ehhez
mondjuk még hozzájön, hogy haverom nagyon hangulatember, tehát van,
hogy kibaszottul mézes-mázas, van viszont, mikor kiállhatatlan, és
okoskodik, tehát igazi n00bbá változik (olyan dolgokban osztja az észt,
amihez kurvára nem ért). Hozzá kell tenni: én is az vagyok, habár én
tudok viselkedni, vagy legalábbis próbálok. Két dudás egy csárdában meg
soha nem fért meg.
De ezek ellenére nagyon jó marhaságokat
csináltunk. Összejöttünk baráti körrel, aztán az újonnan kapott
fényképezőgéppel/kamerával minden hülyeséget felvettünk (főleg a
Jackastt majmoltuk). Kipróbáltuk a vizipipát, mentünk mindenfelé, a
vasútnál idétlenkedtünk, beszólogattunk embereknek stb. Tehát az az
igazi „második gyerekkor” volt 2004-ben.
Játékokkal azzal
játszottam nagyrészt, amit haverok ajánlottak/hoztak. Ekkor kaptam meg
karácsonyra az első gamepadet és a Prince of Persia: Sands of Time-ot
hozzá. Istenjáték volt, illetve a mai napig az. Az klasszikus részeket
mindannyian szerettük haverékkal, de ettől abszolút hátast dobtunk. A
3D teljesen új kihívásokat hozott, ahogy az idővisszatekerés lehetősége
is. A sztori meg már csak hab volt a tortán. Igaz, kicsit rövid volt,
de nem is baj: legalább számtalanszor végig lehetett játszani, és
dicsekedni, ki, milyen gyorsan végzett vele.
Aztán nem
pihenhettünk, hiszen jött a csodás Warrior Within. Haverommal egy ideig
közös véleményen voltunk, miszerint ez a legjobb PoP-rész. Aztán neki a
Two Thrones később jobban tetszett, de számomra ez a mai napig nem
változott. Nevezzenek bár metalsznobnak, de ennek a játéknak ez az
igazi metalos, sötét hangulata adja igazi erejét. Ha nem ilyen lenne,
nagyot veszítene varázsából. Ide ez a kőkemény, szado-mazo, Godsmackes
hangulat kell, vérrel, horrorral, Dahakával, na és persze két dögös,
femme fatale, „pöcsszéttaposós” dominával. Talán ezt játszottam végig a
legtöbbször, s ennek a sztorija a legizgalmasabb is, főleg a választási
lehetőség miatt, amit a kutak megtalálása befolyásol. Kíváncsi vagyok
rá, hogy vajon a Forgotten Sands miként fekszik majd. Mondjuk én nem
fűzök hozzá sok reményt, mivel erősen a filmre alapoz az eddigi infok
szerint, s nekem Jake Gyllenhall, mint Prince, már most nem jön be.
Így nézett ki a desktopom 2004-ben egy ideig (hetente váltogattam a háttérképet). A Spellforce soha nem tartozott kedvenceim közé, de ilyen finom elfcsajoknak nem tudtam ellenállni.
De ne szaladjunk ennyire előre! 2004 másik nagy durranás a Knights of the Old Republic 2 volt, amit sokan osztanak. Haverom az 1. részhez hasonlóan ezt is megvette megjelenésekor, annyira nagy SW-fan. Minthogy én is, így nekem meg lepasszolta az 1-et, játszam már végig. Nos, ez volt az az RPG, ami a legnagyobb hatással volt rám eddigi játékos pályafutásom során. Egyfelől azért, mert itt a Sötét Oldal filozófiáját mélyen bemutatták és ezt az utat valóban végig kellett járni, nemcsak egy röpke döntés erejéig ízlelhettük meg, mint a Jedi Knight 1. részében. Az igazi katarzist viszont az okozta, amikor az utolsó bolygón, a templomban találkoztunk a sötét Bastillával, és dönteni kellett. A döntés pedig a következő volt: „Halál a Jedikre!”. Ez a felkiáltás a legnagyobb, legmegrázóbb dolog volt, amit valaha is játékban tapasztalhattam. Éreztem, hogy kezemben az Univerzum sorsa, a jedik sorsa, és hogy olyan erő lakozik a karakterben, akit irányítok, hogy egy csettintéssel lesöpri majd a mocskos jófiúkat a színről. Ha végigjátszom, mindig ezt az utat választom, egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy jedi legyek. De úgy egészében a KotOR egy kiváló RPG, nem is tudom, hogy nem kattantam rá én is megjelenésekor. Azóta 2X végigjátszottam. Azért csak ennyiszer, mert ez elég fajsúlyos móka ahhoz, hogy csak úgy végigrohanjon rajta az ember. Ehhez idő, hangulat kell.
Eredeti kép, 2004 januárjából. Első karakterem a KotOR-ban.
Értelemtől duzzadó kép
De persze ennyi játék nem elég. Annyi kiváló cím kijött, hogy majd megfulladtunk bele. Először a Far Cryt vágta hozzám egyik osztálytársam. Alig futott lowon a gépemen, de én azért is játszottam vele. Mondjuk még úgy is álleejtő volt, meg újszerű, hogy mekkora területeket járhatunk be, s milyen jó az A.I.-ja az ellenfeleknek. Egyedül a mocsok szörnyek nem tetszettek: túl nagyot sebeztek, túl gagyik voltak, és eléggé ZS-kategóriás filmhangulatot közvetítettek. De ennek ellenére sokszor végigjátszottam az 1. részt, mert kiváló FPS, ráadásul egy mai gépen teljes pompájában csodálhatjuk meg, ami azért be kell vallani, nagyot lök a latban. Ja, és ez nem techdemo, mivel kiválóan kidolgozott játékmenete volt… A Crysis már inkább nevezhető annak, habár én ezt sem tenném, mivel azért elég sok kreatív ötlet van benne, ha nem is eredetiek, valamint a Far Cryénál egy fokkal jobb sztorit sikerült összehozni benne. Mindenesetre én mostanában a kettő közül a Far Cry 2-t tartom a legistenibbnek ;D. Tudom, tudom, sokaknak dögunalom. Nekem viszont nagyon tetszik, és az 1. résznek is hasonlónak kellett volna lennie, nem kellett volna Dr. Moreau szigetének sémáit ráerőltetni.
Eredeti kép, 2004. Akkori ócskavasam ennyit bírt :D.
A nagy konkurensek viszont záporoztak, tehát a FC-nak nem volt könnyű
dolga. Emlékszem, a magazinok tippelgették, melyik nagyágyú fog
megjelenni elsőként, ezzel jelentős előnyre szert téve. A Far Cry nagy
megelepetés volt, s megjelent már év elején, learatva így rengeteg
babért. Őt a Doom 3 követte nagy megelepetésünkre. Emlékszem, én
leszartam, de haverom valami miatt nagyon rácuppant, így el is hozta
nekem. Érdekesnek tartottam, mert ő utálta az FPS-eket, s ez igazából a
mai napig így van (számára az RTS-ek jelentik A játékokat). De akkor
nagyon rákattant a Doom 3-ra, meg a Counter Strike-ra is (ezzel is
2003-2004-ben ismerkedtem meg, nyomtuk is sokat). Engem viszont nem
izgatott annyira. Ám, ahogy olvastam a Gamer, a Gamestar és a PC Guru
írásait, egyre inkább kezdett visszatérni Doom-fanságom. Nem kellett
csalódnom: igazi horror-FPS lett a Doomból. Szigorúan sötétben
játszottunk vele, de inkább egyedül, éjjel, fejhallgatóval toltuk. Én
rendesen leizzadtam minden alkalomnál, mikor átvehettem az irányítást a
Marine felett. Pedig tényleg szkriptelt, meg monoton nagyrészt, hiszen
a játékidő jelentős hányadát a Mars kutatóbázisán töltjük. De ezek
olyan jól lettek megrendezve, hogy rám nagy hatással voltak,
maximálisan bekajáltam az id szemfényvesztését. Így klasszikussá
avanzsálódott szememben a Doom 3, majd a később kijött kiegészítője is,
és számtalanszor okoztam magamnak heves pulzusos éjjeleket. Igaz, így
visszatekintve a Far Cry és a Half Life 2 mellett valóban eltörpült az
id játéka…
A nagy címek között azonban megjelent egy hasonlóan szórakoztató és
addiktív FPS, egy lengyel csoda, melyet mára többen is meggyaláztak: a
Painkiller. Ez az igazi, klasszikus Doom-hangulatot hozta, vagyis a
„megyünk oszt’ lövünk”-sémára épült, nem akart magasröptű sztorival
(habár volt valami gagyi szar története, de ezen inkább sírva röhögtem)
hódítani. Itt a hordákban özönlő ellenfelek, a zseniális fegyverek, a
kiváló fizika, a böszömnyi bossok és a hangulatos pályák adták a
hangulatot, és így sokszor hódítottak el a Half Life 2 vagy a Doom 3
mellől.
De azért az év húzócíme, amit mindenki Messiásként várt, mégis a Half
Life 2 volt. Most nem emlékszem tisztán, mikor is jött ki (talán év
végén), de az tény, hogy én már ott csüngtem az utcánkban lakó egyik
számítástechnikus nyakán, hogy megvan-e neki a játék. Meg is volt. Csak
fel kellett másolni egy DVD-nyi anyagot a gépre, és már játszhattam is!
Persze ez nem szép dolog, de ekkoriban nem nagyon érdekelt a PC-s
játékipar sorsa, simán elfogadtam tört játékokat is (nekem internetem
ekkor még nagyon gyenge volt, tehát le nem töltöttem - az igencsak
húzós összegekbe került volna, s több eredeti játék is kijöhetett volna
belőle). De nem is ez a lényeg most: a Half Life 2 ütött! Az 1. részt
kb. 2004 közepén próbáltam ki, haverom hozta a CS-vel együtt. Akkor még
nem tudtam végigjátszani, mivel a Far Cryt, meg a PoP-ot sokkal
érdekesebbnek találtam. Eme lemaradásomat nem olyan rég pótoltam. De a
Half Life 2 az 1. rész felületes ismeretével is letaglózott. A fizika,
a „fejtörők”, a hangulat, a filmes, de first person „átvezetők”, a
zseniálisan megalkotott világ mind villámcsapásként értek. Nem bírtam
abbahagyni, letehetetlen volt, s Nova Prospektnél kurva nagyokat
káromkodtam, mikor elakadtam a köcsög börtönös résznél (mai napig
szívok vele, habár már van biztos taktikám). Legjobban a játék második
fele tetszett, amiko kitör a forradalom és Stridereket ölünk halomra.
Nyamm. Nem is értem, hogy minek kellett az epizódokkal szétcseszni a jó
kis kiegészítőt. Emlékszem, mennyire mérges voltam, hogy így kell
kifosni az Aftermathot (ugye ez volt a címe a tervezett kiegészítőnek).
Aztán a mai napig nem jött ki… Én meg le lettem oltva fórumokon, hogy
miért nem tetszik ez az epizodikus szar, hiszen így sokkal gyorsabban
kapom majd meg a játékot. Igen? Az Episode 3 még mindig nincs itt,
pedig a játék már jó 5-6 éves. Úgyhogy ennyit az epizódokról, melyek
„félévente jönnek”, meg majd „kiteszik a Half Life 3-at”. Persze
mindezek ellenére imádom a HL2-t a mai napig. Ideje is lenne
végigjátszani majd valamikor sokadjára.
Ekkor ismerkedtem meg az NFS Undergrounddal is. Igazából nem jelentett számomra akkora katarzist, de egész újszerű élmény volt az addigi kicsit unalmas Need for Speed részekhez képest. Meg akkoriban ez az "underground"-style bejött, illetve a kocsik tuningolása sem volt semmi. Jól elszórakoztam vele, ahogy a 2. résszel is, mely nagyobb szabadságot ígért. Igazából a Lost Prophetsé a Story of the Year, meg még egy-két zúzós banda miatt szerettem igazán az NFS UG 1-2-t, tehát itt a zene volt az igazi húzóerő, nem is a versenyzés maga. Azt megkaptam a GTA-kban, ráadásul ott ki is lehetett szállni a kocsiból... :D.
S ezzel még nincs vége! A GameStar ebben az évben adta teljes játékként
a Gothicot, ami megint csak rabul ejtett. Nehezen rázódtam bele, nehéz
volt eleinte, de azért csak megszerettem, és megtanultam vele játszani.
A többit meg már leírtam az ezzel foglalkozó postomban, úgyhogy most
nem is írnék többet eme zseniális RPG-ről.
Mert a másik nagy cím,
amit 2004-ben szereztem be, az a Morrowind volt. Pontosan augusztus
30-án hozta meg a futár. Igen, csak én vagyok ilyen hülye, hogy nyár
végén, az utolsó év elejére rendelek egy ekkora kaliberű címet, és nem
júniusban tettem ezt meg. De ez így volt rendjén, valamivel ki kellett
kapcsolódni a tanulásból. Ez a játék viszont nem egyszerű
kikapcsolódás. Akkoriban már létezett a WoW, az MMO-k mai királya. Na,
a Morrowind ehhez nagyon hasonló, legalábbis mechanizmusában. Mi
következik ebből? Addikció. Ez a játék hardcore volt, ugyanakkor
rendkívül egyszerűen bele lehetett tanulni a rendszerbe (én nem is
nagyon vettem segítségül semmit, mindenre magamtól jöttem rá). A
sztorival persze nem foglalkoztam, hanem questeltem, tárgyakat
készítettem, gyűjtöttem, felfedeztem. Röviden: éltem a világban, ami
hatalmas volt. Az Oblivion ehhez képest picsa. Itt egy egész
kontinensen kalandoztunk, változatos éghajlati övekkel (középen
mediterrán, sőt, sivatagi körülmények uralkodtak, míg északabbra tartva
egyre jegesebb lett a levegő). A kontinens közepén pedig egy Red
Mountain nevű rémséges hely állott, fortyogó lávával, egy hatalmas,
központi szentéllyel. Na, mire is emlékeztet ez? Ugye, hogy Mordorra?
Akkoriban nagy Gyűrűk Ura-fan lettem (2002-ben láttam az első részt,
akkor rohadtul nem tetszett, szarnak tartottam - hamu fejemre ;D),
haverom jóvoltából szintén (szinte mindent haverom adott - szégyellem
is, hogy 2006-ban meggyanusítottam azzal, hogy titkon bosszút akart
állni, amiért leordítottam a fejét). Így már csak emiatt is játszottam
vele, mert visszaadta a GYU-hangulatot. Egyszerűen tökéletes játék, a
mai napig szórakoztat. Két nagy hibája van: sterilek az NPC-k és a
párbeszédek, valamint a harcrendszer elég „Diablos”, ami nem lenne baj,
csak éppen itt a Diablo primitív oldalát sikerült megragadni, nem a
komplexebbet. De ez engem cseppett sem zavart, olykor anyámmal is
hajlandó voltam összeveszni (házimunka vs. játék), csak hogy
elmerülhessek Morrowind világában.
Az Oblivion is nagy kedvencem,
sokkal dinamikusabbá tette a világot. Csak egy a baj, de az nagy: nem
sikerült olyan kompexre, túl egyszerű, és a világ is elég monoton
éghajlatilag. Szóval Cyrodiil annyira nem ütött nálam. Remélem, azért a
következő részben nemcsak a casualokra gondolnak. Bár a Fallout 3 után
sajnos ezt erősen kétlem, a Bethesdában is megingott bizalmam…
Szóval durva volt 2004. Jó-jó, sok dologra jutott idő (pl. haverokkal
beittunk kicsit és felgyújtottunk egy egész doboz petárdát
Szilveszterkor, vagy haverom kifeküdt a sínekre, és a vonat érkezése
lőtt ugrott le - ezzel tette az agyát ;D), de iszonyat sokat kockultam,
ha csak tehettem. Talán ezért is hanyagoltam el a testemet, és híztam
el (legalábbis szerintem - környezetemnek fel sem tűnt, vagy csak nem
akartak megbántani). De legalább volt egy 41-es szintű Nordom, meg
32-es Orkom, meg még a tököm tudja, mim, nagyon sok karaktert felhúztam
30-40-es szintre, mert érdekelt, mit lehet kihozni a Morrowindből.
Ha már 2004, nem menjünk el egy gyászos gamer esemény mellett sem. A
Gamer magazin ekkor szűnt meg létezni, a szeptemberi szám még kijött,
aztán többet nem ért meg Mocsyék zseniális újsága. Haverommal szinte
őrjöngtünk, mikor a Gamer helyett Magyar PC-t hozott a postás,
Gamer-melléklettel. Nagyon sajnáltam. Ez a magazin csinált belőlem
gamert tulajdonképpen, hogy ismételjem a szót még vagy ezerszer a
legenda emlékére. Tudom, a PC Guru honlapján nem illik ilyet írni, de
akkor számomra ez sokkal inkább PC Guru volt, mint az igazi, PC Guru
nevű, újjáalakult magazin. Igaz, ezzel nem is mondok annyira
baromságot, mert, ha jól tudom, Sasa, Hancu és Chris (benne nem vagyok
biztos) sokáig a Gamernél voltak, csak az újjáalakulás után léptek le.
De végülis a Guru keménymagja, vagyis Mocsy, Lily, Brazil kitartottak
végig. Eladási adatokról mondjuk nem tudok, de az biztos, hogy sokan
vettük ezt, és preferáltuk jobban a PC Gurunál. Igaz, hogy a Guru „két
teljes játék”-kal csábított, meg ilyenek, de minőségben akkor meg sem
közelítette a Gamer-színvonalat. Emlékszem, mikor a Wizardry-botrány
volt (s elindult a lavina a bukás felé), mennyien írtak leveleket „WC
Guru”-becsmérlésekkel, hogy a Gamernél nem számít a teljes játék, mert
minőségi a tartalom, szemben a Guruval, ahol ugyan ennyi és ennyi
játékot adnak, de elég ócskák a cikkek. Én nem tudom, mi volt az
igazság, az viszont tény, hogy én 2001 előtt szerettem a Gurut, azt a
Gurut, amit Mocsyék csináltak, s számomra a Gamer egyenlő volt azzal,
így én azt preferáltam. A filmes melléklet ugya n nem jött be, úgyhogy
azért valamennyit számított a teljes játék is (sőt, sajnos ma az
látszik, hogy sokak a teljes játék miatt vesznek játékmagazint, kevesen
hangoztatják, hogy a tartalom a lényeg), de én mindig is a cikkek miatt
(főleg -=Flatline=- írásai) olvastam a Gamert. Mondjuk a Shop Stop egy
kiváló húzásuk volt (sajnos az utolsó is), mai napig kedvenc filmem, s
e magazinrévén ismertem meg.
De 2004. nyarával lezárult végleg a
régi PC Guru-korszak a Gamer megszűnésével. Minthogy a szeptemberi
Guruhoz járt poszter, meg Wizardry 8, így bepróbálkoztam vele, amolyan
hiánypótlóként, meg kíváncsi voltam, hogy tényelg annyira szar-e, mint
amilyennek egyesek leírták. Nem volt az. Egész jó magazint vettem, s
onnantól rendszeres vásárló, majd előfizető voltam egészen 2008
nyaráig. De a Gamerre mindig visszaemlékeztem, és egy évben legalább
egyszer előveszem a lapszámokat, és olvasgatom, nosztalgiázok, jókat
nevetek a cikkeken.
Emlékszem amúgy, hogy a megszűnés után
levelekkel bombáztam a szerkesztőket. Mocy és Lily válaszolgattak is
mindig, s tulajdonképpen tőlük személyesen tudtam meg a sztorit, s azt,
hogy nem akarnak a Guruhoz visszamenni, illetve a GS meg „olyan más”.
Még az is felrémlik, mikor -=Flatline=--t zaklattam azon hülyeség
apropóján, ami a megszűnés - átvándorlás után zajlott (ugyebár sokáig
azt hittük, -=Flatline=- nő - illetve én kételkedtem, mert a Gamerben
elég hímsoviniszta megjegyzéseket tett). Gondolom, a fasza kivolt már
velem, meg a zaklatásaimmal ;D. Ezúton is bocs tőle.
Ahhoz képest, hogy nem terveztem valami hosszúra a 2004-es postot, elég
termetesre sikerdett, s még mindig van mondanivalóm. Ennek ellenéra
azért igaz, hogy ez tényleg nem volt egy mozgalmas év számomra, nagy
változásokkal nem járt. De azért, mint látható, s mint számomra kiderül
a fel-felböffenő emlékekből, azért voltak jócskán események. Egyik
ilyen kihagyhatatlan az a 2. erdélyi út. Ezúttal nem iskolával, hanem
szülőkkel mentünk el augusztusban. Kb. azokat a helyeket jártuk végig,
ahol voltam, csak most kizárólag a természetre koncentrálva, a
múzeumokat hanyagoltuk. A fénypont az volt, mikor találtunk egy nagyobb
patakot, ami mellé letelepedtünk, s megmásztuk a közeli emelkedőt, majd
térdig gázoltunk a 30 fokban is 5 fokos vízben. 2007-ben fel is
kerestük ezt a helyet, annyira jó volt. Na, meg a Fogarasi-havast
ezúttal valóban havas állapotban láthattuk. 2002-ben nem nagyon volt
hó, ahogy azt a 2002-es post első képén is láthatjuk. Ekkor azonban
hatalmas köd, 12 fok, és elég rendes mennyiségű hótakaró fogadott
minket. Lent persze 25-30 fok, de 2700 m-en ez mit sem számít.
Felejthetetlen élmény július végén hóban tapicskolni, az biztos.
Szép volt, jó volt az erdélyi út másodszorra is, ám 3 évig nem
kívánkoztam vissza, minthogy elég szar állapotban hagytam el akkor az
egykori magyar területet. (Ekkoriban ébredt fel bennem a „hungarus
tudat” úgy igazán, szóval duplán jó volt Erdélyben lenni.) Kicsit sok
volt a tequila, amire másnap nem kellett volna bereggelizni. Na, meg
elég hosszú volt az út a határig (Nagyszebenig nyomultunk be, onnan meg
elég messze van Nagyvárad), így sokáig nem tudtuk megmozgatni magunkat.
Ezért nekem szépen hányingerem lett, s éjfélre már tiszta szarul
voltam. Nem ferzőtés volt az, csupán gyomorrontás, egy kis
másnapossággal keverve. Stílusosan Nagyváradon egy diszkó előtt álltunk
meg nagy hirtelen, ahol ki is hánytam magam szépen. Mintha legalábbis
már pár felesen és egy kis füvön túllennék ;D. De azért ez az élmény is
megszépült, vicces lett, s Erdély varázsából mit sem vett el.
Ez volt tehát 2004, végülis szintén emlékezetes, bár tényleg kevésbé
dinamikus év. Eljutottam egy olyan szintre, amikor minden jó, minden
szép, minden stabil. Épp ideje volt már, hogy jöjjön egy 2005, mely
szépen letörje a szarvam, és megmutassa: az élet sokkal mocskabb annál,
mint amilyennek hittem. Illetőleg rá kell jönni így 5 év távlatából,
hogy a saját balfaszságunkat nem vetíthetjük ki a világra, mint
rosszra. Könnyű dolog is áthárítani a felelősséget. De ezt majd holnap,
mert ma már több, mint 9000 oldalt írtam össze ;D (persze ezt csak az "It's over 9000" kedvéért írom).
