Talán azért is nem tudok annyira visszaemlékezni 2003/2004-re, mert ekkor éltem saját „kamaszkoromat”. Ez egy határkorszak, amikor az ember már érzi magán, hogy nem gyerek, sőt, felnőtt akar lenni (horribile dictu), viszont a szülei, a környezete még gyerekként tekint rá, akként kezeli. Nem is meglepő, egy 16-17 éves fiatal még abszolút nem felnőtt. De még egy 18 éves sem, hiába ez a hivatalos felnőtté válás korhatára. A felnövés egyfajta elhatározás is, tapasztalatszerzés hozza el magával. Kb. olyan 25-26 éves korra tehető az, amikorra az embert olyan áramlatok érik, melyek önállóság felé sodorják. Tehát önálló döntésekre kényszerül, sőt, önálló életre (persze most a normál esetről beszélünk).
Én mondjuk soha nem fogok felnőni, mert bár ez az önállósodási kényszer engem is elért egy jóideje, de belül mindig is 16 évesnek fogom magam érezni. Miért? Ezzel igazából én is akkor szembesültem, mikor írtam a tegnapi, 2002-es bejegyzést: egyszerűen ez a korszak volt a legjobb eddig, 16 éves koromat szerettem leginkább. S ebből kiszakadni soha nem bírtam, akármennyire is „kamaszkort” éltem.

Márpedig én 16-20 éves korom között abban a téveszmében leledztem, hogy én bizony minél előbb felnőtt akarok lenni. Egy kemény, önálló ember, akiknek nem parancsolhat senki, de főleg ugyebár a szülők nem pofázhatnak bele a dolgaimba. Külön költözök, amint lehet, felszedek valami csajt, jól megdugom mindig, aztán ennyi. Tényleg ilyen primitíven gondolkodtam, ami nem meglepő, hiszen ebben a korban az ember identitást keres. Én meg azt láttam, hogy aki kurva kemény, az tud érvényesülni. Na, meg tévesen én is úgy láttam, hogy egy csoporthoz tartozás a fasza. Ezért én bepróbálkoztam a laza, de kőkemény rapper-imiddzsel is (GTA III-ban akkoriban Ganxta Zoleet, Belgát, meg hasonló „igényes” zenéket hallgattam), majd a GTA Vice City hatására az „underground kőrocker” csoportot is megostromoltam. Mondani sem kell: az osztályunkban, az iskolánkban minkettőből volt bőven. De emellett a diszkó style-t is próbálgattam egy jódarabig, a hajamat a legfidiótább, legfurább módokon zseléztem be. Volt Darth Maulos style, amit egy idióta Való Világ-részből lestem el az egyik „kőkemény” szereplőtől. Ez a stílus azért maradt meg bennem, mert egyszer a testnevelő tanárom -20 fokos hidegben rám parancsolt, hogy mossam ki a hajamból. Nem nagyon értettem, miért, de aztán pár iskolabéli esemény megértette velem. 


Sam Fisher. Minthogy akkoriban még n00b voltam, és nem ismertem a Fraps vagy a Hypersnap nevű "aranyprogramokat", így digitális fényképzővel fotóztam a monitort, ha screenshotot akartam :D. Tudom, ott a print screen, de a Splinter Cellben nem működött.



Ugyanis, mint írtam korábban, az EGA, a középiskolám egy egyházi iskola. Ez azt jelenti, hogy itt bizony Istentisztelettel kezdjük a hetet, meg szerény, vallásos légkörben telnek a hétköznapok. Mondjuk erre mindig rácáfoltak a termek dekorációi, meg a szünetekben odító death metal, de azért egy-két fanatikus tanár próbálta erőltetni az „álszentséget”. Nos, én aláírom, hogy egy egyházi iskolában az valóban nem kívánatos, ha valaki Kiss-maszkot csinál magának, meg fordított kereszttel járkál (egy-két osztálytársam megcsinálta :D). De az már elég vicc, hogy egyik ipse az osztályunkból azért kapott majdnem intőt, mert a pénztárcáját egy utcán talált láncon hordta. Erre kitalálta az egyik „értelmes” tanár, hogy az sátánista… Pedig a gyerek akkor már nem sátánista volt (9-10-ben viszont igen :D), hanem punk. Vagy fordítva. Vagy faszom sem tudja. Rajta nem lehetett eligazodni soha, meg az unokatestvérén sem. 9-ben mutatott egy képet, amin ő áll, Punkos taréjjal, mögötte meg Lenin, szintén punkos taréjjal. Utána meg 10. év elején azt mesélték, hogy milyen sátánista szeánszokat szoktak csinálni, meg, hogy holtak koponyája a hamutartójuk, illetve ordíttatták a sátánista rockzenét (most abba ne menjünk bele, hogy létezik-e ilyen - mi páran annak neveztük el ;D). Aztán meg 11-ben Kárpátiát, meg hasonlóan hungarista zenéket hallgattak. De a punkos stílus is mindig megmaradt: egyszer, mikor futottunk testnevelés órán, megállt a gyerek, és felvett valami ócskavasat a földről, és konstatálta, hogy ez jó lesz majd a ruhájára dísznek…
Szóval már csak rajta is látszik, hogy mennyien keresték akkoriban az identitásukat. Ez a kor velejárója, mint az öregeknél a behugyozás. 




Tehát ezért sem annyira könnyű visszaemlékezni. Itt az ember egyénisége a háttérbe szorul, és inkább az adott áramlatra figyel, koncentrál. Akkoriban még számított, mi a menő, ha el akarom ismerni magamnak, ha nem. Azért is zseléztem a hajam, mert a csajoknak ez bejött. Illetőleg a dagadt pofámnak ez adott némi ábrázatot, mert már akkoriban sem voltam épp piszkafa sajnos.

Emellett 2003-ra, lehet, e stílusváltásoknak köszönhetően is, az osztályomban szinte mindenkivel jóban voltam. Eljutottam arra a szintre, hogy bárkivel, bármikor el tudok beszélgetni a semmiről is. Csajok közül is egyre több ismerőst szereztem, egyre többel elegyedtem beszédbe. Tehát ekkorra teljesen sikerült megnyílnom. Ezt tetézte, hogy egyik haver erőszakkal behúzott az iskola színjátszókörébe. Nem tudom, honnan gondolhatta, hogy van bennem színészi tehetség (habár vele bénáztuk el a Rómeó és Júlia idétlen paródiáját), hiszen addig igazán ezt nem mutattam meg. Az valós, hogy a drámáimat egy-két embernek bevittem, de ezek alapján még nem színész az ember. Mindenesetre egy próbát megért. Mondjuk én az a típus voltam, aki nem szerette, ha az iskola után még programja van az intézményben. Akkoriban úgy voltam vele, hogy megcsinálom a kötelezőket, aztán had játszhassak már. Ez a színjátszókör viszont komoly felkészülést igényelt, illetve a vége felé mindennapos próbákat. A „vége” azt jelentette, hogy minden év márciusában a 15-i ünnepségre ez a színészi kör készült egy darabbal. Első évben nem tudom, mi volt, nem emlékszem már rá, pedig én is jelen voltam az előadáson. Mi viszont Móricz Zsigmond: Sári Bíró c. darabját adtuk elő. S nem volt töketlenkedés, én meg is kaptam a címszerepet, miután kiviláglott, hogy jól tudok előadni. Ugyebár akkor jól megtermett voltam, tehát a bíró szerepét mintha rám öntötték volna, olyan volt. Persze sokak szerint nem voltam soha kövé, vagy elhízott, hanem „izmos”, de ruha nélkül magamat csak én láttam, s a mostani visszamaradt bőrmennyiség is arról tanúskodik, hogy abban bizony nem izom volt… Szóval illett rám nagyon az ivós-evős bíró szerepe. Jó parasztossan kellett beszélni, amolyan Latinovits Zoltán-féle felkapott stílusban. Sikerünk, sikerem volt. Mikor ott játszottam a színpadon, el sem hittem, hogy ez én vagyok. Pedig de. Megtapsoltak, s én voltam az egyik legemlékezetesebb színész, mert onnantól kezdve az egész iskola megismert. De persze nem álltunk meg a gimnáziumnál: előadtunk többeknek is.



Bizonyára sokan gondolhatják, hogy azért mekkora fos lehet már kiállni közönség elé, meg milyen szar, mikor mindenki rád figyel. Igen, pont ezt kell megtanulni kezelni egy színésznek. Előadni mindenki tud, hiszen az utánzás nem egy ördöngősség. A szöveget bemagolni megint nem nagy szám, főleg egy ilyen darabnál, ahol igazából hozzá is tehetsz, meg nem fontos az egészet bevágni, hanem értelemszerűen megjegyzed a szituáció lényegét. Az igazi nehézség az, hogy leküzdd a gátlásokat. Számomra a gimnáziumi évek e küzdelem szimbólumai voltak. Általános iskolában senki voltam, visszafogtam magam, gátlásokkal teli gyerekként ismertek. Ezt kellett legyőznöm. A színészkedés pedig hozzásegített. Persze mondhattam volna, hogy nem kérek ebből, de valahogy a haverok hívása, a többiek lelkesedése rábírt a maradásra. S nem bántam meg. Játszani hatalmas élmény. Igaz, olyankor annyira felfokozott állapotban van az ember, hogy nem figyel önmagára. Sőt, én nem is *** Attila voltam, hanem a Sári bíró. Eggyé váltam az öreggel, ittam, ettem, tahó voltam, aludtam az istállóban, asztalra csaptam, ha az asszony már túlságosan a fejemre nőtt stb.

De ez csak egy része az egész élménynek. A próbák hangulata, a bakik, vagy a helyi nyugdíjasklubbeli besülések mind-mind emlékezetesek (itt az egyik szereplő elfelejtette felvenni a csizmáját, mivel 2 szerepet játszott egyszerre, s így úr létére mezítlába jött be - ezen meg én nagyon röhögtem, nem bírtam leküzdeni, így a színpadon is elkapott a röhögőgörcs - természetesen ki kellett vágni magam belőle, úgy tenni, mintha ez a darab része lenne). Akinek van rá lehetősége, és van egy jó csapat, amihez csatlakozhat, tegye meg. A közönséget igazából le kell szarni, a dolog lényege az élmény, amit a játékban tölthet el az ember. Ha 2003/2004-t jellemezni kellene, akkor a színjátszás éveinek nevezném. Ezek voltak a legemlékezetesebb események.

Persze a gimnáziumi évek sem voltak fenékig tejfelek. Nem volt csak 1-2 szar élmény, de azokra tisztán emlékszem. Az egyik ilyen volt az Evangélikus Gimnáziumok Országos Találkozója, röviden EGOT. Erre az iskola „kreatív” diákjiat jelölték ki, műsorral kellett készülni, s ami a halálom: több napos rendezvény volt. Szerencsére osztályunkból sokan jöttek, és haverok is, de ez volt a gimnáziumi évek legszarabb eseménye. Nem is azért, mert az egész annyira rossz lett volna. Nem. Tök jó arcokkal találkoztunk, a műsoron is sokat röhögtünk (valami Kraftwerk számra az egyik gyerek a színpadon úgy megmerevedett, úgy lesett fel az égre, mintha leszopták volna éppen - az priceless volt ;D), de ezeken kívül nagyon szar volt. Már csak azért is, mert három haverra tapadtak a csajok, minden esete eljártak hozzájuk a szobákba. Én meg egyedül maradtam. Mocskosul szar volt, gyűlöltem az egészet emiatt.
Illetve a többi napon ők fociztak, verseny keretében, én meg ugyebár nem voltam egy nagy focista soha, így szépen háttérben maradtam. Nekem az idióta hittanversenyen kellett volna teljesíteni. Az osztályból egy hülye picsa meg örökké baszogatott, hogy miért vagyok ennyire szar. Ő is jól felkúrta az agyam, aztán akkor majdnem leütöttem, mikor Nyíregyházán keresztül kellett keresgélni valamit, és parancsolgatott nekem… Na, mondom, álljon már meg a menet, a kurva anyád. (Ő az egyébként, akit írtam előző postokban, hogy perverzebb álmaimban mai napig előjön. ;D)
Mindennek tetejében meg még a kaja is szar volt… Szóval Nyíregyházától, meg az ilyen evangélikus találkozóktól a hideg kiráz, engem vallatni lehet az ilyenekkel.
Egyetlen pozitívum, hogy volt itt egy novellaíró verseny, amelyen 2. helyezést értem el beadott művemmel. Eredetileg Szakadék lett volna a címe, melyre a magyar tanárom azt mondta, "túl klisés". Jó. Javítom. Akkoriban olvastam a Jedi növendék c. Star Wars könyvet, és annak a címe ez volt: "A bizonytalan ösvény". Ennél nagyobb sabloncím nem is létezik, de ezt adtam neki végül. Erre bezzeg rábólintott :D. Ebből is látszik, hogy, minden tiszteletem a tanárnőé, de a művészetet más tanítani és más művelni... Mindenesetre még ezzel a klisécímmel is megnyertem a zsűrit és 2. lettem, ami egy országos találkozón elég faszájos eredmény. Mai napig meg is tartottam az Oklevelet és, ha emo hangulatba kerülök, előveszem, megnézem, s ez megnyugvást ad ;D.

Hasonló módon nem igazán szerettem azt sem, amikor nekünk kellett szervezni a Farsangi bulit az iskolában. De ez 2004-es esemény, erről majd inkább ott írok.

Mindenesetre tény, hogy kibaszottul utáltam, ha az addigi jó haverok egy hülye picsa miatt le se szartak. Ilyen volt többször is. Nem ők tehettek róla végülis, mert hát „én is szerezhettem volna magamnak”, de akkor is utálatos, hogy akikkel addig elvileg jó barátságban vagy, azok hirtelen szarnak a fejedre.

De szerencsére azért mindig volt kivel haverkodni, magamra soha nem maradtam. Illetve főleg engem nem hagytak soha magamra, már csak azért sem, mert én voltam az osztályban az ész. Mint írtam korábban, mindig kitűnő voltam 2002-től kezdve 2005-ig, érettségivel bezárólag. Ezért engem nem utáltak, hanem pont ellenkezőleg: nagyon felnéztek rám. Ez jólesett, bár néha terhes volt, mert mindenki a hülye leckéivel jött hozzám, hogy segítsek már benne. (Másolni, vagy helyettük megírni azért nem voltam hajlandó. Na, jó, 1-2 csajjal kivételt tettem érdekből. ;D) A 2003/2004-es tanévben kaptunk egy új fizikatanárt (úgy nézett ki, mint Emmet Brown a Vissza a jövőbe c. filmből), aki felfedezte, mennyire jól megy a fizika. Onnantól kezdve rámszállt, és örökké azzal csesztetett, hogy legyek villamosmérnök, meg veregette a vállam, hogy „oldjá’ meg 100 példát, oszt’ védd meg nálam”. Hogy ez mire volt jó, senki nem értette, egészen addig, míg el nem jött a félév/év vége, s kiderült, hogy nála ilyenekkel lehet javítani. Na, akkor aztán mindenki ment hozzá száz példával.
Kellett is, mert bár elég egyszerűen magyarázott, de keveset. Ő értette, ha más nem érti, az meg milyen már. Tehát, ha valaki nem értette, az vagy hazudott, vagy „szerelmes” (ez votl a szavajárása). De olyan nincs, hogy nem érti. Pedig volt. Ezért is álltak sokan 2-esre. S ezért is bombáztak engem mindig a fizikapéldákkal. (Megjegyzem, lehet, a tanárnak igaza volt, és villamosmérnöknek kellett volna mennem. ;D De azt ő is megmondta, hogy jól gondoljam meg, mert a villamosmérnökről még lehet váltani, de arra már nehéz 3-4 év után, mert a  tudás eléggé elévül. Milyen igaza volt…) 


Mafia, amiről elfelejtettem itt írni... Majd 2005-ben bepótolom ;-).



De mi történt a játékok világában? Elég sok minden. A Half Life 2 ugyebár őszre volt beharangozva. Ám ekkor jött a botrány: feltörték, kikerült a netre, hujj, jujj, jujj! Ukrajnában már árulták dobozban is a tört verziót. Hogy ez igaz volt-e, mai napig nem tudjuk. Sokan pedzegették, hogy e botrány csak jó reklám volt a játéknak, illetve így csúsztatták még egy évet, hogy dolgozhassanak rajta. A Valve-ot mára kiismerve ez egészen könnyen elképzelhető.

A Doom 3 ekkoriban nem érdekelt annyira. Őszintén szólva megcsömörlöttem a 2-tő, annyit játszottam vele. Így ezt vártam a legkevésbé 2003-ban, mikor egyre inkább híreztek róla már.
A Thief 3 viszont annál inkább érdekelt, minthogy a lopakodós játékoba az ez évben megjelent Splinter Cell 1 révén szerettem bele. Az meg, hogy mindezt középkori környezetbe „helyezték” (pedig nem, mert a SP is a Thief 1-2-től vette az ötletet igazából), csak hab volt a tortán, mivel imádtam mindig is ezt az atmoszférát.
De azért a Splinter Cellt is végigjátszottam jópárszor.

Aporpó, Splinter Cell: ekkor békültem ki haverommal, s így a másikkal is ismét felvettem a kapcsolatot (ők jóban voltak természetesen). A helyi piacon futottunk össze, ahol bocsánatot kértem tőle, és megkérdeztem, hogy esetleg lehetnénk-e ismét barátok. Lehetnénk. Lettünk is. Persze ez sem sikerült zökkenőmentesre, de erről majd később.
Nos, az a „másik” haverom hozta el nekem a Splinter Cellt és a Deus Exet is. Deus Exszel szánom-bánom, de nem játszottam túl sokat, mivel akkoriban nem tudtam értékelni a komoly, mély játékokat. Egy lineárisabb FPS, egy akciójáték vagy egy nyugisabb, de feszült Splinter Cell jobban le tudott kötni.

Ebben az évben kaptam meg osztálytárs haveromtól a Max Payne-t is. Ő rengeteg játékot hozott nekem, amiket „be is hajotott”, minthogy azon keveset, amit én vittem neki, mai napig nem hozta vissza (amikor megkérdeztem tőle diszkréten vagy 3 éve, törölt MSN-ről :D). Így veszett el a 2. eredetiben megvásárolt játékom is, a zseniális No One Lives Forever 2. Ezt nyáron rendeltem meg, mert valami FPS-t akartam venni olcsón (akkor volt 4000 Ft). Ez tökéletesnek bizonyult, hiszen minden volt benne, ami az eddigi címekben, csupán kifordítva. Raádásul mindezt kaland- és RPG-elemekkel is megspékelték, hiszen a gyönyörű Kate képességeit lehetett fejleszteni talált könyvekkel. Az izgalmas kampány pedig olyan játékokat forgatott ki, mint a Hitman, a Return to Castle Wolfenstein, vagy a Project I.G.I. Zseniális humor jellemezte így, mely kellően ellensúlyozta az akciórészeket. S a kampány után az Outlawshoz hasonlóan lehetőségünk volt random missziókban részt venni a multiplayer keretében (co-operatív móka volt talán, nem emlékszem), így elég hosszú időre szórakozást biztosított. Mai napig kedvenc játékom. Csak a mocsok nagy töltési idő okozott némi bosszúságot, de ezen is túl lehetett lépni idővel. Meg azon is, hogy néha egy pályát 5 perc alatt le lehetett tudni. Kár, hogy nem készül/készült 3. rész, hanem csak a gyengus Contract J.A.C.K., illetőleg a Monolith a F.E.A.R. nevű tehenét feji… 




Na, de térjünk vissza Maxre, mert ő volt az igazi! Egyszerűen megunhatatlan volt számomra ez a játék, pedig 2003-ban kijött a 2. része is, ami még zseniálisabb lett. Az 1. résznek viszont van egy olyan nagyon komor, beteg hangulata, ami miatt mégis inkább az elsőt tartom örökzöldnek. Az elmebeteg sátánista szeánszok, a brutális hóesés, meg a drog extázisai mind-mind nagyon szürreális, leginkább Robert Aldrich Kiss me, Deadly! című film noir krimijét idézték. Na, meg a „mátrixos” akció az, ami örök nyomott hagyott az emberben. Akkoriban volt ugyebár nagy kultusz a Matrix, főleg az 1. rész. Illetve én akkor még csak azt láttam. Fel is raktam így a Max Payne-hez egy csomó Matrix-modot, na, meg a Kung Fu Mod sem maradhatott el, így már pörgőrúgásokkal zúzhattam benne. Emlékszem, annyira „FUN”-olni akartam, hogy god mode-ban játszottam, így nem tudtak kinyírni, én meg kedvemre játszhattam Neot, aki mindenkit lerúg. Kár, hogy az Enter the Matrix vagy a későbbi Path of Neo feleannyira sem sikerültek, mint e rajongói modok.
A 2. rész meg csak rátett minderre egy lapáttal, és kissé lightosította a hangulatot, ami már annyira nem tetszett. De a sztori elsőrangú volt, s a Havoknak köszönhetően az egész élmény reálisabb lett (már, ha az reálisnak mondható, ha robbanóhordók hatására a csontokból álló emberi test gumibabaként repül a levegőbe ;D), így még jobban beleflesseltem. Emlékszem, terminator skint itt is raktam fel Maxhez, egyik GS DVD-n volt rajta. LOL kép, mikor Max kiugrik az ablakon, kicsap a tűz, s egyik pofája a T-800-asét idézi. :D
Jövőre vagy azután meg majd jön a 3. rész, ami sokakat megoszt, s már így látatlanban is érezzük, hogy nem fog akkorát durrantani, mint az 1-2. Ennek az is lehet az oka, hogy a Remedy, az eredeti fejlesztők az 1. részt még szívvel-lélekkel, szinte ismeretlen csapatként csinálták. Ez meg is látszik a játékon, hiszen saját maguk arcait rakták bele (pl. Maxet Sam Lake-ről mintázták, a Max Payne sztoriírójáról). Ez a 3. pedig sokkal inkább „futószalagcím” lesz már, mely egy jól bejáratot franchise-on alapszik, így már csak a neve miatt is fogyni fog. Ezért jóval kevesebb lelkesedést feccölnek majd bele, mind sztori, mind játékmenet tekintetében. Én reménykedek mondjuk, meg szerintem nem feltetlenül baj, ha nem ragadnak le a film noir-hangulatnál. A lényeg az, hogy ne süllyedjenek le ilyen El Matador szintjére, illetőleg ne legyen a Max Payne címből EA sporjátékokhoz hasonló tucattermék. 




Empire Earth. Egy 2001-es játék, de számomra 2003-ban vált ismertté haverom által. Mivel újból összejöttünk, így mutogatta nekem, hogy ő mikkel játszott 1,5 év alatt, míg fasírtban voltunk. Age of Mythology, Empire Earth - ezeket mind ő révén ismertem meg. Az AoM-ot elég későn szereztem be, illetve haver adta kölcsön saját erdetijét, de valahogy nem jött be. Az EE viszont annál inkább! Hatalmas volt, hogy az AoE-hez hasonló RTS, mégis több ezer évet ölelt fel. Főleg a multija tetszett, ahol valóban a kőbaltától el lehetett jutni a nanokorig, mikor már robotokkal irtottuk egymást. Mondjuk a kampányok is tetszettek, főleg azok, ahol a fejlesztők maguktól találtak ki történelmi eseményeket (orosz kampány az nagyon ott volt). De legeslegjobban a játék zenéje tetszett. Elképesztően jó dallamokat tudtak kiötleni hozzá, s mindez igazodott a játéktéren zajló eseményekhez. Tehát elbúcsúzhattunk a montonon szóló, andalító zenétől, amit az AoE-játékokban tapasztalhattunk. Az Empire Earth ebben is forradalmat hozott számomra. Ami nem tetszett, az a varázslás (kurvára nem illik egy történelmet felölelő programba), illetve a 3D-sítés elég gagyira sikerdett (közelről mindenki olyan volt, mintha amatőrök kontárkodtak volna bele a grafikusok munkájába - a legröhejesebb Nagy Sándor volt, akire rázoomolva egy paprikajancsiszerű figurát láthattunk).

Jelentős 2003 játékos szempontból még azért is, mert ekkor már előfizetője voltam két magazinnak is, így egyre közelebb kerültem olyan komoly címekhez, mint a Gothic II vagy a Morrowind. Életem legemlékezetesebb számai a 2003/júniusi Gamer és GameStar voltak. Ezekben írtak ugyanis a Gothic II-ről, WarCraft III: Frozen Throne-ról és a Morrowind: Bloodmoonról. Így végleg beleszerettem mindhárom címbe, illetve innentől kezdtem el kutatni a Morrowind után is. Elvarázsolt a gondolat, hogy a Gothicban és a Morrowindben egy hatalmas élővilágban azt csinálhatunk, amit csak akarunk. Ugyan ezt a GTA-kban már megkaptam, de fantasy környezetben eddig nem igazán.

Apropó GTA-k: haverom ekkor adta ide nekem a Vice City-t. Azóta is kedvenc részem. Miért? „Nők, pálmafák, V-Rock” :D. De komolyan. Annyira elkapott a ’80-as évek hangulata, a pop és rock klasszikus számaival, a tök jó autókkal, motorozási és repülési lehetőségeivel, hogy még. Haverral fanatikusan gyűjtöttük a rejtett csomagokat, ugrajtottunk, toltuk a küldetéseket stb. Végre volt egy tökös hős, Tommy Vercetti, de ami még jobb: sokkal kidolgozottabb, viccesebb karakterekkel találkozhattunk. Vagy 4 évig mindig fenn volt a játék a gépemen. 


Ekkoriban dilim volt, hogy magamat be akartam rakni egy játékba minden áron. A GTA III és a Vice City is kapóra jöttek. A fenti képen én vagyok a GTA 3-ban. Igen, még a ruhák is az enyémek: lefotóztam ágyon egy-két pulóvert és nadrágot, valamint egy fotómat fogtam, és ráraktam a játékbeli skinre. Ez lett belőle ;D. Ja, és igen: ekkoriban még magyarításokat használtam én is. Kb. a KotOR-nál jöttem rá, hogy hoppá, a játékokkal is lehet nyelvet tanulni, és szép lassan elhagytam a honosító honlapokat.



Mint látható, elég sok programmal játszottam már ebben az évben. Felsorolni, visszaemlékezni is nehéz, mikkel. Ha azt mondtam, hogy személyes téren a 2002-es volt a legjobb esztendő, akkor a játékos aktivitásom csúcspontja 2003-ra tehető. Szinte minden cím érdekelt, ami kijött, mely nem meglepő, hiszen akkoriban igen tartalmas, jelentős, változatos és hosszú időre lekötő címek jöttek ki. Persze a fércmunkák is népszerűek voltak, hiszen számtalan szar kijött (a GS citromdíja mindig kiosztásra került, illetve -=Flatline=- is előszeretettel osztotta a gagyi cuccokat a Gamerben). De többnyire olyan címekkel találkozhattunk, melyek mindig megérintettek. Ilyen volt számomra a Jedi Knight: Jedi Academy, melyet nagyon vártam akkor. Sőt, ez volt az év játéka nálam, amit legjobban vártam. Aztán kicsit csalódás volt, mert közel sem volt annyira átütő, mint a Jedi Outcast, de a választási lehetőség, a karaktergenerálás, meg a nonlinearitás jó ötletek voltak. A duplapengés/kétkezi lézerkard pedig Darth Maul és az Episode II után nagyon ütöttek.

Tehát 2003 játék terén igazi aranybánya volt, ha számomra kissé össze is folyt 2004-gyel. A játékvilágban mondjuk a 2004-es talán még izgalmasabb volt, hiszen az összes nagy cím ekkor robbant be, s gyakorlatilag itt kezdtek el kialakulni a nagy monopóliumok. Pl. az EA is ekkorra szippantotta magába a kisebb, de sikeres csapatokat, a Valve a Half Life 2-ből mai napig megél (s immár 6 éve befejezetlen a sztori, minthogy az Episode 3-ról nem nagyon hallani semmit), illetve a Doom 3 motorja még idén nyáron is feltűnt a Wolfenstein alatt. De ez maradjon a 2004-es bejegyzésre, mellyel hamarosan jelentkezek!

2003, nyaralás

Ez azon kevés képek egyike, ami rólam készült ekkoriban. Elég LOL, tudom, de jobbat nem találtam. Vörös vagyok, mint a rák, mivel ekkor még nem ismertem olyan fogalmakat, hogy leégés utáni bőrrák, meg naptej. :D Emellett vacsora után vagyok, a szobában 38 fok meleg, amire rátesz egy lapáttal az, hogy a bőröm ég a Naptól.