2002

Az ősz volt a legnehezebb, vagyis tulajdonképpen az első félév. Egy viszonylag gyámoltalan, gátlásos, visszahúzódó egyénből át kellett alakulnom egy jóval dinamikusabb, „lazább” valakivé. Persze ez visszatekintve csak részben igaz, hiszen nem önmagamtól voltam viszonylag visszafogott, meg volt annak az oka. De tény, hogy egy felszabadultabb, barátságosabb környezetben másképp kell barátkozni, másképp kell viszonyulni a többi diákhoz. Szerencsére egy jó osztályt fogtam ki. Többnyire kedves emberek jártak oda, senki sem volt kirekesztő, mindenki érdeklődött mindenki iránt. Így ismét szerencsém volt, mert nem nekem kellett rögtön agresszívül nyomulni, hanem volt, akit elkezdett érdekelni, hogy ki is vagyok én, ki ez a -kívülről- önamagába forduló „művészlélek”. Így hamar szereztem ismerősöket, haverokat, igaz, ez csak a nyári osztálykiránduláson teljesedhetett ki. Mindenesetre én magamon is meglepődtem akkoriban, mert általános iskolával ellentétben részt vettem iskolai programokon. Végre itt nem voltak olyan idétlenek, akik miatt az ilyen rendezvényektől távol kellett tartani magunkat. Habár igaz, hogy egy izomagy már az első héten megtalált engem, hogy „miért feszítesz?”. Aztán persze kiokosítottak, hogy ez egy fasz, nem kell vele foglalkozni, levegőnek kell nézni. Így, mikor ismét megtalált, bepróbálkozott, én csak egy lesajnáló pillantást vetettem rá, az meg értetlenül nézte, miért nem reagálok az ő sértegetéseire. Pedig bennem volt, hogy nekimegyek, de akkor valószínűleg kivágtak volna az iskolából. Szerencsére itt gondolkodtam.

Így szerencsére egyre inkább beilleszkedhettem, mert ez az eset is rám terelte a figyelmet, akaratlanul is középpontba kerültem. Minthogy senki sem értette, miért kell egy ilyen „normális” emberbe belekötni, mint én ;D. De nemcsak ez: mint már korábban említettem, részt vettem minden szirszaron. Volt egy „Diákgála” nevezetű akármi. Leginkább a „Csillag születik”-hez hasonlítható, iskolai tehetségeket kerestek. Ezen egyik ismerőssel, akivel már kezdtem jóba lenni, csináltunk egy idióta Rómeó és Júlia-paródiát. Nagy baromság volt, még ma is ég a pofám miatta, ha rágondolok. Na, nem azért, mert a közönség érdekelt valamelyest is. Egyszerűen annyira szar volt, hogy magam előtt szégyellem :D. De ez is egy élmény volt, így szerintem ezt semmiképp sem változtatnám meg. A szöveget én írtam, illetve én voltam „Rómeó” (a magam akkori 95-96 kilójával - szép lehetett), a haver meg „Júlia”, parókában. Ha más miatt nem is, hát a szánalmasságért nagyon nevetséges volt. Bwááh.

Aztán jött a 2002-es farsang, ilyen retro-’60-as marhaságot adtunk elő, rock ’n’ rollal, meg miegyébbel. Én irányítottam a „hátteret”. Ez annyit jelentett, hogy akik nem szerepeltek az osztály nagyobb előadásában, azok hátul ropták a twistet. Nekem meg mindenféle baromságot kellett kitalálni és engem utánoztak. Ez is elég „facepalm”-os ma már visszagondolva, de nagyon röhögnék, ha visszanézném. Meg legalább ekkor is részt vettem a programokon, szereztem ismerősöket, nem lettem magamnak való fasz.

A tanulás maga nem volt könnyű, magyarból sokáig elég szarul álltam, mivel nem volt normális oktatás általánosban. De aztán írtam egy szép elemzést, vagy 6 oldalt, amin a tanár elájult, milyen „egyetemi szintű”, s onnantól kezdve már be voltam biztosítva. Persze tanultam tisztességesen, de nekem is az volt az érzésem a vége felé (12-ben) már, hogy a tanárok már csuklóból is megadják a 4-5-öst mindenre. Egyedül a testnevelés ment szarul, de ekkoriban sajnos a sportot nagyon hanyagoltam, nem volt meglepő. Még jó, hogy ez a tanár is rendes volt, és tekintettel volt arra, hogy én nem éppen bírom a Cooper-futást (de a rohadt életbe, egyszer úgyis lefutom, mert most már minimum 20 percet intenzíven lefutok ;D). Meg akkoriban súlyzóztam, a tanárnál meg „benyaltam” magam ezzel, hogy én testépítő vagyok. Ez neki nagyon tetszett, így mindenki boldog volt.

Erdély, Fogaras hegyvidéke

Egyedül a matek tanár volt istentelen szigorú és kemény. Egy szőke, láncdohányos, 40 év körüli nő volt, aki kb. úgy tarott órákat, mint ahogy rikácsolt az akkoriban népszerű TV2-s vetélkedőben Máté Krisztina. Olyan síri csend volt az emelt matekcsoportban (fogalmam sincs, hogy kerültem oda ;D) órákon, mint egy kriptában. Minden óra elején „feleltetett” a tanár, ami azt jelentette, hogy kérdezett embereket az anyagból, mint Máté Krisztina a kvízműsorban, és ő is előszeretettel illette megjegyzésekkel az osztály „nemtudását”. Nagyon nagy vicc volt, én mondom, habár akkor annyira nem tűnt annak. Mondjuk én röhögtem folyamatosan, még szerencse, hogy nem vett észre. Engem valahogy nem kérdezgetett, nem tudom, miért (lehet, túl hátul ültem). Ez volt a szavajárása: „én mindjárt kiugrok az ablakon!” - just do it, gondolták sokan. Az viszont tagadhatatlan, hogy ő tényleg megtanította a matekot. 11-től kaptunk egy szőke csajt (fiatalt, szerényet), ő laza volt nagyon, de, ha nincs 9-10-ben a „hárpia”, akkor biztos, hogy a matekérettségit nem tudtam volna kétszer is 5-ösre megírni. Szóval szigorú volt és szemét, de igazságos.

2002 nagyon jó év volt amúgy. Erre emlékszem vissza a legkedvesebben. Ugyebár ott volt az osztálykirándulás, ami istenie sikeredett. Egy elég lerobbant helyre mentünk ismét (Püskpökladány), de volt egy jó strand, meg egy tó, ahol lehetett kenuzni, vagy mi a tököm. Na, itt tök jól éreztük magunkat, éjszaka nem aludtunk, virrasztottunk és a tó mellett vártuk meg a hajnalt, a Napfelkeltét. Emlékszem, én majd megfagytam, de már „csakazértse” feküdtem le aludni, az olyan „snassz” ilyenkor. Na, meg nem szabad kifelejteni, hogy az osztály kiváló csajfelhozatalát itt láthattam először fürdőruhában. Muhahahaha.

Apropó, csajfelhozatal. Volt egy lány, aki nagyon mefogott már 9-ben. Szerény volt, aranyos, szép, naiv. Mindenféle smink nélkül olyan gyönyörű volt, hogy még. Mellei pedig szinte kívánták, hogy kezeid rácuppanjanak. De nekem mégis az eszményi szépsége tetszett, a jelleme, a lelki tisztasága. Nem szokásom a szerelem, mert utálom ezt a nyálas szarságot, de ekkor közel jártam én is hozzá. Négy éven keresztül balheréskedtem, hogy mi legyen. Vagyis igazából csak 1 évig, mert sajnos ősszel elmentünk ismét ugyanarra a helyre osztálykirándulásra, csak oda jöttek más osztályból is, és a csajnak lett egy „udvarlója”, aki megelőzött engem. Pedig ez a lány nem volt valami merész. Akárkivel elment volna szerintem, aki kedves vele és kitartóan ostromolja. Nos, én gyáva szar voltam, ezt is elszalasztottam. Mondjuk a mai képeit látva nem is bánom. Habár lehet, mellettem nem hízott volna így el és nem kurvult volna ennyire el. Mostanában néztem meg IWIW-en, mert modellkedett egy időben és rakta fel a képeket magáról. De most elképedtem. Egy ronad, agyonsminkelt kurvás picsa nézett vissza rám a képekről, ormótlan nagy seggel, lógó mellekkel. Kiábrándulás. Aszexualitás. Méretcsökkenés. Pfujj. Felejtsük is el.

Ősszel szintén részt vettünk a Diákgálán, ugyanazzal a csapattal, ám most tényleg okádék szar produkcióval. Ez tényleg annyira fail volt, hogy még most is belepirulok. Szóra sem érdemes méltatni, mit adtunk elő. Egy idiótaságot, melyben IQ fightereket játszottunk. Én írtam a szöveget, lehet, azért lett olyan szar. Már akkoriban is látszott, hogy én a komédiához nem értek. Ugyanis írtam drámákat. Akkoriban nagyon megtetszett ez a műnem, és írtam többet is. Főleg azért, mert kötelező olvasmány volt az Antigoné és a Hamlet is, melyeket nagyon bírtam. Főként a Hamletet, az nagy kedvencem mai napig. Tehát igazából a tragédia tetszett meg, nem a komédia. Meg is írtam elsőként a kicsit elcseszett formájú, de sokak szerint nagyon jó sztorijú Magyarország tragédiája címűt. Ez az 1944-es kiugrási kísérletet dolgozza fel, melynek főhőse Horthy Miklós, aki megpróbálja még utolsó leheletével megmeneteni az országot. Ám a tragédia pont az, hogy a németek már akkora nyomást gyakoroltak Magyarországra, hogy ez nem sikerülhet. Nem a legjobb művem, amit eddig letettem az asztalra, de szerintem átjavítva még be is futhatnék vele. Ja, és szerény vagyok, meg okos, meg szép :D.
Aztán jött az Alkalmi színészek című komédia. Ez sem olyan rossz, csak éppen én nem tudok mesterségesen poénokat gyártani. Persze a helyzet/jellemkomikum szabályait ismertem már pl. a Fösvényből vagy a Tartuffe-ből. De ezek nem jöttek valami jól ki. A sztori mondjuk itt is jóra sikeredett szerintem. Egy kisvárosban járunk, ahol a város egyik jeles évfordulójának alkalmából a polgármester (a főhős) meghív egy színésztársulatot, hogy lépjenek fel az ünnepi rendezvényen. Ám ez balul sül el, mivel a színészeknek közbe jön valami. A fellépés viszont nem maradhat el, valakiknek el kell játszani a darabot… Így visszatekintve ez kb. egy idióta Koltai Róbert-filmhez hasonlítható, azok is adták az ihletet részben.

Tehát drámáztam akkoriban. Sőt, egész középiskolás koromban, mert volt külön drámaóránk, ami nagy hatással volt rám. Meg a regény után valahogy ezt találtam nagyon kifejezőnek számomra. Semmi felesleges töltelékszöveg, csak pusztán a párbeszédek. Sokkal nagyobb kihívás pusztán párbeszédekkel kifejezni, hiszen itt nincs jelen a leírás „mentőöve”. Mondjuk ezek ellenére ekkoriban regényt is írtam, Szabadság címmel. Már maga a titulus is elég klisés, tudom, de akkoriban valahogy ilyen romantikus regényírói korszakomat éltem. Fejlődtem, na. Egy epikus mű lett volna, mely egy család történetét dolgozza fel a II. Világháború végétől 1956-ig. Ebből is látszik, milyen megszállottja voltam akkoriban a témának, tehát innentől senki ne csodálkozzon rajta, hogy mára nagyon megcsömörlöttem, és okádok normandiai partraszállástól vagy a Don-kanyartól.
Tehát a történet Magyarországon játszódik, illetve egy szakaszban Angliában. Párhuzamosan zajlanak a történelmi események és főhős története. Hősünk egy jeles katona, aki persze nem hisz a mocsok nyilas rendszerben, hanem konzervatív, a hazáját szolgálja, így rögtön az első fejezetben zsidókat, háborús menekülteket ment meg (mitnha nem is én lennék az író, mi? :D). Aztán szépen, lassan eljön a remény időszaka, majd a kiábrándulásé. De a lényeg mindig egy: a család, a szerelem. Ahh, könnyek, nyál, blöeee. Vagy 200 oldalas (A4-es!) lett, de nem fejeztem be. Pedig ’56-ig eljutottam, de kb. 2002 végére abszolút áttértem a „Sötét Oldalra”. Így a „romantikának” vége lett, mely az olyan játékok hatására is bekövetkezett, mint a GTA 3, vagy a Jedi Outcast, illetve a WarCraftokkal, fantasyvilággal is ekkor ismerkedtem meg.

Mert 2002 nálam a GTA 3 éve volt! Akkori gépemen szaggatott, mint disznó. Emlékszem, úgy kellett játszanom vele, hogy a kamerát lefelé fordítottam. Ilyenkor persze csak a lábamat láttam, de legalább folyamatos volt a sebesség, nem akadozott. De szartam rá: erre vártam ősidők óta, hogy egy nagyvárosban szabadon garázdálkodhassak, 3D-ben, ne csak felülnézetből. Szerencsére karácsonyra kaptam egy jobb gépet, így a GTA-zás is teljes lehetett. Habár annyira piszok nagy volt a gépigénye, hogy az akkori csúcsgépeken is akadt. Ekkor vált fogalommá a „pocsék konzolport”. A GTA 3 mondjuk szerencsére irányításban tökéletes volt (egy TPS-hez képest legalábbis), de az optimalizálás szarra sikerült. Mindenesetre sikerült azért úgy skálázni, hogy játszható legyen. Így órákat voltam el csak azzal, hogy száguldok a városban, ámokfutok, lövöldözök, élvezem a testközeli élményt. Jó fél évig át sem jutottam Shoreside Vale-re vagy Staunton Island-re, az alapszigeten ökörködtem. Isteni, leírhatatlan élmény volt. Az meg csak hab a tortán, hogy saját mp3-akat is be tudtam rakni könnyedén, így az akkoriban preferált idióta diszkózenéket, illetve technot hallgathattam száguldás közben.
A GTA 3-hoz egyébként a 2002-es nyári Guru juttatott el (egy fasza családi nyaraláson vettük - itt ültem először jakuzziban ;D). Mint írtam korábban, a játékokat nem nagyon ismertem, mivel csak időközönként vettem magazinokat. Így nem tudtam, hogy a GTA 3 már megjelent. Mikor megláttam az újságban a végigjátszást róla, hetekig csak azt olvasgattam. Újra és újra. Aztán egyik osztálytársam rákéredezett, hogy „kell-e a GTA3?”. Hát hogy a francba ne kellene! Így megkaptam tőle, ráadásul egy egész CD-nyi skinnel. Így a legidiótább karakterekkel ámokfuthattam Liberty City-ben (kedvencem a Terminator volt, ami inkább Frankensteinre hasonlított, de tökös, félelmetes látványt nyújtott, ezért is tetszett).

Tehát számomra 2002 egyértelműen a GTA-é volt. Nem is érdekelt más, mikor megkaptam. Előtte a Cossacks és a Jedi Knight 2 futottak, melyek még említést érdemelnek. A Cossacks azért fogott meg, mert itt lehetett elsőként „igazi csatákat” vívni. Miért? Mert vagy 1000 fős seregem lehetett! Nagyon durván hatott akkor a rengeteg pixelkatona látványa. Azóta csak a Total War tudott így lenyűgözni. S ami előny volt még, hogy a Cossacks is irtó gyors játékra sikeredett, ami a vesztem is volt. Ezt az RTS-t cheat nélkül nem nagyon bírtam játszani.
Az sem tetszett annyira, hogy igazán jó, kidolgozott kampányai nem nagyon voltak. Illetve, ami volt is, annyira brutálisan nehézre csinálták, hogy inkább mentem skirmishezni. Ráadásul itt nem lehetett olyan egyszerűen saját kampányokat sem gyártani, mint az AoE2-nél. Így a Cossacksszal el-eljátszadoztam, de az Age of Empires-öket nem tudta überelni. A 2. rész nem is izgatott, lévén, hogy a Total Warokat akkor már ismertem.

A Jedi Knight 2 viszont maga volt a csoda számomra! Minthogy az 1. részt sokszor végigjátszottam, így fura volt kicsit, hogy Kyle a jó oldalon áll végig. Vártam, hogy majd mikor lehet itt is választani. Sajnos nem lehetett, de pont ezért volt nagyon jó: koherens sztori, igazi filmes hangulattal. Itt csak játszani kellett, engedni, hogy magával ragadjon. Én engedtem. Ráadásul a kardpárbajok végre kidolgozottabbak lettek, visszaadták az új filmek virtuóz vívásait, végre nemcsak agyatlan csapkodásból álltak, hanem taktikusan kellett használni az erőt, és megfelelő pillanatban kellett a helyes irányba csapni. Ez volt az első olyan cím, melynek a multirészét is kipróbáltam. Igaz, botokkal csak, de nagy élmény volt. S itt bújtam először sötét jedi köpenyébe. Oltás volt! Ekkor tértem át a Sötét Oldalra igazán. Éreztem a hatalmat, a sötét erők igazi, pusztító mivoltát, amivel valóban megragadtad, kontrolláltad az ellenfeledet. Elcsábultam. Így a Sötét Jedik filozófiáját kezdtem kutatni, majd a sithek iránt érdeklődni. Éppen ezért is a KotOR számomra maga volt a Mennyország, de ez már nem ide tartozik.
Véleményem szerint a JK2 az eddigi legjobb Star Wars-játék. A Jedi Academy ugyan sokat hozzátett ehhez, s főleg multiban az egekbe magasztalódott, de sztoriban, hangulatban nem tudta azt a szintet hozni, amit a Jedi Outcast. Ráadásul a JA-ban már nem voltak fejtörők, tiszta aprítás volt az egész. A mostain Force Unleashedet még nem próbáltam, de sokak szerint nem lett olyan nagy durranás, mint vártuk volna. Így látatlanaban nem akarom megítélni, de talán jobb lett volna, ha a Jedi Knight-sorozatot folytatják, úgy legalább a filmeket nem gyalázzák meg.

JK2, Gladiator Mod. :D Akkor FAN voltam, hogy ilyen igénytelenségeket is felraktam.

A Warcrafttal és a Morrowinddel ekkor még nem foglalkoztam. A War3-at a PC Gurus képek alapján gagyinak tartottam. Szánom-bánom, de azt hittem, ez valami körökre osztott stratégia, s ezt a stílust akkoriban nagyon utáltam. A Morrowindről meg főleg a Gamerben olvastam, abból is a mentőöves részeket. Ugyanis ez a segélykérőrovat kb.erről szólt :D. Nem is csoda, hiszen egy kiváló RPG, minden hibája ellenére, na, meg nagyon összetett és nonlineáris, ami sok „gondot” okozhat még tapasztaltabb játékosoknak is.

Aztán eljött a tél, az új év, 2003, s megvettem az 1. Gamert majd a GameStart is. Ezek annyira megtetszettek, hogy úgy döntöttem, felváltva mindenképp megpróbálom megvenni őket. Mivel akkoriban elég jól ment nekünk anyagilag, így mindkettőre elő is fizettem. Úgyhogy 2003-tól kezdve már nagyon tudtam, mi, mikor jelenik meg, mivel lehet játszani. Ez jó is, mert sok kiválósággal megismerkedtem, viszont másfelől sajnos rossz is, mert egy időben nagyon sok volt a nagyon jó cím, melyekre egyszerűen képtelenség volt időt fordítani amellett, hogy még valós élete is van az embernek. Ez azért is volt kritikus, mert 2002-től stabilan kitűnő voltam gimnáziumban. Ez pedig nem a két szép szememért történt, hiába, hoy a tanárok kedveltek. A pozitív előítéletek mögött komoly tudás volt, mert én minden hétköznap tanultam a következő napi órákra. Főleg a történelem érdekelt, így abból voltam igazán jó, de a többinél is sikerült hoznom a szintet. (Így ősszel részt is vettem egy történelmi versenyen, találkozón, melyből igazán pozitív élmény a monostori erőd megtekintése volt.)

Apropó, jó tanulmányok. Ennek eredményeképp juthattam el Erdélybe először életemben. Meghatározó élmény volt. Sőt, a legmeghatározóbb! Voltam külföldön már ekkor, de azok a tájak, melyeket ott láthattunk, örökre magukhoz láncoltak. Azóta már 3X voltam ott ismét, de nem tudok betelni vele. Ha nem utálnák ott is a magyarokat annyira, akkor biztos oda költöznék, természetesen hegyvidékre. Persze meg volt azért ott a román-feeling, főleg 2002 nyarán, hiszen akkor még Románia a béka segge alatt volt (egy csomag croissant 200000 lei - a pénz meg műanyag LOL). Pl. a Tordai-hasadéknál táboroztunk első este, s az ottani ellátás mindent elregélt. „Faházak”, melyek kutyaólak inkább. Aludni kellett volna, de a szaladgáló bogarak és gyíkok ezt megakadályozták (a fű a fejed alatt nőtt). A vacsora: zöldhúsból készült leves, meg helyi specialitás (mics), de valami kurva szarul elkészítve. Odadobtuk a kutyának, az sem ette meg, sőt, amennyit lenyelt, attól is rosszul volt. Ráadásul még egy szép lábgombát is összeszedtem a zuhanyzóban. (Ezért is egy csoda, hogy 2007-ben csatlakozhattak az Unióba, s ma a pénzük erősebb, mint a forint. Persze a körülmények nem biztos, hogy változtak, 2007 óta nem voltam kint.) De kit érdekelnek az ilyenek, mikor ott a gyönyörű, vad táj: Kis-Cohád, Békás-szoros, Gyilkos-tó, Szent Anna-tó, Fogarasi havasok, Csíksomlyó stb.?! Aki nem volt még Erdélyben, menjen ki, kötelező. Már, ha szereti az ilyen szép tájakat, és nem „technikasznob”.

Tehát 2002 számomra a csúcs. Onnantól lefelé van csak. Igaz, azért nem nevezném az elért eredményeimet „lefelé”-nek, de eddigi életem fénypontja egyértelműen ez az év volt. Igaz, lehet, majd időközben eszembe jutnak más, szép emlékek is, de mára legyen elég ennyi, holnap jelentkezek 2003-2004-gyel!

Ezt a képet Erdélyben készítettem magamról. Van 2002-ből több is, de azok túl hülyék. :D Akkoriban elég "pózer" voltam, vagyis pisztolyokkal, késekkel fotózkodtam, már csak a GTA hatására is. Tehát a GTA igen is "káros" :D.
A kép tükrözi, hogy mennyire értettem a fotózáshoz. Akkor kaptam életemben először kézbe fényképezőgépet. 16 éves koromig nem nagyon fotóztam önállóan. Ez meg is látszott Erdélyben, hiszen a Tordai-hasadékról készült összes kép elszállt, mivel felnyitottam a gépet, a szalag fényt kapott, így tönkre is ment. EPIC FALL ( :D ). Ráadásul a gépem zára is kezdett tönkremenni, melyet tükröz ez a gyönyörű fotó is. Mindegy, legalább megörökítettem, hogy tényleg ott voltam :D.
Amúgy ez a Békás-szoros környékén készült.