Y2K!!!44 A gagyi filmek csak úgy özönlöttek ebben a témában. Aztán eljött az éjfél, én szokás szerint itthon koccintottam szülőkkel, s nem történt semmi. Vagy lehet, hogy mégis, csak éppen a világvége nem robbanás, lángok, füst, Apokalipszis lovasai, hanem egy folyamat, melynek még mindig részesei vagyunk. (Vallásosak vagyunk, vagy sem, a Biblia Jelenések könyvében le van írva mindez, ami manapság van: korrupció, járványok, háborúk, karizmatikus vezető /hogy ez Osama-e vagy Bush, vagy Putyin, mindenkinek a fantáziájára van bízva - de az is lehet, hogy a látszólag békés Obama az, aki háborúzik, mégis Nobel-békedíjat kap). Lehet, hogy Rorschach felirata (jujj, micsoda spoiler) nagyon is igaz: „The end is nigh” (és nem night, meg knight ;D). Lehet, hogy 2012-re mégis eljön a világvége? De lehet, hogy ugyanolyan faszság, mint a 2000-es Apokalipszis.

Mindenesetre én különlegesként próbáltam értékelni ezt az évet. Akkor még rendszeresen jártam templomba is, úgyhogy átjárt az a gondolat, hogy az egyhá 2000-es éves lett, illetve nagyon jellegzetes volt a reklám, melyet a képeslapok hirdettek: „1000 éve velünk és értünk”. Aztán emellett ott volt a jövőkép, amit sokan jósoltak akkor: hujj, de futurisztikus lesz itt minden 10 éven belül! Ugyebár 1999-ben volt a Star Wars I. része a mozikban és én ekkor meg voltam róla győződve, hogy 10 év múlva már lesz olyan szintű hologram, mint a filmben, illetve a játékok is ilyenek lesznek majd. Ma belátom, mekkora nagy tévedés volt ez. Amit a filmek sugallnak, az egy eléggé fikciós jövőkép, legyen akármilyen valóságközeli is. Legalábbis itt, Kelet-Európában az ember inkább a lerozzant kerületeket, a mocskos utcákat, az egyre jobban elgépiesedő körnezetet látja, nem pedig a futurisztikus, cyberpunkos jövőt. Inkább egy posztapokaliptikus jövő előtt állunk. Disztópia lesz itt kérem, nem eutópia, vagyis pozitív jövő. Miért? Mert az embert elvakították az anyagi dolgok, nem tud túllátni a pénzen, a gyűlöleten, a hatalmon, azért. Rorschachot idézem ismét: „just do it”, én leszarom már, mit csinálnak. Lőjjék csak szét ezt a szargolyót, ha kedvük van hozzá. Akkor legalább élőben játszhatunk Falloutot :D.

Mint korábban említettem, ekkor töltöttem utolsó évemet általános iskolában. Persze ekkor még csak 7-es voltam, de a 2001-et én inkább már a középiskolának adom. A 7. volt a legmeghatározóbb számomra. Ekkor dőlt el ugyanis, hogy mi lesz belőlem. Itt volt az a bizonyos válaszpont, ami mondjuk egyes szerepjátékok végén szokott lenni: a jó vagy a rossz oldalra állsz. Nálam két lehetőség lebegett: tanulok és így lehetőséget kapok egy jó életre, vagy leszarok mindent és így elkúrom már jó korán az egészet. Persze ezt 14 évesen igen nehéz volt átlátni, még nehezebb volt dönteni. Éppen ezért kellett egy szülői értekezlet, ahol az osztályfőnököm kitálalt az összes anyukának, hogy mekkora szarok vagyunk. Én éppen akkor rontottam szinte mindenből (Biológiából bukásra álltam), így itthon megkaptam a jó nagy lebaszást. Ez akkor rám annyira nagy hatással volt, hogy tanulni kezdtem. Nem volt könnyű, hiszen le kellett építeni haveria kapcsolatokat, illetve le kellett állni a számítógépes játékokkal is. Hétköznap semmi, csak tanulás, minden nap. Igen, szerintem csak így lehet érvényesülni, vagy legalábbis akkoriban csak így lehetett: minden nap elolvastam háromszor a feladott anyagot, kijegyzeteltem, visszamondtam magamnak. Így sikerült év végére mindenből 4-esnek lennem, 2 5-ös kivételével. Nagyom szép eredmény volt, mert tényleg valami elcseszettül szarul álltam. A sikert csak fokozza, hogy egy olyan iskolai környezetben sikerült ezt véghez vinni, amiről már sokat írtam (aka: tele bunkó "diákokkal", akik örökösen baszogattak minket, így minden nap nyomasztott, hogy vajon megtalálnak-e). Úgyhogy ekkor váltam jótanulóvá. Nem stréberré, ez fontos! Én soha nem nyaltam egyik tanárnál semi. Soha nem is mentem oda hozzájuk, nem is nagyon ismertek olyan szempontból, hogy beszélgettem volna velük (úgy ismertek persze, hogy halálra idegesítettem némelyiket, mert órán röhögtem, zavartam az előadást - magatartásom 3-as is volt egy időben). Sőt, egyik odajött, és megkérdezte, hogy bírtam így javítani. De mindenki más is meg volt lepődve nagyon. Osztálytársaim addig sík hülyének tartottak, sőt, mivel nagyon gyerekes voltam akkoriban, egyesek még tényleg értelmi fogyatékosnak is néztek (persze lehet, ez mai s így van - bár vannak vélemények, melyek inkább hirtelenharagú pszichopatának/antiszociálisnak tartanak ;D). Ezt az imidzst küzdöttem le 7-8-ban. Gyakorlatilag 8-ra kivívtam egyfajta tiszteletet, és azok, akik gúnyolódtak, meg oltottak, inkább felnéztek rám. Persze a legkisebb mértékben sem érdekelt mindez, mert voltak haverjaim, akikkel viszont gúnyolódtunk, sokkal inkább szüleim megdöbbenése miatt kezdtem el megváltozni, nekik nem akartam csalódást okozni. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy a tanulás saját érdekem is. A tudás pedig valamilyen szinten megkomolyít, más látószögbe helyezi a dolgokat. Így a kettő együtt járt.

Ebben az évben lettem vagy 2-3 évre meghitt keresztény, elkötelezett, vak, fanatikus híve hitemnek. Így visszatekintve persze ez már megmosolyogtató, de akkor azt hittem, ezzel megtaláltam önmagam. Ez is jelzi, hogy kamaszkorban az ember keresi az identitását, próbálja felépíteni önmagát, amiben különbözik a másiktól. Ennek egyik téves módja az, ha valaki egy csoporthoz akar tartozni. Mirét? Mert egy csoportban nem lehetsz egyéniség, hanem a massza egy része csak. Hiába veri egy rocker a mellét, hogy ő bizony mekkra egyéniség ettől, hogy nem olyan göncökben jár, mint az átlagember - attól még nem egyénsiég, mivel az utcán tucatjával jönnek ilyenek szembe, és bevallom, néha azt hiszem, „ezt már láttam valahol”. Így van ez a hitbuzgó templombajárós kereszténység esetében is. Attól, hogy oda járok, még nem leszek egyedi. Sőt, a keresztény tanok szerint pont, hogy fel kell áldozni az individualizmust, mivel Isten előtt egyenlők vagyunk. Ekkor én a tanításokat szó szerint és megrendíthetetlenül magaménak vallottam és ezek szerint éltem. Vicces és szánalmas lehet, hogy pl. bérmálkozás előtt vagy 30 percig zuhanyoztam, mert ezzel is jelezni akartam, hogy bizony én örökre megtisztulok a mocskos bűnöktől ;D. Tehát a legkomolyabban, legfanatikusabban vettem ezt az egészet. Olyannyira, hogy szinte mindent megvontam magamtól, ami keresztényi szempontból „bűnös” volt. (Így a kamaszkor egyik másik jellegzetességét is, minthogy a 6-os parancsot félreértelmeztem.) Ma már ezen csak „facepalm”-ozok, de igazából ennek pont azért kellett megtörténnie, hogy saját bőrömön is megtapasztaljam, milyen az, ha az ember zárt gondolkodású, illetve nincs benne egyfajta eggészséges kételkedés, nincs önálló véleménye. Ma már úgy tartom, hogy sokkal fontosabb az individuális kapcsolat Istennel, s a templomba járás csak egy plusz. Illetve az egyház abszolút nem szent és hibátlan intézmény, igen is kritikailag kell a tanításokhoz igazodni, ha hívők vagyunk, akkor is. Hogy ez jó vagy rossz, nem kérdés többé számomra. Egyszerűen tudom, hogy így csinálom jól, s nem úgy, hogy vasárnap elmegyek a templomba, képmutatok egy kicsit és utána itthon meg próbálok egyéniség maradni. Nem. A tanok lényege pont az kellene legyen, hogy eljutunk egy magasabb szintre általuk az Istennel való kapcsolatban. Aki hisz, annak nem kell közösség, hogy kommunikáljon Istennel. (Igaz, be kell ismerni, hogy van abban lustaság is, hogy nem járok templomba, de ez inkább kis tényező. ;D)

2000 játékos fejlődésemben is nagy szerepet játszott. Ekkor szerettem meg ugyanis végleg az RTS-eket. Előtte, míg nem ismertem, szánalmasnak tartottam, hogy haverom miként képes azokat az idióta pixelbábukat lökdösni ide-oda, kattintgatni órákig a hülye egérrel, mikor ott vannak a jó kis akciójátékok, ahol testközelből lőhetsz, akire akarsz. Itt meg a hülye katonák helyetted csapkodnak, semmi izgalmas nincs benne. Aztán elhozta nekem a StarCraftot, melybe valahogy beleszerettem, s után a az Age of Empires 2 eljövetele már engem is lázba hozott. Az újpesit piacon első dolgom volt, hogy a listáról felkutassam ezt a kiváló játékot és otthon már teljes egészében játszhassak vele. (Mentségemre legyen szólva, hogy 10 év után azért csak sikerült idén ősszel a teljes sorozatot beszerezni. Mármint az 1-2-t, a 3 számomra nem létezik.) Haverommal innentől kezdve szinte csak ezzel játszottunk. Mi is volt a varázsa? Az, hogy középkori volt, s akkori vallásos eltévelyedésemmel ez nagyon egybevágott. Tehát ezzel is egyfajta identitást találtam. Ezzel szerettem meg a középkort, így kezdtem el könyveket olvasni róla, illetve érdeklődni a történelmi személyiségek iránt. Így már akkoriban igen is nevelő célzattal bírtak egyes videójátékok, mely persze akkoriban még igencsak tabunak számított. Főleg itthon, hiszen 2000-ben ez még nagyon lenézett médium volt (s a helyzet alig-alig változott 10 év alatt sajnos). Én mondjuk ezt is leszartam, imádtam játszani.

Apropó, játszás. Nos, bevallom, én 2000-ig nemcsak videójátékokkal játszottam. Sőt, igazából ekkor kezdtem áttérni ezekre. Ugyanis nekem rengeteg vett, kézzel fogható játékfigurám is volt. A Star Warsos csak egy töredéke ezeknek. Minden szirszart megvetettem, ami katonás, vagy harcos, vagy fantasys volt. Fogalmam sincs, miféle filmekhez, nevekhez köthetők ezek, ami megtetszett, azzal nyaggattam anyámékat, még 14 évesen is. Na, meg ott volt a LEGO, amit imádok a mai napig. Sőt, vagy 2 éve összeszedtem a padláson egy szatyorba az építőkockákat, és le akartam hozni megtisztítani. Nem jött össze, végülis mindig elfelejtettem. De biztos, hogy még ma is ellennék ilyenekkel, annyira zseniálisak voltak. De a többi, hagyományos figurával is eljátszadoztam. Anyámék féltek is, hogy esetleg valami nincs rendben nálam ;D. Pedig szerintem játszani nem szégyen. Állítom, ez a játszás fejlesztette kreativitásomat, az iskolai tevékenységek ehhez nem járultak hozzá egy kicsit sem. Történeteket találtam ki, jellemeket próbáltam ábrázolni. Tualdjonképpen felfogható ez annak, hogy nem volt videókamerám akkoriban még, így a filmrendezést játékfigurákkal próbálgattam. Sőt, a játszás vitt rá arra, hogy gondolataimat írásba foglaljam. 14 évesen kezdtem el írni első regényemet, Csillagfutam címmel (erősen Star Wars-ihletésű „alkotás” ). Kb. ekkor untam meg, hogy az azonos kinézetű bábuk, az azonos terep (szobám) eléggé lekorlátol az történetalkotásban. Így rájöttem, hogy ha ezeket képzeletben játszom le, s az aktivitást írásba viszem át, akkor az még izgalmasabb. Gondoltam, haverom is írt (ő elég korán, már 8 évesen elkezdte ezt), akkor én miért ne tudnék? S összejött. Ma visszaolvasva elég gagyi persze, de számomra unikum, kedves. Igaz, ezt sem tudtam befejezni, ahogy eddig még egy elkezdett regényt sem. Ennek oka, hogy mindig jön egy új ötlet, ami jobban érdekel. Na, ezt kell leküzdeni! Kell egy alkotói fegyelem, melyet a már megalkotott mű vár el. Ugyanis az alkotás nem csak egy puszta tárgy, egy sima iromány. Onnantól, hogy valaki belerakta az egyénsiégét, hogy örökítette bele a gondolatait, az egy élő valami lesz. Mondhatnám, egy regény olyan, mint egy fejlődő gyerek. Törődni kell vele, törődést kíván meg, nem lehet csak úgy otthagyni, különben meghal. A regénnyel is így van: nem lehet félbehagyni, ha jön egy új ötlet. Fegyelem, felelősség kell ahhoz, hogy elkészüljön, tovább éljen.

Na, de vissza a videójátékokhoz! Az AoE 2 mellett a Star Wars Episode I: The Phantom Menace volt az, amivel rengeteget játszottunk még, a GTA 1-2 és a London, illetve a Project I.G.I-t nyüstöltem orrvérzésig. Ja, meg a Worms 1-2-Armageddon partyk is emlékezetesek. Internet híján ugyebár ezek jelentették a „multiélményt”. Haverokkal összegyűltünk hétvégenként, és órákig eljátszottunk ezzel az irtó jól eltalált játéksorozattal. Ez jelentette számunkra igazából az első közösségi játékélményt. Persze akkoriban gyakran játszottunk együtt, mivel az új konfigok még drágábbak voltak, így akinek sikerült jobb gépre szert tennie, annál toltuk a legújabb játékokat. Pl. egyik jóbarátomnak otthon vagy 2002-2003-ig 1991-es (!) gépe volt, így azon legfeljebb régi platformjátékokkal és általa valamilyen perverz okból kifolyólag kedvelt repülőszimulátorokkal tudott nyomulni. Ám kapcsolatai meg nagyon jók voltak, így megszerzett minden szirszart. Így ismerkedtem meg a GTA-kkal is, melyek egészen új élményt nyújtottak. Ugyebár addig csak a lineáris pályák végiglövöldözéséből állt egy akciójáték (jó-jó, a HL már rég túllépettt ezen, de én ezt a címet csak 2003-ban ismertem meg), itt meg egy-egy városrészben kiélhettük pusztítási vágyunkat, mindezt pedig korlátlanul, időlimit nélkül! A mai napig nem játszottam végig egyetlen küldetést sem a GTA-ban, bevallom. De több száz, ha nem ezer órát beleöltem, mely csak abból állt, hogy ámokfutottam. Egyszerűen élvezetes volt halomra lőni a „nyö-nyö-nyö” buddhista szerzeteseket, vagy 6-os körözéssel száguldani végig mondjuk Vice City utcáin. A GTA 2-ben már azért foglalkoztam a küldetésekkel is, de igazából ott a „még szebb grafika” miatt ismét csak a pőre lövöldözés élménye volt a lényeg. Aztán kb. ekkor kezdtek el szállingózni a képek a GTA 3-ból, s haverral majdnem elélvzetünk számtechórán, mikor a 3D-s környezetet mutató koncepciórajz 10 perc alatt végre betöltődött az akkori fos netkapcsolatnak köszönhetően. Úgy vártuk, mint a Messisát. Haha, pedig még vagy 3 évig váratta magát…

A Phantom Menace-t ha jól emlékszem 1999 karácsonyára kaptam meg. Addig csak a PC Guru CD-mellékletén található demoval játszottunk rengeteget, s mindig szinte sírtunk, mikor a tárgyalásról való menekülés után kivágott ismét a főmenübe. Végre karácsonykor azonban megkaptam ezt is és a Racert is (persze nem eredetiben - anyámék soha nem adtak volna ki egy játékra 12000 Ft-ot, én meg akkoriban nem is tudtam, hogy ez illegális, azt hittem, hogy én most zsír eredetit birtokolhatok ;D). Mindkettővel vagy 1,5 éven át játszottunk, annyira megfogtak. Pedig mindkét cím elég sablonos mai szemmel már. De a PM mégis szerintem máig egyedi és értékelendő filmből készült játék. Hiszen itt nem egy idióta hack ’n’ slasht kaptunk, hanem egy Tomb Raider-szerű akciókalandot. Kb. itt kedveltem meg az agyalósl, beszélgetős játékmenetet, ami mai RPG-szenvedélyemet is megalapozta. A Tatooine-on például 2 pályán keresztül nem is nagyon kellett elővenni a lézerkardot, hanem Qui-Gonnal kutathattunk a fogat alkatrészei után. De a legemlékezetesebb talán az számomra ebből a játékból, mikor végre túljutottam az 1. pályán, ahol a demo zárult, és lejutottam a Naboora. Emlékszem, akkor ettem először Toffiefeet, s a kettő kombinációjat örökké megmaradt bennem. (Mint ahogy a tojáslikőr + Diablo 2 Act II Maggot Lair párosítás is ;D.) Az utolsó pálya pedig legendás számomra. Legendásan szar. Ezen nem bírtunk vagy 2 hónapig továbbjutni, mert volt egy ugrálós rész, ahol a jóistennek sem akart Obi-Wan átugrani, hiába próbálkoztunk erővel, magasabb platformmal, satöbbivel. Még cheatet is bevetettünk (sötét erő), hogy hátha az nagyobbat lök ugráskor, de nem. Úgyhogy aki a Force Unleashedet oltja, mert szar az irányítása, annak ajánlom figyelmébe a PM-et, mert ennek talán még szarabb volt. Emiatt is nem sikerült, na meg azért, mert ki kellett centizni. Talán ezért is nem vettem elő vagy 10 évig ezt a játékot, mert annyira kikészített minket ez a szemét pályarész. Meg az is vicces volt, hogy itt bizony kardozni nem lehetett Darth Maullal, mert akkor rögtön megölt. Emlékszem, mekkorát röhögtünk haverral, mikor Panaka kapitánnyal, hőrakétával nyírtuk ki a nagy sithet. Enyén szentségtörés, de vagy fél év játék után már igencsak unalmas volt, hogy örökké megölt. Ezért is fogom újra végigjátszani egyszer, mert idegesít, hogy régebben mekkora cheater voltam.

Mindezt a Project I.G.I. változtatta meg. Itt ugyanis nem működtek a kódok! Hiába vertem a billentyűzetet (allammo-allammo-allammo), semmi. Így eleinte nagyon szívtam az első pályával is. Nem lehetett menteni, hanem checkpointok voltak elhelyezve a pályákon, de a legszemetebb módon. (Ezért is húzták le sokan akkoriban - a Guru azt hiszem 82%-ot adott rá.) Na, meg csalt az A.I., tehát itt aztán tényleg nem lehetett nyílt terepre menni. Néha a szerencsén múlott, hogy sikerült egy pálya. Néha meg full élettel az utolsó nyamvadt ellenfél lőtt le. Így akkora „kurvanyádbasznádmeg”-ek röpködtek a nagy keresztény hangulatomban, hogy a ház szakadt rám szinte. De ahogy a ZS-kategóriás „harcművészeti” filmekben a hős, úgy én is megtanultam a fegyelmet, és a technikákat. Ezért 2001 nyarán már legnehezebb szinten irtottam a rosszarcokat cheat nélkül. Tehát lehet, hogy a Project I.G.I. nem egy nagy szám, de engem nem a Quake, nem a Half Life, nem a Deus Ex tanított meg egérrel és billentyűzettel játszani, hanem ez a játék. Így mindig is nosztalgikusan tekintek vissza erre az orosz katonai bázisokat meghonosító és tipizáló programra. Meg amúgy tényleg feelinges, aki az Operation Flashpoint előtt ez még nagyon is hardcore-nak és valósághűnek számított. Na, meg már csak azért is érdemes ismerni, mert a No One Lives Forever 1-2 című zseniális játékok is ezt parodizálták többek között.

Tudom, elég gyér felhozatal az, amiket akkoriban én ismertem. De a Diablo 2-re akkoriban azt hittem, hogy „túl bonyolult”, így csesztem rá, a Half Life-ról nem is hallottam, s az akkori nagy horrorjátékot, a Blood 2-t is kidobtam a kukába, mert annyira megijedtem tőle (egy arcra cuppanó szörny sokkolt akkoriban). Így lemaradtam a jókról. Illetve van még egy cím, de arra nem emlékszem biztosan, hogy vajon csak 2001-ben vagy még ebben az évben próbáltam-e ki. A Carmageddon 2 volt ez. Az biztos, hogy az 1. részével még az előző évezredben megismerkedtem, s nagyon bejött, mert viszonylag szabad játékmenetet kinált, na meg totális pusztítást. Minderre a zseniális Iron Maiden-számokkal megspékelt 2 csak rátett egy lapáttal, na, meg akkoriban nekem sokat számított a grafika még, így eleve arra élveztem, milyen jól is néz ki a trancsírozás. Igaz, sokáig nem bírtam enni sem, mert annyira véresnek találtam. Ha húst ettem, a számban éreztem a Carmageddon 2-ben széttaposott gyalogosok vérét. Tudom, bizarra, de talán egy 18+-os játékkal tényleg nem 13-14 évesen kellett volna nyomulni. Ma már persze ez megosolyogtató, sőt, sokak szerint egy nagy faszság a Carmageddon-széria, de én a sok „kötött” autós játék után nagyon imádtam, hogy itt végre nem a cél elérése a lényeg, hanem a pusztítás. Ja, és ebben sem cheateltem, mert egyfelől értelme sem volt (hiszen csak szarrá kellett törni az ellen kocsiját), másfelől pedig ehhez sem igazán tudtam kódokat keríteni.
Ja, és még valami! Ekkoriban volt először a Kókuszban, a retekklubon szó az agresszív játékokról. S minő meglepő: a Carmageddont is megemlítették. Már akkor is röhögtem rajta, mennyrie nem értenek hozzá, hiszen azt állították, hogy a játékban a gyalogosok elütése pontokat ér. Ez nem volt igaz persze, mert az elütésük időt adott, de igen keveset. A Carmageddon azt díjazta, ha az ellenfelet töröd szarrá minél előbb, tehát ez adott hozzá vagy 1 percet a játékidőhöz. De persze káros, meg roncsolja a gyerekek személyiségét… (Emlékszem a Computer Aktív című hattyúéletű számtechmagazin is beállt a birkák közé oltani az agresszív játékokat, miközben a másik oldalon meg egy FPS-t teszteltek… LOL)

Végül pedig 2000 azért is fontos volt, mert ekkor vettem meg első játékmagazinomat is, amit PC Gurunak hívtak. Nyár volt, és Pesten jártunk valami miatt. Mivel haverom is ezt olvasta, vette, ezért én is rákattantam, megtetszett, így ott kaptam az alkalmon, és kértem anyámat, hogy vegyen nekem PC Gurut. Emlékszem, mennyire meglepődtem, hogy ilyen vastag a magazin és hogy van benne teljes játék, meg még DVD CD melléklet is. Isteni cikkekkel volt teli, csupa olyan játékról írtak benne, melyek elvarázsoltak. Az MDK-val is sokat játszottam, így nagyon örültem az MDK 2 tesztnek és tippeknek. Meg úgy egészében nagyon bejött a magazin stílusa, az E3-beszámoló, meg persze a Barzil vezette Levrov. Innentől kezdve egyre sűrűbben vettem Gurut, hogy aztán jól meglepődjek 2001-2002 környékén, mikor Guru Gamert vett nekem anyám, „mer’ az újságárus azt mondta, nincs PC Guru”. Ja, meg a teljes játék is fasza volt. Első kalandjátékomként a Prisoner of Ice-t jelölöm meg, ha kérdezik, mi volt. Nem egy egetrengető valami, de kiváló Lovercraft novelláit idéző hangulata, illetve jó kis fejtörői több végigjátszásra is ösztönöztek.

Szóval ez lenne számomra a 2000-es év. Jól látható, hogy sok dologgal ekkor ismerkedtem, melyek alakították gamer identitásomat úgy, mint egyéniségemet. Talán az egyik legfontosabb év volt ez a 2001-es és a 2008-as mellett számomra. S bár általános iskolába nagyon nem szerettem járni, de így utólag a szép élményeket felidézve nem volt rossz az sem, na, meg haverokkal minden túlélhető. Így elmondhatom, hogy a 2000-es egy nagyon jó év volt számomra, sok mindennel megismerkedtem, sok mindent tanultam. Hogy aztán a 2001-es év mindent megváltoztasson, gyökeresen. De ez egy másik sztori már.



Végezetül pedig itt egy kép rólam, 2000-ből. Erről nem írtam, de úgy gondolom, annyira nem lényeges, hogy ekkor jártam először külföldön. S mindjárt 2 helyen is: Ausztriában és Olaszországban. Röpke út volt, de annyira pont elég, hogy megcsodáljak egy-két nevezetességet. Ausztriában a Minimundus nevezetű helyet néztük meg, ahol a világ híres épületei láthatók lekicsinyítve. Szép volt, de igazából így utólag nem vágnám hanyatt magam tőle (ráadásul még a fagyi is drága volt :D). Olaszországban meg Északon kocsikáztunk egyet, kiruccanva az egyik közeli szigetre (Tarvisio környékén volt valahol, egy Udine nevezetű városon mentünk keresztül). Itt aludtam először kocsiban is, mivel szállást nem találtunk olyat, amit ki bírtunk volna fizetni (bezzeg fagyira, pizzára meg volt pénz ;D). Vagyis nem aludtam, hanem virrasztottam, mert amúgy sem voltam valami nagy alvó régen, hát még, ha szar a fekhely. De összességében szép emlék, nagy élmény ez is, minden nyűggel együtt. Ja, és az olasz kávé kurva jó!
E képen egy olasz város egyik patakjának partján állok, dicső, zokni+szandál pózban, valamikor július közepén (a hegyekben elég hideg volt - Tarvisioban is max. 15 fokot mértünk). Sokan mondják, hogy ez még egy jó kép. Ja, végülis, mert ezen legalább nem látszik az akkoriban iszonyatosan gyógy fejem. :D