H. M., a Kontinentális Gyorsreagálású Páncélozott Rohamcsapatok XX. hadosztályának egyik közlegénye csupán egy volt a sok hasonszőrű baka közül, mégis, ha abban az adott pillanatban nem elég körültekintő, hatalmas kalamajkát tudott volna okozni. Ugyanis tudni érdemes, hogy ő akkoriban éppen egy csapatszállító fedélzetén tartózkodott, amivel sok gond nem is volt addig, mígnem a jármű saját sebességét nullára nem redukálta. A hirtelen állapotváltozással H. M. teste igazából nem tudott mit kezdeni, ezért kénytelen kelletlen engedelmeskedett a fizika törvényeinek, és az addigi tempóban próbált tovább haladni, ami természetesen nem sikerült neki. Szerencsére a test amilyen tehetetlen, a reflex annyira éles, így a közlegény a tőle csak pár centire rögzített poroltó után kapott, aminek hála sikerült egyensúlyát megőrizni és kihagyni az elesés egyenes következményét, vagyis az improvizált dominó napot a zsúfolt térben.
- Felszerelést ellenőrizni! – harsogta egy tiszt a hátsó taktusból. Persze H. M., jó katona lévén rögtön engedelmeskedett a felszólításnak, és szabad kezével villámgyorsan végigszáguldott az összes helyen, ahol csak valamiféle gyilkolást vagy túlélést elősegítő eszköz lapulhatott. Alighogy végzett a procedúrával és felcsatolta a kint kötelező viseletnek számító gázmaszkot, a jármű csapóajtaja egyszeriben eltűnt az orra elől. Egy pillanatig sem hezitált, kivágtatott a biológiai és nukleáris fegyvertől befeketedett égbolt alá, hogy azon nyomban bevesse magát az első stabilabbnak tűnő fedezék mögé. Gyorsasága ismét megmentette az életét: ahogy a háta hozzáért a kopott szürke betontömbhöz, az őt ideszállító páncélosba egy cirkálórakéta csapódott, aminek következtében a járműn kívül az összes addig benne tartózkodó darabokra szakadt. Szakasza 4,5 másodperces frontszolgálat után megszűnt létezni. Helyesebben mondta H. M. maradt egyedül belőle. Ötlete sem volt, felettesei halálával most ő hova is tartozik, de most ez volt a legkisebb baja. Ezerfelől zúdult rá a géppuskatűz, csak abban bízhatott, hogy fedezéke kitart még egy kis ideig, amíg ki nem találja a következő lépést.
Jobbján, az út túlfelén társak tűntek fel. Gyors gépágyút szereltek össze, ami már egy pillanat múlva ontotta magából a nagy kaliberű, robbanó lövedékeket.
A közlegénybe a látvány egy cseppnyi reményt csempészett, és már tervezgetni is kezdte, milyen úton rohan át bajtársaihoz, de tervét hamar el kellett vetnie, ugyanis azoknak a földi karrierjét is gyorsan lezárta egy távolból szerencsétlenül arra tévedő repeszgránát. H. M. fátyolos szemmel révedt a géppuskafészek maradványaira, és már magában el is képzelte, ahogy a tetemét tartalmazó koporsót lassan leengedik egy sírba, majd elföldelik – és ez még a jobbik alternatíva halál után.
Borúlátását csak fokozta, hogy a képbe egyszeriben csak lassan
begördült az Északiak félelmetes fegyvere, a P-101-es nehézpáncélos. A széles
lánctalpak nyomán még a legkeményebb kőzet is úgy süppedt be, mint cipő alatt a
sáros talaj, és ha csak meglátták a Déliek a
Ám semmi sem tart örökké, főleg egy háborús zónában. A hangos zúgással érkező rakéta tökéletesen eltalálta a tank gyenge pontját, a motorját, ami ennek hála olyan óriásit robbant, hogy H. M.-et a légnyomás hatalmas erővel nekivágta egy másik betontömbnek, de úgy, hogy a szerencsétlen még nyekkent is a becsapódáskor.
A landolás során a katona előtt minden elsötétült. De az alagút a fénnyel nem jött. Helyette viszont jött más, egy álom. Nem is álom volt az, hanem emlék.
Egy hatalmas tanácstermet látott, tele emberrel. Egyik oldalt operatőrök, tudósítók, fotósok diskuráltak, velük szemközt pedig egy hosszú üres asztal húzódott. Egyszer csak egy hatalmas szárnyas ajtó kivágódott, amin keresztül öltönyös emberek szaladtak a hosszú asztalhoz. A várakozás feszültsége telepedett az egész teremre. A fotósok nyugtalankodtak, az elegáns kormánytisztviselők megpróbálták leplezni idegességüket.
A legváratlanabb pillanatban, közel 10 percnyi szünet után az előbbi ajtóban két figura jelent meg. Mindketten kopaszok voltak, egyforma magasak és szinte ugyanolyan fehér tábornoki ruhában feszítettek. Mint két tojás, mint egy ikerpár. Aki utóbbira tippel, annak van igaza: a két ember édestestvérek voltak. Apjuk, a bolygó korlátlan ura hosszú betegeskedés után halt meg. Igazságosan próbálta örökségét fiaira hagyni, de terve nem sikerült – távozása ők rögtön háborúba kezdtek, hogy eldöntsék, ki is legyen apjuk egyedüli jogutódja, aki egymaga fogja uralni az egész planétát. Ennek a tízéves háborúnak a lezárását várta most mindenki. Hosszú idő után sikerült a feleknek megegyezésre jutni, már csak az utolsó lépés hiányzott.
A testvérpár az asztal mögé ült. A tisztviselők rögtön az orruk alá dugták a papírokat, és gyöngyöző homlokkal várták, hogy a két szignó a helyére kerüljön, és végre vége legyen ennek a rémálomnak.
Észak ura hamar alá is írta a dossziét, de a másik kézjegy még nem volt helyén. Dél irányítója hosszan lapozgatta a pár oldalas szöveget, majd egyszer csak egy pontra bökött és felmordult – Ez mi?
- Mire gondolsz? – kérdezte testvére, aki a szintén ugyanarra a papírra meredt – Ja, számok, hehe.
- Ne szórakozz velem, ez nem jó! Az adatok nem stimmelnek! Te leloptál a birodalmamból 17 négyzetmétert! – pattant fel a helyéről a déli őfőméltósága. – Ez igazságtalan! – lobogtatta a mappát.
Testvére szintén felugrott a székéről – Hát akkor ne írd alá, ha ennyi eszed van! Csodálkozok, hogy még egybe van az országod. Tehetségtelen vagy, mindig is az voltál. Fel nem fogom, hogy erre az apánk hogy nem jött rá akkoriban.
Dél teljhatalmú vezére ezt a sértést nem tudta lenyelni. Tajtékzott a dühtől, szinte úgy tűnt, hogy már toporzékol – Te....te...te....ezt megkeserülöd! – azzal elhajította a békeszerződést, és kiviharzott a teremből. A másik csak a fejét csóválta. – Ez nem normális. – mondta, és ő is kivonult a tárgyalásról. A bent maradtak tátott szájjal bámultak a földön heverő bőr dossziéra. Mégsem változik semmi, pedig már olyan közel volt.....
H. M. arra eszmélt fel, hogy hunyorog valamiért. Gázmaszkja koszos lencséin keresztül az időközben kitisztult, vérvörös eget látta, amin a lilás árnyalatú nap sugarai próbálták átküzdeni magukat.
Csak akkor ébredt fel igazán, és jött rá, hogy ő még él, mikor oldalába iszonyatos fájdalom nyilallt. Ez visszavetette azirányú elképzelését, hogy felálljon, de egy kis rákészülés után végülis sikerült egyenesbe hoznia magát. Szerencsére egyik tagja sem tört el, de az oldala még mindig erősen nyilallt. Puskáját sehol sem találta, ezért oldalfegyverét előszedve indult neki annak az útnak, amiről fogalma sem volt, hova vezethetett. A dezertálás fel sem merült benne, pedig ijesztően csöndes volt a világ körülötte. A front vagy eltolódott időközben vagy kitört a béke. Utóbbi irreális feltevésen még ő maga is elmosolyodott.
A romok közt bukdácsolva mindenfele a bolygó már mindennaposnak számító képe köszönt vissza: kráterek, halottak egészben vagy részletekben, mindenféle roncsok, fegyverek, vagyis a harc maradványai.
Az egyik lezuhant helikopter darabjai közt átmászva valami hihetetlent látott: egy bántóan fehér csík húzódott végig egy hosszú utca kellős közepén. A Határ – képedt el H. M. Soha életében nem gondolta volna, hogy egyszer az örökös bajforráshoz el fog jutni. Egyfajta tisztelettel követte a szemével az egy arasznyi vastag vonalat. Minden konfliktus forrása, 1.235.978.612 ember halálának oka. Szóval ez lenne az.
Lassan, mintha csak valami szentéjben közlekedne, a válaszvonal közepére állt. „Most egy köpésre van tőlem az ellenség földje” – gondolta. Tüzetesen felmérte maga körül a terepet, talán csak megszokásból, és a másik ország területére lépett.
- Höh, nyertünk. – jelentette ki merő egyszerűséggel H. M., azután vérző fejjel rogyott össze ott helyben.
- Nem is igaz. – lépett ki az egyik árnyékos zugból füstölgő csövű pisztollyal a kezében az Északiak vezetője, akinek zöld egyenruháján megszámlálhatatlan csillogtak a kitüntetések. Hogy tényleg kiérdemelte-e őket, vagy csak díszítő elemként funkcionáltak, azt csak ő tudta, de nem volt szándékában ezt a titkot mással megosztania. – Én győztem. – vigyorodott el szélesen. Egyenes háttal, kardját maga előtt tartva masírozott el a Határig. Közvetlenül előtte megállt, és énekelni kezdte borzasztó hamisan országa himnuszát – amit maga szerzett.
- Föl, föl ti rabjai a...jaj. – kicsit zavarba jött, amikor rossz dalba kezdett bele, de gyors korrigálta magát – Oh, mi jó Istenünk, segítsd népedet győzelemre... Jézusom! – rémült meg, amikor egy golyó a lábánál a földbe fúródott.
Nem gondolta volna, hogy rajta kívül még valaki hallgatja produkcióját, de az egyszemélyes közönség mivolta kifejezetten meglepte.
- Ejj, a hangod még mindig rettenetes. – csóválta meg a fejét az ikertestvére, aki rászegezett pisztollyal megindult felé.
- Add fel magad, nincs esélyed. Senki sem maradt a seregedből. Az utolsóval én végeztem. – rivallt rá rokonára Észak császára.
- No, és a te embereid merre is vannak? Egyet sem látok. De végtére tök mindegy, ha a vezérüket majd szépen szeletelve látják, úgyse fognak már tovább küzdeni. – röhögött Dél királya, aki már olyan közel volt a másikhoz, hogy annak a homlokához tudta nyomni a fegyvert. – A harcban csak egy valaki maradhat talpon. Ez nem te lettél. Bocs. – azzal meghúzta a pisztoly ravaszát.
Ami pedig egy kattanással adta tudtára mindenkinek, hogy tára kiürült. Dél ura idegesen pillantott az engedetlen eszközre, míg Északé tudta, itt az ő ideje. A jobbkézben lapuló kardját lendületből testvére hasába vágta, aki ettől elejtette a pisztolyt, és a belőle kilógó pengére meredt.
- Hoppá, kifogyott. – vigyorgott – Talán mégis én győztem. Hogy is mondtad? Bocs.
- El kell mondanom neked valamit.... – nyögte a császár, aki már érezte, nincs sok hátra. – Hülye vagy. – azzal ő is előkapta a kardját, és ugyanúgy belevágta ellensége hasába, mint ahogy ezt vele tette.
Groteszk élő tükör jött létre: a fehér vonal két oldalán két kopasz, hasonló generalisszimuszi ruhát viselő kopasz alak, mindkettő karddal a hasában, ugyanabban a görnyedt testtartásban.
- Te....te...te vagy a hülye. – köhögte a király.
És ez volt az utolsó mondatuk, párbeszédük. Az ikrek még egy ideig farkasszemet néztek egymással, majd egyszerre mindketten egy halk sóhaj keretében összerogytak, ki-ki a saját térfelén.
A bolygón azóta sem él senki.
