Egyelőre cím nélkül

A sötétség, mint valami sűrű, fekete massza telepedett Albert városára. Ellepte az utcákat, felmászott a fehérre mázolt falakon, bekúszott az elhagyott épületekbe, egyszóval befogott mindent, amihez hozzá tudott férni. Az egyetlen pont, amit nem sikerült meghódítania, egy kis terület volt, ahol hat brit gyalogos lámpásokkal felszerelkezve haladt előre a síri csöndes utcán. Vezetőjük, Peter Thompson őrmester előre szegett tekintettel, kibiztosított fegyverrel ment elöl, miközben a mögötte haladók az őfelé intézett kérdésekkel próbáltak rájönni arra, hogy végülis miért mentek oda, ahova nem szabadott volna. Választ persze nem kaptak, parancsnokukat valami nagyon lekötötte, ezért inkább ők is figyelni kezdtek, mi is az a dolog, ami Petert ennyire elnémította, de akárhogy füleltek, semmi különlegeset nem fedeztek fel.

Pár perc süket araszolás után Thompson egyszeriben megállt, és bajtársai felé fordult.

Szólni nem tudott, mert figyelmét gyors kihasználva Evan Hopkins a fejéhez vágta a már ezerszer elhangzott mondatot – Miért is vagyunk itt?

A sejtelmes világításban ijesztően fénylett Peter szeme, ahogy halkan válaszolt – Ha úgyis érdekel, akkor te velem jössz.

 - É-én? Hova? Minek? – dadogta Evan, és már bánta, hogy ekkora szája volt.

 - Csak kövess, nyugi. – mondta Peter, majd azzal a lendülettel megfordult, és az egyik ház felé vette az irányt. A többiek egymásra néztek, és kicsit megkönnyebbültek, hogy felettesük egyszer végre jókor feledkezett meg róluk.

 - Kösd a lámpát az övedre, a puskára tedd fel a bajonettet, majd ha kész vagy bemegyünk. – darálta a parancsokat az őrmester.

 - Jó, én megteszem, de még mindig nem értem, hogy minek kell nekünk ide bemenni. – mondta Evan, miközben a karbidlámpával és az övével próbált valami kombinációt összehozni.

 - Figyelj, mi már nagyon jól ismerjük egymást, szóval tudom, hogy nem fogsz hülyének nézni. – kezdte Peter, miután dolga végeztével a másik felvette vele a szemkontaktust. – Az utóbbi két nap eseményei után egyre erőteljesebben kezdek hinni abban, hogy itt valami nincs rendben. Brian nem szokott összevissza lövöldözni, a gyújtogatásról pedig ne is beszéljünk. Valami azt súgja nekem, hogy talán választ kapok a miértekre akkor, ha belépek ezen az ajtón.

 - Gondolom nem a női megérzésed vezérelt ide. – vigyorgott Hopkins.

 - Mondtam: valami ezt súgja nekem. Szó szerint.

 - Hang a fejben? – húzta fel a szemöldökét Evan.

 - Ha azt mondom igen, úgyis hinni fogsz nekem. Nem vagy annyira szkeptikus tudtommal. – mosolyodott el Peter. – Akkor bejössz? De felőlem itt is megvárhatsz.

 - Kíváncsivá tettél, most már csak azért is bemegyek.

 - Akkor gyerünk. – bólintott Peter, majd feltépte az ajtót, és beugrott az előtérbe, ami után Evan követte. Ott álltak a tágas szobában, felkészülve arra az esetre, hogy bármelyik pillanatban bármelyik sarokból rájuk támadhatnak. A lakás meglepően takaros volt. Ójbá tűnt, hogy a lakóknak annakidején nem sok idejük volt arra, hogy értékeiket kimentsék a veszélyeztetett városból.

 - És most mi legyen? – súgta oda Hopkins társának.

Thompson rövid gondolkozás után hozta meg a döntését – Te felmész az emeletre, én lent szétnézek kicsit. Itt találkozunk.

 - És mégis mit keresünk?

 - Ha tudnám, már megmondtam volna – rántotta meg a vállát az őrmester, és elindult az épület hátsó taktusába. A konyhában semmi érdekeset nem talált, viszont a gyér fényben valami idegen folt tükröződött vissza az egyik ajtón. Lassan odalépett, és közelről vizsgálta meg a furcsa alakzatot. A színét nem igazán tudta kivenni, csak a sötét tónusát. Ujját végighúzva rajta rögtön tudatosult benne, hogy ez a valami nem más, mint vér. A jellegzetes szag, az állaga....beleborzongott, ha elképzelte, hogy kerülhetett oda az. Felmerült benne, hogy társának szól, de inkább kíváncsiságára hallgatott, és kinyitotta a véres ajtót. Azon túl folyosó fogadta, amiről elképzelése sem volt, hova vezethetett, ezért elindult a végtelennek tetsző sötétbe. Minden egyes lépését cuppogások kísérték, de inkább nem nézte meg, miben jár, mert elég élénk képe volt róla.

Jó egy percnyi séta után lelassította lépteit, és hátra fordult. Teljesen megrökönyödött attól, amit látott: az ajtó, amin ide belépett, ott volt mögötte egy méterrel, mintha végig egy helyben topogott volna. Megőrültem? – gondolta, és megütögette a fejét, hátha észhez tér tőle. Rohamsisakjának tompa koppanása úgy hatott, mintha egész személyében kongana valami eddig nem tapasztalt üresség. Újra nekiindult a látszólagos végtelennek, de hiába, mert a nyílászáró újra ugyanott fehérlett közvetlenül mögötte. Oké, álmodok, biztos álmodok, szinte biztos – hajtogatta magában, majd megpördült, és feltépte az ajtót hirtelenjében. Az előző sokk semmiség volt ahhoz képest, amit ekkor tapasztalt: Peter körül kitágult tér, és a konyha helyett hirtelen egy tágas ketrecben találta magát, amit körös-körül reflektorok tucatjai világítottak meg. A vakító fényben csak hunyorogni volt képes, így beletelt kis időbe, mire észrevette, hogy a kalickában nincs egyedül. A szemközti sarokban földig érő fekete lepelben valamilyen emberi alak állt. Arcát kapucni árnyéka fedte, testéből semmit nem lehetett kivenni, így a neme is kérdésként lógott a levegőben.

Az eddigi feszült csöndet sípolás törte meg, majd recsegő hangon egy öblös hang szólat meg – Éééés elérkeztünk a mai est fénypontjához! Dőljenek hátra, és élvezzék a végső összecsapást! – süvöltötte a hang, aminek következtében az eddig csendes nézősereg üdvrivalgásban tört ki.

Az ismeretlen kinyújtotta jobb kezét, amibe belesuhant a föld alól egy nyél, aminek egyik végén ijesztően hosszú pengék csillogtak. Peternek ez bőven elég volt ahhoz, hogy jajgatva valamilyen menekülési utat keressen. Nem akarta, hogy valami pap vagy a jó ég tudja micsoda felkoncolja egy méteres karddal. Ám hiába tapogatta idegesen a háta mögötti vasrudakat, semmiféle hézagot nem fedezett fel az illesztésben. Kénytelen volt szembenéznie ellenfelével, aki már elindult felé azzal a valószínűsíthető szándékkal, hogy habozás nélkül a katona vérével fesse be a fegyverét.

Az alak egy szökkenéssel a levegőbe emelkedett, és előre tartott karddal zuhant áldozata felé, hogy egyszer és mindenkorra félbemetssze őt. Az rémületében a leghaszontalanabb megoldást választotta: behunyta a szemét és maga elé tartotta védekezésképp a puskáját.

Két tompa puffanást hallott közvetlen közelről, de fájdalmat nem érzett. Ahogy óvatosan kinyitotta a szemét, észrevette, hogy ahol ő áll az még nem a mennyország, sőt, még a pokolhoz sem igazán hasonlított. Ugyanabban a ketrecben állt, ellenfele pedig előtte bajlódott kardjával, ami a pár centivel elhibázott csapás miatt a földbe ragadt. Bár ha Petert magát nem is sikerült elnyesni, Enfield puskáját egy szabályos vízszintes vonal mentén könnyedén ketté lehetett választani. Ő ezt látva teljesen elámult, de most, hogy már lépéselőnyben volt, nem tétlenkedett. Egy kiáltással a csuklyás fejéhez vágta a jobb kezében lévő fatust aminek a csapásától az alak megtántorodott, és csak nehezen tudta magát megtartani a teljes eleséstől. Az őrmester nem habozott, bal kézzel teljes erejéből belé döfte a fegyver csövének nála maradt végét, ami önmagában nem ért volna semmit, viszont úgy, hogy rá volt függesztve egy kissé rozsdás, ijesztően hosszú kés, már megtette hatását. A csukja alól egy halk nyögés hallatszott. Peter arcán széles vigyor jelent meg, ahogy a láthatatlan közönség üdvrivalgásban tört ki – Mostmár felfedheted kilétedet – mondta, és leguggolt a vérző emberhez. A kapucnit lehúzva a jeges rémülettel egybekötött megdöbbenés futott végig a hátán.

 - Angela.. – suttogta maga elé, ahogy barna szemei tekintettek vissza rá – Te...ez...hogy..mi...

 - Peter... – köhögte erőtlen hangon a fekete hajú, barna szemű nő – Drágám...nem így kellett volna ennek történnie.

 - De..... mi ez az egész?

 - Ejj... – szisszent fel Angela, mikor kihúzta hasából a véres bajonettet – Drágám, egyetlenem, figyelj rám jól. – összeszedte utolsó energiáját, hogy közölje végakaratát – Figyelj. Ezentúl ezt a kést tiszteld. Vigyázz rá, mint a szemed fényére – azzal férje kezébe nyomta az Enfield felét – Soha de soha ne hagyd el. Ez...minden.

Peter csodálkozva maradt a puskaszelvényre – Mit akarsz ezzel mondani? Angela? – de a megszólított helyett csupán egy hosszú, mélyfekete lepel feküdt előtte.

 - Őrmester? Mégis találtam valamit. – Peter azon vette magát észre, hogy újra a konyhában van. – Az meg micsoda? – mutatott értetlenül Evan a köpenyre.

 - Majd elmagyarázom. Most azonnal el kell innen tűnnünk. – állt fel Thompson, karjára terítve a fekete szövetet. Indult volna, de hamar megtorpant – Mi az, ugye nem akarsz még itt időzni? – fordult Peter társa felé, aki nem akart megmoccanni.

 - Mondtam: találtam valamit, amit én még életemben nem láttam. – azzal elindult a ház hátsó kijárata felé. A kertre néző ajtót kitárva meleg fény ömlött be az épületbe. Kint, a földől lángok csaptak fel, amik azon nyomban ritkulni kezdtek, ahogy közelíteni kezdtek felé, majd végül teljesen kialudtak. Utánuk tisztán ki lehetett venni egy kiégetett kört a fűben, ami egy ötágú csillagot fogott be.

A két férfi nagyon jól ismerte ezt a jelt. Egymásra pillantottak, majd hazitálás nélkül rohanni kezdtek vissza csapatukhoz, akik már talán el is feledkezve róluk, kedélyes beszélgetésbe és cigizésbe fogtak. A szakaszvezető azonnal erőltetett menetben elindította őket visszafele, ahová már régen vissza kellett volna érniük.

Ahogy idefele, visszaúton is kérdések sokaságával árasztották el, amikből ez alkalommal Evan is kapott rendesen. Ahogy Peter fürgén szedte a lábait, dióhéjban elmesélte, mi történt vele a házban és mit láttak a mögött. Meséjét hurrogás fogadta, ami valamelyest enyhült, mikor megmutatta nekik a félbeszelt karabélyt, aminek a tőrére vér száradt és a fekete leplet. Ezekre még a legszkeptikusabb se tudott hirtelen magyarázatot adni.

Húsz perc elteltével a csapat elérte az új védelmi vonalat körülvevő sátortábort. Ahogy betoppantak a ponyvás emelvények közé, a semmiből azonnal a számukra olyan kedves, kis növésű hadnagy lépett Peter elé, vöröslő fejjel.

 - Maga és az emberei, már megint mit műveltek?! – sipítozott.

 - A hadnagy úrnak jelentem, a városban voltunk, és... – vágta haptákba magát Thompson, de a másik félbeszakította.

 - Micsoda?! Mi a jó eget kerestek maguk ott? Semmi keresnivalójuk arra!

 - Nos, uram, olyat.... – ütött meg békülékeny hangot az őrmester, de ez nem hatott, amaz ismét kitört.

 - Mi? Mi? Mi? Megőrülök maguktól! Tudják, hogy a sok marhaságukat nekem kell jelentenem? – a jelenet elég abszurd formát öltött. A magából kikelt kis embert és haragjának célját katonák vették körül, elfeledkezve arról, hogy az ilyen és ehhez hasonló közjátékokhoz nekik „semmi közük”.

 - Uram! Hallgasson már meg! – csattant most már Peter hangja is erőteljesebben.

A hadnagy ettől a szemtelenségtől eltátotta a száját, és csak még jobban feldühítette magát – Hogy merészel velem ilyen hangot megütni? Tudja, ki vagyok én? Én kérem nemesi családból származom, minden felmenőm katonatiszt volt. Megkövetelem...

 - Mi a fenét ér a származás, ha maga még arra is képtelen, hogy meghallgassa az embereit! – üvöltött mostmár Peter is – És egyébként is, ha tényleg olyan nagyok a hagyományok, hogyhogy csak eddig a szintig bírja! Apukánál elakadt a zsenialitás?

A hadnagy tátott szájjal bámult. Ilyenre még nem volt példa pályafutása során. Hogy egy őrmester, egy semmirekellő suhanc így beszélje vele – Ez.... – habogta – Ez...függelemsértés! Nem! Ez több! Lázadás! – kiáltotta a tiszt, és előrántotta hatlövetű Webley pisztolyát, nyomatékot adva mondandójának. A kívülállók rögtön vették a lapot, és a kör kicsit tágult. Csak Peter szokatlan viselkedése nem változott meg - Háh, mit akar, le fog lőni? – nevetett a fegyvercsőbe.

A hadnagy már nem üvöltözött, nem dagadtak ki erek a nyakán. – Igen. – mondta higgadtan, és meghúzta a ravaszt. A fegyver egy csattanás keretében elsült, a golyó pedig átröppent az őrmester mellkasán. Teste kissé megfeszült, majd térdre rogyott, végül elterült a kör közepén. A hadnagy mereven egy pontra bámult maga előtt. Csak most döbbent rá, mit tett, mikor már késő volt. A katonák a testhez ugrottak, hátha sikerül megmenteni életét, de minden próbálkozás felesleges volt. Peter szíve felmondta a szolgálatot.

Egyszeriben húsz szempár szegeződött a még mindig bénult tisztre – Lógassuk fel! – kiáltotta hirtelen valaki, ami ellen senki nem ellenkezett, még a sokkos állapotban lévő elítélt sem. A dühödt tömeg mindent hátrahagyva felkapta őt, és elindultak az erdő maradványainak irányába.

A kiégett fák tövében a tisztet egy elszenesedett rönkhöz állították, és miközben ketten elsiettek kötélért, a többiek folyamatosan szidalmazták az életéért könyörgőt. A katonás fegyelem már nem volt eltűnőben. Az már korábban semmivé foszlott.

A két személy, akiket a kötélért küldtek el, rövidesen üres kézzel rohantak vissza az így még mindig félkész, „üzemképtelen” bitófához. Össze-vissza kiabáltak, egymás szavába vágtak, viszont az közös volt, hogy mindketten a tábor felé mutogattak.

És tényleg. A sátrak közül egy lassan közeledő, emberi sziluett bontakozott ki. A csoportosulástól tíz méterre megállt – A hadnagyot bízzátok rám – mondta ridegen, és intett. Mintha csak a király szólt volna hozzájuk, a tömeg hangtalanul szétnyílt, a hadnagy pedig szótlanul követte az ismeretlent a sötétségbe.