Wolfenstein: The Old Blood teszt

Remek érzékkel nyúlt tavaly májusban a Wolfenstein-univerzumhoz az uppsalai MachineGames, a The New Order (WTNO) ugyanis egyszerre idézte meg a klasszikus Wolf-játékok régimódi akciódús játékmenetét, és frissítette fel annak univerzumát egy rémisztő, mégis magába szippantó retró-futurisztikus disztópiával (hogy a mélyebb karakterábrázolást kapott főhőst ne is említsem). Kíváncsian vártam hát, hogy miként építi tovább az univerzumot az alapjáték előzményeként operáló önállóan futtatható kiegészítő – a The Old Blood (WTOB) viszont sajnos nem durrant akkorát, mint amekkorát durranhatott volna.

BEVÁLT MEGOLDÁSOK

Előrebocsátom, hogy a játékmenettel minden rendben: ezúttal is egy régimódi, adrenalindús, és itt-ott már közepes fokozaton is kihívást nyújtó FPS-ről van szó, melyben ismét kedvenc lengyel-amerikai háborús hősünkkel, B.J. Blazkowiczcal lőjük darabokra a szemünk elé kerülő náci hordákat. Utunk fél-lineáris (azaz zárt, de több útvonalat tartalmazó) pályákon át vezet, melyeken az elénk kerülő seregtesteket pár kivételtől eltekintve lopakodva és frontálisan letámadva is eltakaríthatjuk.

A fegyveres harc és az irányítás most is elsőrangú: az akció élvezetes, a közelharci padlóra küldések és a késdobálás éppúgy kézre áll, mint két gépkarabéllyal a kézben kaszálni. A mozgáskultúrával szintén nincs gond (bár elég zavaró, hogy az elszórt lőszert, kötszert és páncélt átsétálás helyett még mindig külön gombbal kell felvenni): Blazko továbbra is gyorsan szedi lábát, a taktikus kihajolások és a fél-lineáris pályatervezésből elérhető kerülőutak pedig kellemes taktikai ízt visznek az ütközetekbe. A siker, főleg nehezebb szinteken, most is az állandó mozgásban, az alkalmi fedezékhasználatban és a szituációnak megfelelő fegyverek használatában rejlik.

Utóbbiaknál pedig némi kötelező vérfrissítés is történt. Nagy újításokra persze ne számítsunk, főleg az alapjáték hatvanas évekbeli ketyeréinek második világháborús változatairól van szó: lefűrészelt csövű vadászpuska, automata sörétes, jelzőpisztoly formájú rakétavető, illetve a Return to Castle Wolfenstein (avagy RtCW) FG42-jére hajazó Bombenschuss távcsöves puska adja a kínálatot. Megfelelő mértékű sci-fi hiányában az alapjáték Laserkraftwerkjét is nélkülöznünk kell: a prequelben két (összeszerelhető) csőkulcs lesz az univerzális eszközünk, amivel az ajtó- és koponyanyitáson túl az előre meghatározott helyeken szétverhetjük vagy megmászhatjuk a falakat.

KÉMEK A SASFÉSZEKBEN

Az akció tehát hozza az elvárt szintet, a probléma ott kezdődik, hogy a MachineGames ezúttal csak ott brillírozik (és ez is főleg az alapjáték érdeme), a WTNO komor, disztópikus, mégis magával ragadó világának és narratívájának nyoma sincs. A történeti deficit egyrészt az alaphelyzetből fakad, a kiegészítő ugyanis közvetlenül az alapjáték prológusa előtt játszódik (Deathshead tengerparti erődítményének felkutatásáról szól), ami rögtön kiöl minden feszültséget a játékból, mivel a végkifejlet így adott. Önmagában ez még persze nem annyira probléma, az alternatív 1946-os világháborús miliő ugyanis szintén csalogató felállás, ami kiváló alap lehetne egy, a WTNO-ban átélt kaliberű történethez, a brigádnak azonban úgy tűnik, sem ideje, sem szándéka nem volt a világbővítéshez, ehelyett az RtCW-t gondolták újra.

A WTOB története ugyanis megdöbbentően hasonlít a 2001-es előd első küldetésére: a helyszínek (a Wolfenstein kastély és annak függővasútja, vagy Paderborn és Wulfburg falvai), egyes karakterek (Kessler, Agent One, és az egyik fő ellenlábas náci archeológus, Helga), de még a sztori kulcselemei is onnan érkeznek. Ezzel persze nem is lenne baj, ha az újragondolás megállna a saját lábán (elvégre máig az egyik legkedveltebb epizód az ihletforrás), a narratíva célja viszont érezhetően csak az egyes nosztalgiabombák összekötése, aminek a sztori issza meg a levét. Az új karakterek kidolgozatlanok és keveset szerepelnek a képernyőn, az előző rész világát remekül építő elszórt feljegyzések pár kivételtől eltekintve elég semmitmondóak, az első személyű átvezetők zöme rövid és hangulattalan, a hangsúlyos okkultista szál és a játék vége felé érkező fordulat pedig nem csak nevetséges, hanem szembe is megy a WTNO-ban felépített, természetfelettit nélkülöző sci-fi univerzummal. Végezetül ott vannak a szem előtt lévő easter eggek és pár banális párbeszéd is, amik sikeresen kizökkentik a komoly mederbe terelt sztorit: a WTOB hol könnyed kalandfilm, hol komor háborús dráma, de hangulatában semmiképpen sem konzisztens (amit egyébként az elég szerencsétlen, B-filmes hangulatot sugalló előzetesek is tetőztek).

SZŰK UTCÁBAN MINDEN SÖRÉT CÉLBA ÉR

Hangulatában és történetében így a kiegészítő egyértelmű visszalépés a WTNO-hoz képest (amin a játék vége felé meghozandó, tét nélküli döntés sem segít), a WTOB azonban technikai fronton sem virít. Jó, ezen a téren az alapjáték sem volt flott, de a WTNO legalább egy látványos, egyedi, és változatos retró-futurisztikus képi világgal ellensúlyozta az id Tech 5 motor gyengeségeit, a kiegészítőnek azonban ezt sem sikerült újráznia. Noha a Wolfenstein kastélyt és annak függővasútját adó pálya remekül sikerült, több látványos helyszínre nem futotta: utunk java szűk folyosókon és zárt utcákon vezet, a játék végi temető pedig a legolcsóbb horrorfilmből is érkezhetne – agyafúrt titkos helyeknek viszont legalább nincsenek híján az egyébként 45-50 perc alatt lenyomható szintek, érdemes hát nyitott szemmel járni rajtuk. A pályák terén ellenben kellemes újítás a Challenge mód, amely nyolc (az egyes fejezetek legizmosabb tűzharcain alapuló) pontszerző és medálosztogató kihívást tartogat, az azonnal vérre vágyók így a sztori kitolása után is rögtön az akció sűrűjébe vethetik magukat. Nem fognak csalódni viszont az ős-Wolf kedvelői sem, az előd egyetlen Wolfenstein 3D-easter eggjével szemben ugyanis ezúttal minden pályára jutott egy, az eredeti játék valamely szintjét feldolgozó rémálom-ciklus.

Az MI szintén nem sokat változott: teszik a dolgukat, igyekeznek fedezékről-fedezékre vonulni és oldalba vagy hátba kapni becses személyünket – nem rosszak, de nem is kiemelkedők, szemben a bossharcokkal, amik viszont elég fantáziátlanra sikeredtek (az egyikről konkrétan puszta kézzel kell leszedni a páncélzatot miközben rommá lőjük, a másiknál pedig egyetlen gyenge pontot kell szórni, és közben a csapásait kerülgetni).

Ami a zenét és a hangokat illeti, teljesen rendben vannak: előbbi remekül aládolgozik az összecsapásoknak, utóbbi pedig a MachineGamestől megszokott módon minőségi munka, náci ellenfeleink így ezúttal is autentikus német nyelven kommunikálnak egymással (és sokszor velünk is).

RÉGEN MINDEN JOBB VOLT?

Noha pár téren eléggé lehúztam az Old Bloodot, le kell szögeznem: bár hangulatilag gyengébb a játék, az akció ezúttal is teljesen korrekt, összességében így élveztem a kiegészítővel eltöltött cirka nyolc órát. A durván hatezer forintért beszerezhető pakk így ár/érték arányban azért hiányosságai ellenére is egész jó vétel, a Wolfenstein-rajongók és az öreg FPS-rókák bátran rápróbálhatnak Blazko új bevetésére, noha visszafogott elvárásokkal: a New Order 1946-os prológusa ugyanis egymaga látványosabb és hangulatosabb, mint a teljes világháborús kiegészítő.