A kaliforniai csapat már a Crash és a Jak and Daxter esetében megcsinálta a tutit, ám az Uncharted-sorozattal egy komolyabb, Lara Croftból és Indiana Jonesból erősen táplálkozó kaland-akciót hozott létre, ami milliók szívét rabolta el. Az utolsó epizód, az A Thief’s End mégis tud újat mutatni, igazán élvezetes felütéssel indítani, avagy az első órákban úgy tűnik, a fejlesztők nem fogytak ki a szuszból. Visszatér Nathan halottnak hitt bátyja, Sam, továbbá előtérbe kerül a legnagyobb kalózok elrejtett kincse. Elmerülünk a múltban, hogy jobban megismerjük főhőseink életét és kapcsolataikat, átéljük mindennapjaikat, majd egy felejthetetlen túrára indulunk velük. Csillagos ötöst érdemel a felütés, ami olyan prezentáció társaságában elevenedik meg szemeink előtt, amit meglátva szintén elégedetten csettinthetünk. De vajon kitart a lelkesedés a több mint tízórás sztori végéig?
Miért jó, és miért nem?
Nem fogok mellébeszélni, számomra az Uncharted-széria kissé túlértékelt a maga bugyuta, ám meglehetősen élvezetes, elsőrangú látvánnyal felvértezett módján. Az eredeti, PS3-as trilógia részeit nyolcvan százaléknál többre nem értékeltem volna. Olyanok voltak ezek a játékok, mint a szép, jó alakú szőke, akivel az ember simán eltölt egy hosszú, pihentető hétvégét, élvezi is azt, de az életét nem kötné össze a leányzóval. Ehhez képest a negyedik, a történetet lezáró epizód tényleg mesésen indít. Több a felvezetés és a felfedezés, mint az akció, a rengeteg párbeszédnek és átvezetőnek hála jobban megismerjük a karaktereket, a korábbiakhoz képest inkább belelátunk a fejükbe. Kicsit a The Last of Us hatásait érezhetjük a megvalósításon, aminél komoly munkával lett felvázolva előttünk két személy kapcsolata. Így van ez most is, és az elmesélés több mint élvezetes, sőt kifejezetten pazar.
Aztán idővel nem csak a lineárisabb pályák és az azokon elrejtett kincsek felfedezésével ütjük el az időt, miközben ámulunk azon, hogy egy teljesen mellékes helyzetnek, egy búvárkodásnak milyen aprólékosan kidolgozott hátteret építenek fel a fejlesztők. Jó néhány óra után ugyanis kapunk egy majdhogynem teljesen nyitott világot, ezzel együtt pedig az érzést, hogy bizony, itt szabadság van, meg önálló kalandozás, amit autóba ülve hajthatunk végre. Persze mindez csak a kirakat, elvégre a cél kötött, az útvonalat pedig inkább látszólag bízzák ránk. A felmerülő helyszínek és feladatok változatosak, a megoldások végig magukért beszélnek, a történettel és a mértékkel adagolt akcióval pedig az Uncharted 4 elkezdi beleírni magát a képzeletbeli „legjobb címek, amikkel valaha is játszottunk” listánkra.
Aztán a játék végére mintha elfogyott volna a lendület, az ötletek helyét pedig az ismétlődő átlagfeladatok veszik át az agyatlan akció mellett. Míg az első 5-7 órában lehetőségünk van az aljnövényzetben sunnyogásra, így egyesével intézve el a végtelen utánpótlással rendelkező, egyforma zsoldosokat, a vége felé erre már esélyünk sincs. Kőkemény lövöldözés és pusztítás, gyilkolás jön, aminél csak a fedezékrendszert vethetjük be a páncélozott, egyre keményebb mordályokat használó sereggel szemben. De ami nagyobb baj: a felmerülő fejtörők maximum addig jelentenek kihívást, amíg komolyabb megoldást feltételezünk hozzájuk, elvégre egyszerűek, mint a fene. Mindehhez pedig tegyük hozzá az indítás után még féken tartott akciót, ami olyan szinten uralkodik el az utolsó negyedben, hogy csak nézünk, mint Rozi a moziban. Persze, biztosan van olyan, aki értékeli, ha minden robban, minden összeomlik, de ha már a Modern Warfare 3 és a Ghosts kiverte a biztosítékot, itt sem lesz más a helyzet. A Thief’s End ugyanis identitászavaros Call of Duty-kampánnyá alakul át a végére, ami abszolút nem áll jól neki, így rombolva le mindazt, ami néhány óra alatt sikeresen felépített. Elfogyott az ötlet? És senki nem volt egy ekkora stúdiónál, aki halkan megjegyezze: „Fiúk, ennyi robbanás és összedőlő épület elég volt, több már ne legyen…”? Ha a Bosszúállók működését regisztrációval akarták szankcionálni, a Drake tesók vajon ezt miért ússzák meg, miközben hozzájuk hasonlóan megszállott pajtásaikkal műemlékeket, teljes városrészeket döntenek romba?
Majdnem örökérvényű
Az Uncharted-sorozat befejező része majdnem belépett a legnagyobbak csarnokába, ám a küszöbön botlott meg, elfeledve a mértékletességet, feladva mindazt, amire a bevezetése felépült. Miközben az első felében úgy éreztem, hogy 90-95 százalékos eredménnyel zárulhat majd ez a teszt, a végére ott tartottam, hogy maximum 86-87 körüli eredményt kaphat a játék. Persze bámulatos az a grafikai körítés, amit kapunk, fantasztikus helyszíneket ismerhetünk meg, amelyek Skócián át felfedezetlen szigetekre vezetnek el minket, de egy Michael Bay film is pazarul fest, mégsem lesz belőle filmklasszikus a rengeteg robbanásnak hála. Még talán az akció is működhetne, mert a fedezékrendszeres, növényzetben lapulós alapok rendben vannak, ahogy a csáklyázás, lengésből vagy csúszásból összehozott támadások is mutatósak, de könyörgök, visszafogottabb stílusban nem döngethetnénk a mellünket, ha már mindezt összehoztuk?
Hála az égnek, hogy a Thief’s End a több mint tízórás végigjátszáson és a gyűjtögetésen (kincsek, jegyzetek) túl még rendelkezik valami plusszal. Noha úgy gondolom, hogy pont ez az a stílus, ami nem igényel multit, a többjátékos opció lett annyira jó, hogy kicsit megdobja a végeredményt. Továbbra is külső nézetből, öt-öt felállásban lövöldözhetünk egymásra, foglalhatunk pontokat, vagy rabolhatunk el relikviákat. A vertikális irányba is elmozduló pályafelépítés, a rengeteg behívható extra, a testreszabás, és a jól kiaknázott mozgási szabadság nagyon élvezetes harcokat produkál, ami miatt bőven szerethető ez a szegmens is. Emiatt a 90 százalék, ez mentette meg a mundér becsületét.
Akkor ajánlott?
Naná! Ennél szebbet, látványosabbat jelenleg nemcsak konzolon, de PC-n is alig láthatunk, a Naughty Dog pedig ismét bizonyította rátermettségét. Más kérdés, hogy a kevesebb néha több, ezért egy felfedezős, kincsekre vadászós játékban kevesebb akció és több, izgalmasabb fejtörő lenne javasolt a töméntelen robbanással és lövöldözéssel szemben. Ráadásul a zenei aláfestésből semmit, de semmit nem tudnék utólag felidézni. Olyan cím ez, amiért érdemes PS4-et venni (na meg egy Bloodborne-t), emellett mindenképpen a sorozat legjobb epizódjáról beszélünk, de reformációt ne várjunk tőle, ahogy visszafogott elmesélést se.
