Nehéz lenne megkérdőjelezni annak az embernek a hozzáértését, aki szó szerint mértani alakzatokkal és egy lelkes narrátorral felszerelkezve alkotta meg az indie játékok egyik legfelejthetetlenebb történetét, de a 2012-es Thomas Was Alone a maga egymilliós eladásával világossá tette, hogy létezik az a közönség, amely nem a külsőségekre ad, hanem a világépítésre. Az időközben főállású indie fejlesztővé átvedlett Mike Bithell pedig többszörösen bizonyított már ebben a kategóriában, hol lopakodós álcával, hol pedig rövid, de annál ütősebb sztorikkal, lásd a Circular-duológiát. Utóbbi pedig többé-kevésbé alapot biztosított egy váratlan húzásnak is, hiszen a Bithell Games a John Wick után egy újabb univerzum kulcsait kapta meg.
Cyberpunk Columbo
A Tron: Identity ugyanis – ahogy az már a név alapján egyértelművé válhat – abba a Tron-világba kalauzol, amely 1982-es debütálása óta lázban tartja a rajongókat. Ráadásul úgy, hogy a franchise még Disney-léptékkel nézve is meglehetősen komótosan merészkedik elő, időről időre, hol képregény, hol sorozat, hol egy váratlan filmes folytatás, hol pedig egy játék formájában. Ehhez a gazdag hagyatékhoz csatlakozik az Identity is, méghozzá egy kalandjáték formájában – bár a vizuális novella jelző sokkal jobban illik rá, hiszen itt nem kell tárgyakat keresgélni és feladványokat megoldani, a cél „csupán” egy bűntény felgöngyölítése.
A sztorinak egy teljesen új Rács ad otthont – pontosabban annak egy apró, de cseppet sem elhanyagolható szeglete: egy olyan Adattár, amit egy robbanás ráz meg a sztori kezdetén, ráadásul el is tűnik valami. Az ügy kinyomozásához meghívott Lekérdező (értelemszerűen őt alakítjuk mi) dolga az, hogy kiderítse, milyen célból követték el a gaztettet, és rájöjjön, ki mozgatja a szálakat a háttérben. Erre pedig nem sok idő áll a rendelkezésünkre: egyrészt gyakorlatilag egyetlen éjszaka alatt játszódik le a történet (már ha a Tron világába beleképzeljük a napszakokat), másrészt ez az éjszaka még első nekifutásra is épphogy csak nyaldossa a 2 és fél órát – méghozzá alulról. A sztori ugyanis egyetlen épületben, annak mindössze pár termében játszódik, és jobbára annyiból áll, hogy beszélgetünk az alig fél tucat karakterrel.
Ennek során kell mindent megtudni az Adattárról, annak funkciójáról, és nem csupán az ott dolgozókról, de az odalátogatókról is – akik közül minimum egy rács mögött van, mivel pont a robbanást megelőzően érkezett, így rögtön elsőszámú gyanúsítottá vált. A relatíve rövid diskurzusok során pedig kiemelt szerepet kapnak a döntések, melyek nem csak azt határozzák meg, hogy ki (vagy épp kik) marad életben, hanem azt is, milyen irányt vesz a történet.
Műfajából adódóan a többfajta végkimenetel (és az ebből fakadó többszöri újrajátszás) adja az Identity sava-borsát, ez azonban édeskevés ahhoz, hogy igazán megkapó vagy maradandó legyen. Ennek legfőbb oka, hogy pár óra alatt tényleg mindent megmutat magából, lezárása pedig olyan cliffhangerbe torkollik, amely nem titkoltan folytatásokat vetít elő. Ráadásul nem elég, hogy kevés a helyszín és korlátozott számú a dialógus, még ezek a dinamikáját is megtöri az az újra és újra visszatérő minijáték, amiben számokkal és szimbólumokkal rendelkező elemeket kell leapasztani egy adott érték elérése érdekében. És bár ezek átugorhatók, túl sokszor kerülnek elő ahhoz, hogy az első pár alkalom után ne vesszen el a varázsuk. Arról már nem is beszélve, hogy az Identity nem nagyon nyújt támpontot a Tron-univerzummal csak most ismerkedők számára, sőt feltételezi, hogy a játékos elkötelezett rajongója ennek a világnak. Ha nem ebbe a csoportba tartozol, egészen biztosan nem az Identity fog behúzni – az megmarad egy rövid, hangulatos, de sajnos túlságosan is sekélyes élménynek.
