Az imént említett csapat ráadásul nem is először foglalkozik ezzel a zsánerrel, hiszen a War Leaders: Clash of Nations munkálataiban is részt vettek, függetlenné válásuk és a saját játékmotorjuk létrehozása óta pedig ez már a második játékuk a Kromaia nevű űrhajós lövölde után. Emellett tudományos és oktatási anyagokat is készítenek, szóval harcedzett csapattal állunk szemben, ami jól mutatja, mennyire profi munkát végeznek.
The Jumping Dead
Tesztalanyunk alapkoncepciója ugyan nem mondható teljesen újszerűnek, hiszen a hajdani Toy Soldiers-széria is hasonló ötletre épült, de annyiban azért mégis más a dolog, hogy itt táblajátékok figurái elevenednek meg, a játékmenet pedig nem a toronyvédelemre (tower defense) épül. Adottak a saját katonáink, akik kezdetben ókori rómaiak, (de később akár szamurájokat is kommandírozhatunk) kiknek az élőholtak seregeivel kell felvenniük a küzdelmet. Mindezt jópofa, egy lábon ugrabugráló karakterek prezentálják, ám ha valaki legyintene, hogy „ez biztos csak a kölöknek lesz jó”, az bizony téved. Bár tény, hogy az egyes pályák teljesítéséhez nagyon nem kell megizzadni, de a teljes győzelem elérése azért komolyabb taktikai érzéket kíván.
Mindehhez persze megfelelő egységek is dukálnak. Kezdetben megkapjuk a szokásos gyalogos-íjász-lovas triót, amely mellé jönnek az olyan komolyabb típusok, mint a gladiátor, a centúrió vagy a mindent vivő hadvezér. Némileg Total War-szerűen működő, kő-papír-olló felállás dübörög a harcrendszer alatt, ám a különféle fejlesztések és „mágiák” (a program nevezi így, nem én) azért gondoskodnak róla, hogy ne legyen teljesen egyértelmű az ütközetek végkimenetele. A fejlesztések szintén jófej módon (érdemes megnézni az elnevezéseiket) változtatják meg az egyes egységtípusok értékeit, míg a „mágiák” alatt olyan huncutságokat kell érteni, mint például a tüzes nyílzápor. Érdekes adalék még az egységeink különböző alakzatokba való rendezésének lehetősége. Gyakorlati hasznát a szétosztáson és az egyesítésen kívül (mivel azt is itt intézhetjük) nem nagyon látom, de mivel szabad kézzel rajzolhatjuk alakzatainkat, így gyakorlatilag bármilyen formát felvehetnek a bakáink (igen, olyat is lehet rajzolni).
Nem minden sereg győzhetetlen
Ha engem kérdeztek, a képi világ leginkább talán a Trifoxra emlékeztet, szóval igazán hangulatos és szerethető. Aki pedig tartana a brutalitástól azt is megnyugtathatom, hogy bábuink úgy haláloznak el, akár a LEGO-emberkék, szóval igazán gyerekbarát látványvilágban van részünk. A hangzásvilág tekintetében nagy dolgokat ne várjunk: a zenék kellemesen felejthetőek, a szinkron meg kimerül a kampány elején hallható narrátorszövegben és a katonáink „Yes, Sir!”-özéseiben, szóval igazából szóra sem érdemes ez a szegmens.
Szerencsére a játék nem hemzseg a hibáktól, egy dologról azonban mindenképp szót kell ejtenem, ez pedig nem más, mint a stabilitás. Nem tudom, hogy ez máshol is így megy-e, de nálam egy-egy indítás (akár még úgy is, hogy csak az adott pálya betöltéséről van szó) háromféleképpen végződhet: gond nélkül; összeomlik, méghozzá a Steammel együtt; maga a Steam omlik össze, a játék meg úgy lefagy, hogy indíthatom újra a gépet. Ezekben az esetekben persze egyáltalán nem biztos, hogy a programban van a hiba – tudnék mit mesélni a Steam miatt meghiúsult tesztekről. Maradjunk tehát annyiban, hogy egy nem mindenkinél előforduló problémaként könyveljük el a dolgot.
Verdictum
Az előbb vázoltak ellenére egy rendkívül kellemes élmény volt a Toy Tactics, amely bebizonyította számomra, hogy egy stratégiai játék igenis lehet könnyed és humoros (persze vannak erre más példák is, de alapvetően nem ez a jellemző). Ráadásul egy-egy kör levezénylése sem igényel túl sok időt, így akkor is bátran elővehető, ha csak tíz szabad perce van az embernek – ez pedig manapság azért viszonylag sűrűn elő szokott fordulni.
