Igaz ugyan, hogy a szerkesztőségben többen is izgatottan vártuk a The Walking Dead megjelenését, azonban volt bennünk némi félelem is a Telltale Games legújabb fejlesztését illetően, ugyanis a legutóbbi munkáik finoman szólva sem sikerültek túl szórakoztatóra. A meglehetősen gyenge Jurassic Park, és a még botrányosabb Law & Order feldolgozást követően kételkedni kezdtünk benne, hogy a TWD jó kezekbe került. Aztán mikor eljött április 24-e, beszereztük a játékot a Steamről, és az első fél órát követően minden negatív érzésünk elillant, ugyanis a kaliforniai csapat egy olyan hangulatos programot tett le az asztalra, amihez foghatóval csak ritkán találkozhattunk mostanában.
Eközben egy másik szálon...
Habár a The Walking Dead az elmúlt időszakban leginkább a tv-sorozat kapcsán vált ismertté, a Telltale játéka nem az élőszereplős szériát dolgozza fel, hanem az eredeti képregényre alapozva mesél el egy teljesen új történetet. Teljesen újat, hiszen nem a rendőr Rick Grimes viszontagságait játszhatjuk újra, hanem egy eddig ismeretlen karakter, Lee Everett kerül az irányításunk alá. A sztori hetekkel az eredeti TWD története előtt játszódik, és hősünket épp egy rendőr szállítja át Atlantából a börtönbe, mikor Amerika-szerte elharapódzik a zombi apokalipszis. Egy balesetet követően az árokban térünk magunkhoz, s miután sikerül kikászálódnunk a rendőrautó roncsaiból, hamarosan tudatosul bennünk, hogy igen nagy baj van, hiszen előbb a zombivá vált utastársunk akar megkóstolni minket, majd a semmiből újabb élőhalottak támolyognak elő, szintén a húsunkra ácsingózva.
Lee a szerencséjének köszönhetően megmenekül, majd összefut egy magára maradt kislánnyal, akit hősünk a védelmébe vesz, és mindent megtesz azért, hogy a kis Clementine-nak semmi baja ne essen. Az elhatározást megtartani persze nem könnyű, és nem csak a váratlanul felbukkanó zombik miatt, de azért is, mert a megmaradt élők néha sokkal veszélyesebbek, mint a járkáló halottak...
Nem mindennapi kaland
Habár a TWD műfajilag a kalandjátékok közé sorolható, azért némileg közelebb áll a valósághoz a kalandjáték-elemekkel megtűzdelt interaktív mozi meghatározás, azzal a fontos kiegészítéssel, hogy a Telltale komoly hangsúlyt fektetett a gyors reakciókra, illetve a döntésekre, amelyeket játékosként nekünk kell majd meghoznunk a karakterünk helyett. Maga a környezet teljesen 3D, ám akárcsak a klasszikus kalandjátékok esetében, a program itt is jól behatárolt pályarészletekre oszlik, ahol az általunk végrehajtható interakciók az esetek többségében „kimerülnek” a terep körbejárásában, a tárgyak felszedésében és kombinálásában, továbbá a többi szereplővel való kommunikációban. Ezeket a bevett formulákat aztán helyenként akciórészek (pl. zombitámadás) és döntési helyzetek (pl. kit mentsünk meg) tarkítják, fenntartva a folyamatos érdeklődést és a kellő feszültséget.
A játék komoly hangsúlyt fektet a párbeszédekre, már-már a szerepjátékok szintjét súrolva, lévén eltérően (őszintén, hazug módon, idegesen, agresszívan, stb.) reagálhatunk egy-egy kérdésre. Mivel a válaszadás legtöbbször időhöz kötött (egy zsugorodó fehér csík „számol vissza”), így nem nagyon van lehetőség gondolkodni, lényegében „taktikázás” nélkül, az érzelmeinkre hallgatva kell döntéseket hoznunk, aztán figyelni a következményeket. Figyelem, néha még annak is hatása van, ha nem tudunk időben választani, és „csendben” maradunk! A tárgykombinálás helyenként egészen egyszerű (elemet találni a rádióba), néha pedig egy kis gondolkodást igényel (hogyan tereljük el a zombik figyelmét), viszont a feladatok sosem válnak frusztrálóvá, a játék lényege ugyanis a szórakoztatás, és egy jól megírt történet profi tálalása interaktív formában. A már korábban emlegetett akciórészekkel Quick Time Eventek (nyomd adott ideg vagy időben a megfelelő gombot) és egeres reflexjátékok formájában találkozhatunk, és általában csak a gyorsaságunkon múlik, hogy életben maradunk-e, illetve, hogy tudunk-e segíteni az embertársainkon. Ha az előbbi szituációban vallunk kudarcot, akkor értelemszerűen a Game Over következik, azonban a többi szereplő esetében egy-egy (akár halállal végződő) sikertelen megmozdulás nem feltétlenül jár a legutolsó mentés azonnali visszatöltésével.
A játék elsőre ugyan teljesen lineárisnak tűnik, ám a történet fordulópontjain a reakcióinkkal teljesen eltérő irányokba befolyásolhatjuk az eseményeket. A cselekedeteinknek, a döntéseinknek és az elhangzott szavainknak következménye van: a szereplők emlékeznek rá, ha megmentettük őket, de arra is, ha valaki miattunk veszik oda, jelentősége van, hogy kinek a pártját fogtuk egy vitában, sőt, még annak is, ha elhallgatjuk az igazságot – a választásaink hatásáról pedig akár azonnali visszajelzést is kaphatunk, ha az epizódok indításakor bekapcsoljuk a környezetünk reakcióit (is) kijelző opciót. A program tehát számon tartja szinte minden megmozdulásunkat, és igazából sosem tudhatjuk, hogy egy-egy választásunk miképp fogja alakítani az eljövendő eseményeket.
Az előző rész tartalmából...
A TWD – hasonlóan a Telltale legtöbb játékához – epizodikus formában jelenik meg, öt részen át követhetjük Lee kalandjait, és az első epizódban meghozott döntéseink bizony kihatnak majd a folytatásra is. Az, hogy ki marad életben, hogy kivel milyen viszonyt alakítunk ki, mind-mind számítani fog a hátralévő négy felvonásban. Ez pedig nemcsak azért remek dolog, mert így a játékos abszolút beleéli magát a történésekbe, hanem azért is, mert ez a megoldás bőven kitolja a játék élettartamát – mi legalábbis kíváncsiak voltunk rá, hogy az egyes döntések milyen irányba alakítják a történetet. A különböző verziók feltérképezésére viszont csak akkor van mód, ha újrajátsszuk az adott részt, ugyanis a program tőlünk függetlenül, tehát automatikusan ment, és a save és load opciók hiányában nincs lehetőség az egyszerű (de egyben hangulatromboló) visszatöltésekre.
Hű az eredetihez
A játékmechanizmus tehát rendben van, ám mégsem ettől lesz igazán jó a The Walking Dead. Az már szinte az első pillanattól érződik, hogy ezt a programot igazi műgonddal rakták össze, de ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre világosabbá, hogy a fejlesztők imádták, amit csináltak, és tényleg mindent megtettek azért, hogy emlékezetes élményt nyújtsanak a rajongóknak, és azoknak is, akik még egy percet sem láttak a sorozatból, és még egy sort sem olvastak a képregényből. A TWD gerincét (legyen szó akár a mozgóképes, akár a rajzolt változatról) mindig is a karakterek és a köztük feszülő konfliktusok adták, és ezeket az erősségeket sikerült átemelni a játékba is. Lee, a főszereplő a homályos múltja ellenére is szimpatikus figura, és döbbenetesen jó érzés figyelemmel kísérni, ahogy a történet előremozdulásával egyre többet és többet tudunk meg róla. És nem csak a főszereplő van rendesen kidolgozva, de az összes többi figura is, arról nem is beszélve, hogy az alkotóknak sikerült egyben tartani a TWD-univerzumot, így hiába járunk időrendileg a képregény eseményei előtt, az írók úgy gombolyították a ránk váró történet fonalát, hogy jusson benne hely olyan karaktereknek is, akiket már korábban megismerhettünk a rajzolt változatban. Az ismerős figurák felbukkanása hangulatilag dob hatalmasat a játékon, a szerepeltetésük pedig nem öncélú, hiszen a jelenlétüknek súlya van, és a velük való interakció nem csak összeköti a képregényt a játékkal, de a közösen átélt események tovább mélyítik a már korábban megismert figurákról kialakított képet is.
Persze azoknak sem kell aggódni, akik nem mozognak otthonosan a The Walking Dead világában, hiszen a forgatókönyvírók olyan történetet kreáltak, amely önmagában is teljes egészében megállja a helyét. A játék nem attól lesz jó, hogy otthonosan mozgunk benne, hanem attól, hogy hatással van a felhasználóra. A ránk váró sztori fordulatos, tele van érdekes szereplőkkel, ráadásul akad benne dráma bőven, és mindezt csak tetézi, hogy tényleg van ráhatásunk a dolgok alakulására, helyenként pedig egészen kemény döntéseket kell meghoznunk. A viszontagságok közepette aztán szép lassan megkedveljük a főhőst, és az első rész nagyjából 3 (maximum négy) órás végigjátszásának a végén alig akarjuk majd őt elengedni, és akárcsak a legjobb sorozatok esetében, tűkön ülve várjuk a következő epizódot, hogy ismét elmerülhessünk a kedvenceink újabb kalandjaiban.
Öreg motor nem vén motor
Ráadásul nemcsak a beltartalom érdemel dicséretet, de a külcsín is. A TWD-ről tudni kell, hogy a Telltale saját fejlesztésű, nem mellesleg ezer éves motorja dolgozik alatta, és ennek fényében egészen lenyűgöző, hogy a srácoknak mit sikerült összehozni ezzel a jócskán idejétmúlt technológiával. A látvány sarokköve a cel-shading, ami korábban már olyan játékokban bizonyított, mint a Borderlands, vagy a The Darkness második része. A lényeg, hogy a karakterek és a tereptárgyak nagyon erős kontúrokkal vannak megrajzolva, így az egész látvány (megspékelve szép pasztellszínekkel) képregényes hatást kelt – ami mondjuk egy képregényen alapuló játék esetében nem hátrány. Akadnak ugyan elnagyolt textúrák, a zombik nincsenek úgy kidolgozva, mint a még élő szereplők, de az előbb tárgyalt grafikus megoldásnak és a helyenként egészen szuper fényhatásoknak köszönhetően egyáltalán nem érheti szó a ház elejét, a forma ezúttal tökéletesen passzol a beltartalomhoz. A karakterek mozgása, illetve a kamerakezelés persze már más tészta, azonban az itt jelentkező apró döccenők egyáltalán nem olyan súlyosak, hogy komolyabban bezavarhatnának a végső értékelésbe.
Egy játékban, ahol rengeteg a párbeszéd, fontos a hang is, és a The Walking Deadnek ezen a téren sincs miért szégyenkeznie. A szinkronok nagyon jól el lettek találva, érződik, hogy a színészek nem csak feldarálták a mondandójukat, de komolyan oda is figyeltek arra, hogy az általuk felcsendülő szövegek passzoljanak a képernyőn megjelenő szituációkhoz. Az aláfestést szolgáló zenei anyag ugyan már nem ilyen kiemelkedő, de a célnak így is tökéletesen megfelel, emlékezni ugyan nem fogunk rá, de a hangulatteremtés igényeit szinte tökéletesen kiszolgálja.
Folytatásra várva
A TWD az elmúlt hónapok egyik legkellemesebb meglepetése, olyan játék, amit élvezet volt végigvinni, és még napokkal a teszt után is élénk beszélgetéseket eredményezett a szerkesztőségben. A nyitó epizód 3-4 órája elsőre ugyan kevésnek tűnhet, azonban ez az „érték” csalóka, hiszen a kifizetett összegért (25 euró, azaz nagyjából 6000-6500 Ft) összesen öt részt kapunk, méghozzá havi bontásban, és a játékidőt felszorozva várhatóan 15 órára rúg majd a teljes sztori felgöngyölítése – újrajátszás nélkül. Ár/érték arányban tehát igencsak jól fest a The Walking Dead, ám ez még csak a jéghegy csúcsa, hiszen ha a maradék négy rész képes lesz tartani az első epizód színvonalát, akkor az idei év egyik legjobb játékával lehet dolgunk.
A képregény és a sorozat rajongóinak kötelező vétel, de azoknak is melegen ajánljuk, akik szeretik a kaland műfajt, vagy egész egyszerűen csak egy tartalmas, jól kidolgozott, tényleg emlékezetes játékra vágynak.
Az első évad további részeinek tesztjei
The Walking Dead - Episode 2 teszt
