Erős kötődésem van a JRPG zsánerhez, de a Caligula-játékok valahogy mindig kimaradtak: vagy nem volt időm, vagy éppen valami másban voltam elmélyülve, de sosem jutottam el odáig, hogy rendesen nekiessek valamelyik résznek. Tökéletes alkalom volt ebből a helyzetből leülnöm a korábban már PC-re, PlayStation 4-re és Nintendo Switch-re megjelent The Caligula Effect 2 PlayStation 5-ös változata elé. Korábban egy cikk már felkeltette a figyelmemet annyira, hogy a végtelen backlogomba fogadjam, de jobban belemerülve rá kellett jönnöm, hogy két, rám nagy hatást gyakorló film ötvözetére utal a játék: ezek a Mátrix és a Nulladik óra című klasszikusok. Azt gondolom, ez a fura receptúra pedig remek ágya lehet egy igazán érdekes kalandnak!
De akkor most mi is történik?
A történet hasonló az első részéhez, csak éppen a karaktergárda lett teljesen új. A The Caligula Effect 2 világában minden alá van rendelve a zenének és a háttérből virtuadollok irányítanak mindent és mindenkit. Egy ilyen virtuadoll, Regret alkotta meg a cselekmények helyszínéül szolgáló világot, Redot is, ahol mindenki örökre középiskolás maradhat és csak a már említett popsztárként imádott idolok bálványozásával élhetik mindennapjaikat. Egyszer azonban a főhősünk elkezd mindenféle fura hibákat észrevenni, szó szerint glitchelni kezd az általa ismert valóság és a furcsaságokat tetézve feltűnik a χ névre hallgató virtuadoll is, hogy segítsen a srácnak kiszabadulni virtuális börtönéből. Előrehaladva pedig egy csomó más szereplő is csatlakozik hozzánk, hogy újraalakulhasson a Go-Home Club és együtt roppanthassák meg az amúgy is törékeny virtuális valóságot és a virtaudollok uralmát. Vajon sikerrel járnak?
A vázolt felütésből indulunk el egy leginkább a Persona-játékokból ismert, kazamata alapú JRPG kalandra. A szokott módon fő és mellékküldetések rengetegében fogunk 25-70 órát eltölteni, attól függően, hogy mennyire kacsingatunk félre a fősztori vonalától. Az alapok a megszokottak: adottak különböző főellenfelek, akiket szépen sorban kell lenyomni, közben egy halom tárgyat gyűjtünk és leölünk mindenkit, akit a szimuláció ránk szabadít. Persze eközben fejlődünk, szintet lépünk és számtalan új képességet is elsajátítunk. Jó hír a klasszikus szerepjátékok kedvelőinek, hogy a harc körökre osztott és emellett még egy különleges csavart is kapunk. Ugyanis a karaktereknek van egy kis időablaka, amiben elsüthetik a soron következő lépésüket és ezeket párhuzamosan tologathatjuk egy kis időcsúszkán, ezzel teljesen egyedire szabva minden egyes küzdelmet. A dolog egyedisége pedig abból fakad, hogy amíg nem véglegesítjük a lépést, addig csak az animáció “árnyékát” látjuk, az eseménysorozat lehetséges kifutását, amit folyamatosan befolyásolhat minden résztvevő és az általuk tett lépés.
Afféle pillangóhatásként kell erre gondolni, csak, hogy egy újabb filmes hasonlatot hozzak be a képbe. Ez az egész pedig annyira szórakoztatóvá teszi a harcot, olyan mélységet ad a tervezésnek, a taktikának, hogy már szinte ez az egy aspektus elvinné a hátán az egész játékot. Viccen kívül, ez hosszú ideje az első JRPG, ahol nem kerestem a kiutat a sok felesleges csatából, hanem mindegyiknél megálltam és még élveztem is őket.
Kell ez nekünk 2023-ban is?
Technikai fronton a 2021-es játék nem igazán lett több semmivel: tökéletesen fut és a grafikai stílus kortalansága miatt még azt is mondhatom, hogy szép, amit látunk. Viszont – ahogy ez az ilyen címeknél megszokott – az NPC-ken átmegyünk és a textúrák is elég egyszerűek, sokat nem dobtak rá a Switch változatra, csak éppen a felbontás és a képfrissítés változott meg. Tehát annak, aki eddig nem játszott vele, nem lesz gondja, azonban aki már átélte a kalandot annak egészen egyszerűen nem éri meg egy fillért sem költeni a már egyszer elsütött tartalomra. A zene egyébként teljesen jó, kiváló minőségű japán pop, ami sokszor nagyon sokat ad hozzá a beleéléshez és kiválóan fest alá bizonyos szituációkat. Viszont nem ártott volna egy kicsit változatosabban kezelni a muzsikát, mert garantálom, hogy az első 10 óra után bizonyos dallamok felcsendülésénél már a falat fogjátok kaparni.
Azt sem értem, hogy ha már újra kiadásra került a játék egy új platformra, akkor angol szinkron nem fért volna bele? Mert a The Caligula Effect 2 PS5 változata csupán a japán hangsávot tartalmazza, ami szerintem nem probléma, de tudok egy csomó emberről, aki egy ilyen info hallatán, már automatikusan skippeli is az adott címet. Ha már technikailag és tartalmilag nem történt semmilyen extra lépés, akkor legalább ezzel lehetett volna pár plusz eladást generálni. És félre ne értsetek, nem azt mondom, hogy nem érdemes a játék a megvásárlásra, sőt. Viszont furcsállom, hogy a 2021-es, amúgy nagyon élvezetes PlayStation 4-játék újrakiadása PlayStation 5-re 50 eurós árcédulával érkezett. Ha kimaradt volna és bírod a zsánert, akkor érdemes lehet megfontolni a vásárlását, de egy masszívabb leárazást nyugodtan várj meg vele!
