Nem tudom, mi lehet ezzel a hatodik generációs nosztalgiával, de mostanában szinte csak a PS2-GameCube játékok kerülnek terítékre, ha felújításról van szó. Azok, akik akkoriban voltak tinédzserek vagy fiatalok, most már meglett felnőttként szemlélik maguk körül a világot, és könnyes szemmel emlékeznek vissza kedvenceikre. Ehhez mondjuk, olyan alkotások is kellenek, mint például a napokban megjelent Metroid Prime Remastered, amely a GC felhozatalának csúcsát jelentette. De sokakat a GameCube-os Tales of-játékhoz is hasonló érzelmek fűznek. A Tales of Symphonia a kétlemezes, gyönyörű kiadásával és cel-shaded megoldásaival sokakat lebilincselt anno, de amíg az imént említett Prime a maga műfajában ma is csúcsragadozónak számít, addig a Symphonia már csak kuriózum.
A játék felújítása egyébként annak idején már megjelent PS3-ra, amit aztán később PC-re is portoltak. Emlékszem, hogy arról a kiadásról még én írtam a Guru hasábjain, de akkor (tehát hét éve, te jó ég!) valamiért nem tűnt fel, hogy a Symphonia mennyit öregedett az évek során. Miközben a mostani újrakiadást pörgettem, nagy lelkesen meséltem páromnak a sorozatról, legfőképp arról, hogy milyen volt ezt látni annak idején, és persze, hogy mit érzett az ember, ha leült vele játszani. Mert a Symphonia bizony tudja a klasszikus JRPG leckét. Vannak benne kalandorokra „váró” városok, van meghódítandó vadon, és csupa olyan helyszín, amely mindenféle rondasággal és apró fejtörővel megspékelt kazamatában tetőzik. És ott van, vagy inkább úgy mondom, hogy volt az az érzés, amit annak idején ezek együttese váltott ki az emberből.
Most viszont vagy én öregedtem sokat, vagy a játék stílusa felett járt el az idő, de a Remastered ezekre az érzésekre már csak emlékeztetni tudott, érdemi tüzet azonban nem volt képes csiholni. Talán velem van a baj, de hozzátenném, hogy mondjuk, egy klasszikus Final Fantasy-epizód betöltése még mindig izgalommal tölt el, a Symphonia viszont mostanra egy szürke kisegérnek érződik – leginkább azért, mert karakterei beleolvadnak a végeláthatatlan Tales of-játékok és animék sorába. Emellett (látvány)világa sem öregedett túl jól, lényegében csak a harcok során éreztem némi duruzsolást. A szériára jellemző akciódús csatázások szerencsére most is be tudják indítani az embert, de aztán érkeznek a rideg valóság mellett a monoton grindolásba nyúló labirintusok.
Mondanám, hogy a Tales of Symphonia Remastered grafikája jól fest, de ez nem lenne igaz. Az azonos műfajban induló Grandia 2 HD-t például sokkal szebbnek, egyedibbnek látom, pedig a Symphonia szinte mindenen túltett anno, ha a GameCube-ról van szó. A cel-shaded stílus persze valamennyire még most is jól mutat, de a karakterek megjelenítésével már egyáltalán nem voltam kibékülve, valamint az animációik is rosszabbak, mint amire emlékeztem. A helyszínek pedig hiába változatosak, ha a pasztel maszatolásban valahogy elvész a báj. A skit-képregényes átkötések jópofák, de mai szemmel túlságosan is statikusak, a rajzfilmes átvezetőkből mentett képernyőképeket meg inkább eldugtam, mert túlzás nélkül DVD minőségűnek tűntek a monitoron, közük sem volt a HD felbontáshoz. A teljesítménnyel viszont nincs gond: hiába volt róla szó korábban, hogy a HD port 1080p felbontás mellett csak 30 fps-t tud majd, én egy Xbox Series konzolon játszottam vele, és szinte biztosra tudom mondani, hogy 60 képkockát láttam a képernyőn. Tükörsimán és pixelmentesen jelent meg tehát a tévén a Tales of Symphonia világa, ez pedig mindenképp pozitívum.
A program kapcsán elsőként azt a kérdést kell feltenned, hogy a nosztalgiajárat melyik megállójában tartózkodsz jelenleg. Simán elképzelhető ugyanis, hogy lesznek, akiket elkap a Symphonia szele, pláne, ha korábban kimaradt a HD-változat. Viszont az átlag JRPG-játékos számára csak akkor bizonyulhat érdekesnek ez az újrakiadás, ha a történetet és történelmet illetően szeretnének a helyére pakolni egy eddig hiányzó puzzle darabkát. Mind a Tales of-sorozat, mind pedig a JRPG műfaj elhaladt már az alkotás felett, ezt pedig kicsit szomorúan kellett most konstatálnom.
