Star Trek játékot kiadni a hírneves sci-fi világ születésének negyvenedik évfordulójára – nos, ez aránylag jó ötletnek tűnik, mi több, tuti kasszasikernek. Olyannyira, hogy az emberben óhatatlanul is felébred a gyanú: nem lehet, hogy a készítők esetleg megelégednek a Star Trek névből fakadó biztos eladásokkal, és nem nagyon törekednek arra, hogy jó is legyen a játék…? Az előzmények mindenesetre nem erre utaltak: a fejlesztők megszerezték mind az öt Star Trek sorozat főszereplőjét szinkronhangnak, plusz sztoriírónak D.C. Fontanát, aki összesen 18 Star Trek epizód forgatókönyvét írta. Nos, az ő munkájukban nem is kellett csalódnunk, a játékot azonban ez sem menti meg…
Az űr. A legvégső határ.
A cím ugye Legacy, azaz örökség – ennek megfelelően olyan történetet sikerült kanyarítani a játék mögé, ami átível az összes sorozaton, így mind az öt híres kapitány szerepében lenyomhatunk pár pályát. Egy vulkáni tudós körül bonyolódnak az események, aki rájött, hogyan tudna Borg királynővé válni; ezt kell nekünk megakadályozni egy több évtizeden át húzódó grandiózus küldetésben.
A Legacy leginkább egy Homeworld- vagy Nexus-féle 3D-s űrcsatákra építő taktikai játék akar lenni, néha űrszimulátor, néha egyszerű űrhajós akciójáték felé hajló részekkel. Általában az Enterprise-t irányítjuk (hogy melyik verziót, az attól függ, hogy a történetben éppen melyik kapitánnyal vagyunk), és ha jók vagyunk (vagyis szorgalmasan megcsináljuk a mellékküldetéseket) még maximum három kísérőhajót vásárolhatunk magunknak a küldetések között. Persze ezt az előtt kell megtennünk, hogy tudnánk, mi is vár ránk a következő pályán – vagyis a hatékonyság itt automatikus állás-visszatöltést kíván.
A taktikai lehetőségeink korrekten kidolgozottak: a fézerek az energiapajzsok ellen jók és rövid hatótávolságúak, a fotontorpedókat messzebbről jó elengedni, és a hajótestet rombolják; minél gyorsabban haladunk, annál nehezebben manőverezünk; plusz az energiánkat szabadon oszthatjuk be a pajzsok, a hajtómű és a fegyverrendszerek között. Ellenfeleink a szokásos módon Romulánok, Klingonok, és a Borg – a küldetések viszont a játék nagy részében borzasztóan monoton „menj oda, lődd szét” sablonok, ami nemcsak unalmas, de a Star Trek szellemiségétől is igen távol áll. Ha kibírjuk elalvás nélkül, hogy elérjünk Picard kapitány küldetéseihez, némileg javul a helyzet: felderítés, védelem, konvoj-kísérgetés, diplomácia színesíti a palettát. Itt már nem az unalom a fő ellenfél, hanem a küldetések hossza (nem ritkán háromnegyed órát is igénybe vesz egy misszió – ennek tükrében különösen fájó a pálya közbeni mentés lehetőségének hiánya), és néha eszeveszett nehézségi foka.
„Scottie, sugározz fel!”
Eddig jól hangzik? Akkor jöhet a feketeleves. Először is a játékot hetekkel-hónapokkal azelőtt dobták piacra, hogy valójában elkészült volna (szó szerint: szorgos modderek tucatszám bányásztak ki a forráskódból, olyan kommenteket hogy „ezt még írjuk át a gold master előtt”). A megjelenés napi patch nélkül gyakorlatilag játszhatatlan az egész, de utána sem egy leányálom: véletlenszerű fagyások, totál következetlenül viselkedő AI, és meg-megbokrosodó irányítás borzolja a játékos idegeit. A hajóink javítása hol automatikus, hol nem, a hajóink el-elfelejtik a kiadott parancsainkat, önkényesen célpontot váltanak, a sérülések vizuális megjelenítése és a valódi sérülés mértéke pedig általában köszönőviszonyban sincs egymással.
Az irányítás kontrollerre tervezett (pedig egy ilyen stílusú játékot tényleg sokkal egyszerűbb lenne egérrel-billentyűzettel…), de annyira, hogy a tutorial is az Xbox360 analóg karjaira és gombjaira hivatkozik, ami az igénytelenség teteje. A manőverezés és célpontkiválasztás így enyhén szólva is körülményes – olyan küldetésben, ahol 40 Romulán hajóból kell kiszúrnunk hármat és megbénítanunk a hajtóműveiket, egyenesen kínszenvedés. A térkép használhatatlan, így – főleg ha több hajó között ugrálunk ide-oda – pillanatok alatt elveszítjük a tájékozódási érzékünket egy mozgalmasabb csatában. Végül a hab a tortán: az objektumok közti ütközések szimulációjára valószínűleg már nem jutott idő, így ha nekimegyünk egy aszteroidának, vagy egy bolygónak (!), egyszerűen lepattanunk róla. Nevetséges? Szánalmas? Leginkább mind a kettő…
Az új generáció
Grafikailag a játék aránylag egyben van: kidolgozott, autentikus hajómodellek, ipari mennyiségben adagolt, látványos effektek. A hátterek talán egy kicsit ízléstelenül színesek (könyörgöm, az űr legalább néha egy kicsit legyen már sötét és üres!), és úgy általában az összkép szerintem elmarad a másfél éves Nexus mögött, de azért nem rossz. A háttérzenék jók, hangulatosak, a szinkronhangok pedig ennél eredetibbek aligha lehetnének (bár a 76 éves William Shatner elég kevés sikerrel emulálja a saját, 40 évvel fiatalabb hangját).
A multiplayer sajnos nem sokat ér: online gyakorlatilag senki nem játszik, és nem is fog, míg a sűrű fagyások és szerver-szétszakadások nem szűnnek meg. A skirmish nem lenne rossz, de érthetetlen módon nem választhatjuk meg milyen hajók küzdjenek meg egymással; az AI az általunk meghatározott pontszámból maga építi fel a flottáját. (Rajongói fórumokon már terjednek a trükkök, hogyan lehet összehozni egy Enterprise E-Entirprise D meccset, vagy a második mozifilm Enterprise-Reliant párbajait.)
Trekdown
Szomorú, kihagyott helyzet a Legacy. Jó alapra építkezik, de aztán buta hibák és igénytelen megoldások tömkelegével veszi el a kedvét még a legvadabb Star Trek-fanatikusoknak is. Többet érdemelt volna ez a játék: például azt, hogy a kiadó megkeresse a Nexus fejlesztőcsapatát („véletlenül” óriási rajongók mind egy szálig), és az ő kezükbe adja a címet. Mindenki jobban járt volna.
Az űr. A legvégső határ.
A cím ugye Legacy, azaz örökség – ennek megfelelően olyan történetet sikerült kanyarítani a játék mögé, ami átível az összes sorozaton, így mind az öt híres kapitány szerepében lenyomhatunk pár pályát. Egy vulkáni tudós körül bonyolódnak az események, aki rájött, hogyan tudna Borg királynővé válni; ezt kell nekünk megakadályozni egy több évtizeden át húzódó grandiózus küldetésben.
A Legacy leginkább egy Homeworld- vagy Nexus-féle 3D-s űrcsatákra építő taktikai játék akar lenni, néha űrszimulátor, néha egyszerű űrhajós akciójáték felé hajló részekkel. Általában az Enterprise-t irányítjuk (hogy melyik verziót, az attól függ, hogy a történetben éppen melyik kapitánnyal vagyunk), és ha jók vagyunk (vagyis szorgalmasan megcsináljuk a mellékküldetéseket) még maximum három kísérőhajót vásárolhatunk magunknak a küldetések között. Persze ezt az előtt kell megtennünk, hogy tudnánk, mi is vár ránk a következő pályán – vagyis a hatékonyság itt automatikus állás-visszatöltést kíván.
A taktikai lehetőségeink korrekten kidolgozottak: a fézerek az energiapajzsok ellen jók és rövid hatótávolságúak, a fotontorpedókat messzebbről jó elengedni, és a hajótestet rombolják; minél gyorsabban haladunk, annál nehezebben manőverezünk; plusz az energiánkat szabadon oszthatjuk be a pajzsok, a hajtómű és a fegyverrendszerek között. Ellenfeleink a szokásos módon Romulánok, Klingonok, és a Borg – a küldetések viszont a játék nagy részében borzasztóan monoton „menj oda, lődd szét” sablonok, ami nemcsak unalmas, de a Star Trek szellemiségétől is igen távol áll. Ha kibírjuk elalvás nélkül, hogy elérjünk Picard kapitány küldetéseihez, némileg javul a helyzet: felderítés, védelem, konvoj-kísérgetés, diplomácia színesíti a palettát. Itt már nem az unalom a fő ellenfél, hanem a küldetések hossza (nem ritkán háromnegyed órát is igénybe vesz egy misszió – ennek tükrében különösen fájó a pálya közbeni mentés lehetőségének hiánya), és néha eszeveszett nehézségi foka.
„Scottie, sugározz fel!”
Eddig jól hangzik? Akkor jöhet a feketeleves. Először is a játékot hetekkel-hónapokkal azelőtt dobták piacra, hogy valójában elkészült volna (szó szerint: szorgos modderek tucatszám bányásztak ki a forráskódból, olyan kommenteket hogy „ezt még írjuk át a gold master előtt”). A megjelenés napi patch nélkül gyakorlatilag játszhatatlan az egész, de utána sem egy leányálom: véletlenszerű fagyások, totál következetlenül viselkedő AI, és meg-megbokrosodó irányítás borzolja a játékos idegeit. A hajóink javítása hol automatikus, hol nem, a hajóink el-elfelejtik a kiadott parancsainkat, önkényesen célpontot váltanak, a sérülések vizuális megjelenítése és a valódi sérülés mértéke pedig általában köszönőviszonyban sincs egymással.
Az irányítás kontrollerre tervezett (pedig egy ilyen stílusú játékot tényleg sokkal egyszerűbb lenne egérrel-billentyűzettel…), de annyira, hogy a tutorial is az Xbox360 analóg karjaira és gombjaira hivatkozik, ami az igénytelenség teteje. A manőverezés és célpontkiválasztás így enyhén szólva is körülményes – olyan küldetésben, ahol 40 Romulán hajóból kell kiszúrnunk hármat és megbénítanunk a hajtóműveiket, egyenesen kínszenvedés. A térkép használhatatlan, így – főleg ha több hajó között ugrálunk ide-oda – pillanatok alatt elveszítjük a tájékozódási érzékünket egy mozgalmasabb csatában. Végül a hab a tortán: az objektumok közti ütközések szimulációjára valószínűleg már nem jutott idő, így ha nekimegyünk egy aszteroidának, vagy egy bolygónak (!), egyszerűen lepattanunk róla. Nevetséges? Szánalmas? Leginkább mind a kettő…
Az új generáció
Grafikailag a játék aránylag egyben van: kidolgozott, autentikus hajómodellek, ipari mennyiségben adagolt, látványos effektek. A hátterek talán egy kicsit ízléstelenül színesek (könyörgöm, az űr legalább néha egy kicsit legyen már sötét és üres!), és úgy általában az összkép szerintem elmarad a másfél éves Nexus mögött, de azért nem rossz. A háttérzenék jók, hangulatosak, a szinkronhangok pedig ennél eredetibbek aligha lehetnének (bár a 76 éves William Shatner elég kevés sikerrel emulálja a saját, 40 évvel fiatalabb hangját).
A multiplayer sajnos nem sokat ér: online gyakorlatilag senki nem játszik, és nem is fog, míg a sűrű fagyások és szerver-szétszakadások nem szűnnek meg. A skirmish nem lenne rossz, de érthetetlen módon nem választhatjuk meg milyen hajók küzdjenek meg egymással; az AI az általunk meghatározott pontszámból maga építi fel a flottáját. (Rajongói fórumokon már terjednek a trükkök, hogyan lehet összehozni egy Enterprise E-Entirprise D meccset, vagy a második mozifilm Enterprise-Reliant párbajait.)
Trekdown
Szomorú, kihagyott helyzet a Legacy. Jó alapra építkezik, de aztán buta hibák és igénytelen megoldások tömkelegével veszi el a kedvét még a legvadabb Star Trek-fanatikusoknak is. Többet érdemelt volna ez a játék: például azt, hogy a kiadó megkeresse a Nexus fejlesztőcsapatát („véletlenül” óriási rajongók mind egy szálig), és az ő kezükbe adja a címet. Mindenki jobban járt volna.
