Nyitócímet készíteni egy új konzolhoz a világ legnehezebb, és egyben legkönnyebb feladata. Nehéz, mert egy folyamatosan változó tényező (a hardverspecifikáció) árnyékában csak tapogatózni lehet, és remélni, hogy ami a fejlesztéshez használt PC-n jól futott, azt el fogja bírni a konzol is. Könnyű, mert egy új konzol vásárlója általában bármit bepakol a kosarába, függetlenül annak hosszától és minőségétől – lényegében csak a mennyiség számít, és az, hogy az összhatás letaglózóbb legyen, mint egy előző generációs játék esetében. Ha az utóbbi az egyetlen kritériumunk az Xbox One szoftvereket illetően, akkor a Ryse-nál nincs jobb vétel, viszont jó, ha tudjátok, hogy a műfajában már meglehetősen távol áll a tökéletestől.
MÍTIKUS KATYVASZ
Könnyű úgy jó történetet felépíteni, ha az első jelenet tulajdonképpen maga a végkifejlet: a néző így már az első perctől fogva azon morfondírozik, hogy „miképp jutottunk el idáig?". Ez a kérdés mozog a Ryse két központi karakterének fejében is. Néró, az őrült császár a barbárok ostroma miatt lángokban álló Róma látványát kénytelen feldolgozni, az őt védő egyedüli testőr, Marius Titus pedig azt, hogy miként tudja a lehető legtömörebben elmesélni kacifántos életének históriáját a teljesen berezelt uralkodónak.
Szorult egy helyzet, vagyis igazából pont olyan, mint a Ryse eredettörténete. Az eredetileg az Xbox 360-as Kinect képességeit megmutatni hivatott, Magyarországon készült Ryse hét esztendőnyi szenvedés, egy teljes irány- és platformváltás után vált az Xbox One nyitókínálatának legszebb és legakciódúsabb nyitócímévé. Mert ez vitathatatlan: a Ryse jelenleg a videojáték-grafika csúcsa, a karakterek és az effektek terén mindenképp. Soha egy játékban sem voltak még annyira életszerű figurák, akiknek mintha minden arcizma mozdulna, akik úgy mozognak és úgy beszélnek, mint egy igazi ember, függetlenül attól, hogy római katonáról, állatfejet viselő barbárról vagy egy harcedzett skót vezetőről van-e szó. A csúcsra járatott Cryengine most érte el azt a szintet, amit a Crysis 3 esetében még csak elemeiben sikerült: itt tényleg minden a helyén van, Róma díszesen kimunkált városától egészen a brit felföldek kísértet járta erdőségéig.
KARD KI KARD
Az persze nem meglepő, hogy a Crytek most is hozta a formáját ezen a téren. Nagyobb aggodalommal figyeltük a játékmenetet, mert nem voltunk biztosak benne, hogy ez a rész is fel tud nőni a külsőségek szintjére. Hogy sikerült-e? A rövid és tömör válasz: igen is, meg nem is. Komplexitását tekintve a Ryse semmiképp nem említhető egy lapon a stílus királyaival (például a God of Warral), viszont sokkal több egy interaktív filmnél. Bár alapvetően csak két gombot használ (a szokásos könnyű és nehéz támadást), azokat viszont több tucatnyi kombóba lehet befűzni, feltéve, ha vásároltunk ehhez elég új mozdulatot.
A játék ehhez egy úgynevezett valor-rendszert használ, ami az itteni pénzegység. Minden bevitt ütés után jár valamennyi: beszerzése szorzó felépítésével maximalizálható, amihez például az kell, hogy ne üssenek meg, vagy ne szakítsák félbe a támadásunkat. Az így megszerzett valorból könnyen megvehetők az új kardcsapások, növelhető az életerő, kimaxolható a speciális, időlassító támadás. A rendszer és a kaszabolás magját mégsem ez adja, hanem a kivégzések, amik az első 2-3 órában döbbenetes élményt nyújtanak. Mivel minden egyes mozdulat motion capture technológiával készült, ezért érezni lehet a fegyverek és a bevitt csapások súlyát és erejét, különösen az olyan, hihetetlenül véres és macsó jeleneteknél, mint a kezek és lábak levágása, a csontok és izmok sebészi pontosságú szétválasztása. A fájdalom szó szerint látható, az ellenfelek arcára kiül a rémület és a szenvedés. Sajnos a véges mennyiség miatt előbb az ellenféltípusok, aztán a befejező mozdulatok fogynak el, így a játék utolsó harmada hajlamos átfordulni a teljes sablonosságba.
A GLADIÁTOR
Azt talán mondani sem kell, hogy a Cryteknél még mindig nem díjnyertes írók dolgoznak, és a Ryse sem hoz forradalmat, vagy többet annál, amit egy a filmszerűségre kihegyezett játéktól el lehet várni. A halálra ítélt szereplők sorsát kilométerekről ki lehet szúrni, ahogy a történet nagy fordulópontját is, de ezzel sincs különösebb baj: egy kétórás akciófilmre sem úgy ül be az ember, hogy most valami felejthetetlent fog látni. A Ryse is ilyen: egy maximálisan látványos, frenetikusan hangulatos Gladiátor-utánérzés, ami kiválóan bemutatja, mit is tud az Xbox One 2014-ben.
