Az elsőre röhejesen hangzó Kids With Sticks név mögött egy rendkívül tapasztalt tagokból álló társaság áll, hiszen a fejlesztők zöme ott volt többek között a The Witcher 2: Assassins of Kings és a Dying Light elkészülténél is. A Rogue Spirit a csapat első teljesen saját projektje, azt pedig jó előre megsúgom, hogy nem lett gyenge a debütálás.
A Nagy Harcos visszatér
Tesztalanyunk egy külső nézetes, rougelite-szerű akciójáték, távol-keleti környezetben. Már maga a helyszín is remek választásnak mondható, hiszen az alkotás így üde színfoltként hat a mostanra kissé elcsépelt, fantasy témával operáló programok között. Szakijainkat nagyban inspirálhatták a különféle harcművészeti filmek, mivel már maga a sztori is épp olyan szikár, mint a műfaj klasszikusabb darabjai. A történet nagyvonalakban annyi, hogy a monostorban élő szerzetesek visszahozzák a túlvilágról „A Nagy Harcos” lelkét, a világot ugyanis egy eddig nem látott veszély fenyegeti. A felvezetést követően aztán kapunk némi oktatást, és már dobnak is minket az ellen sorai közé.
A játékmenet sava-borsát az adja, hogy a harchoz hősünknek előbb testet kell szereznie – leginkább az ellenfelek közül válogatva. A változatosságra igazán nem lehet panaszunk, mivel van itt íjász, nindzsa (még ha nem is a klasszikus értelemben), de nagydarab, pengékkel operáló fazon is akad. A hús-vér testből bármikor visszaválthatunk a szellem alakra (és vice versa), amit érdemes is sűrűn alkalmazni, mert, bár az eliminálás terén teljes szabadságot kapunk (feladatunk igazából minden esetben a kijáratként szolgáló portál megtalálása), a túlélés szempontjából mégsem a harc, hanem a lopakodás a legfontosabb – ezt pedig szellemként érdemes gyakorolni. Emellett a rejtett dolgokat is csak így tudjuk megtalálni, a gyorsabb haladásról már nem is beszélve. A különböző testek váltogatása is hasznos, mivel életerőnket nem igazán tudjuk újratölteni, így muszáj a „használtat” egy újra és erősebbre cserélni. A pályákon elszórtan találhatunk ilyen-olyan képességeket is (teleportálás, villámszórás satöbbi) melyek nagyban segítik a küzdelmet. Maga az alap harcrendszer egyébként olyan, mint a történet: nem túl bonyolult, de cserébe teljesen kézreálló, a „könnyű megtanulni, de nehéz a mesterévé válni” tipikus mintapéldája. Kapunk egy gyorsabb, de gyengébb, és egy lassabb, cserébe erősebb támadást, nagyjából ennyi a recept. Még csak kombók sincsenek, de én személy szerint nem is hiányoltam őket.
Ügyes technika, érdekes kivitelezés
A belbecsről már esett szó, lássuk tehát a külcsínt. Azt már régóta tudjuk, hogy az Unreal motor (végre valami, amit nem Unity hajt) értő kezekben csodákra képes, és szerencsére itt sincs ez másként, hiszen a tájak szépek és egyediek, az effektek pedig mind a helyükön vannak. Egyedül abba tudnék belekötni, hogy a Hard Truck Apocalypse-hez hasonlóan itt is mindenki arcát maszk fedi (kivéve hősünk szellemalakját meg pár főellenfelet, mert az is akad, ha esetleg nem említettem volna). Mégsem teszem, mert – a kamionos Mad Maxszel ellentétben – ugyan nincs megindokolva a döntés, de annyira betaláltak vele, hogy semmi kedvem piszkálni. Tényleges gyenge pontként talán a hagszekciót tudnám kiemelni, mert bár különösebb baj nincs vele, de valahogy egyáltalán nem kiemelkedő. A karakterek közül egyedül a szerzetesek beszélnek, bár arra egészen egyszerűen nem tudtam rájönni, milyen nyelven mondják a magukét – már ha egyáltalán létező nyelven teszik. Ugyanakkor ez a halandzsa (?) is hozzátesz a hangulathoz, ráadásul van feliratozás, úgyhogy ugorhatunk.
Most vagyok bajban, mivel elérkeztünk a hibákhoz, a fentebb említetteken túl pedig nem sok mindent tudnék felsorolni. Egy dolgot viszont mégis kiemelnék, mégpedig a nehézségi szintet, a Rogue Siprit ugyanis egyáltalán nem könnyű. Szerencsére azért nem szadista a rendszer, de ha nem vesszük észre a hibáinkat, és nem próbálunk máshogy közelíteni az adott szakaszok teljesítéséhez, könnyedén megrekedhetünk (akár már a legelső szinten), ami hosszabb távon azért frusztrálóvá tud válni. Érdekesség, hogy elhalálozásunk után mindig a pálya más-más szegletére kerül a kezdő- és a végpont, ami egy jó nagy lapáttal tesz rá a változatosságra.
Lesz-e belőlem nagymester?
Azt kell mondjam, hogy a Rogue Spirit teljes mértékben megfelelt az előzetes elvárásaimnak. Amikor először a szemem elé került, rögtön tudtam, hogy ez kell nekem, és már az első percekben éreztem, nem fogok csalódni. Ha röviden kellene összegeznem a tapasztalataimat, azt mondanám, hogy olyan ez, mint azok a nagymesterek, akik egy bottal koppintanak rá a tanítványok fejére, amennyiben azok hibát követnek el. A játék ugyanis pontosan ezt csinálja, és ha a tanítványok (rátok nézek, nyájas olvasóim) elég kitartóak, akkor még sokra vihetik.
