Ravenbound teszt – Repkedni és meghalni

A svéd székhelyű Systemic Reaction neve valószínűleg nem mindenki számára cseng ismerősen, viszont ha megemlítem, hogy alapítói az Avalanche Studios berkeiből indultak el, rögtön megváltozik a helyzet. Eddig olyan játékok fűzhetők a csapathoz, mint a 2019-ben debütált robotos FPS, a Generation Zero, vagy a mérsékelten sikeres dínós lövölde, a Second Extinction. A cég legújabb, március 30-án megjelenő játéka ismét nyílt világba helyezi cselekményét, a skandináv kultúrkör sajátosságaival fűszerezve meg a jól ismert receptet. Bár Böjti gamescomos élményei nem sok jóval kecsegtettek, azért mindig él a remény az emberben, hogy a hosszabb fejlesztési idő során sikerül feldobni a végeredményt.

„Künn az éj, más semmisem.”

Ávalt egykor paradicsomi szigetét hat isteni lény (Ellri) irányította, békét és bőséget biztosítva követőiknek. Azonban egyikőjük elméje megbomlott, ezért társai ellen fordult, és romlásba taszította az ismert világot. Az öt isten a tragikus események után létrehozott egy entitást, aki eltévelyedett testvérükkel szemben egyesíteni tudja az erejüket.  Az eljárás során azonban legyengültek, így az Áruló könnyedén győzedelmeskedett, majd száműzte őket a föld alatti sírkamrák dohos falai közé. A holló alakjában megtestesült teremtményről azonban megfeledkezett. A lény azóta is a szigetet járja, alkalmas test után kutatva, melynek segítségével végre beteljesítheti küldetését.

A fenti történet egy nagyon hangulatos videóban kerül bemutatásra, és remekül megalapozza a játék komorabb hangvételét, érzékeltetve, hogy itt a vér, a verejték és a könnyek nem csupán üres ígéret. A prológus és a rövid oktatómód után azonnal a karakterválasztó képernyőn találjuk magunkat, ahol aktuális porhüvelyünket választhatjuk ki – ez határozza meg az adott szekvenciában használt fegyverzetünket is –, ezt követően pedig feltárul előttünk a világ, ami alig várja, hogy felfedezzük a titkait. A játék már ekkor megmutatja a legélvezetesebb részét, hiszen egy holló alakjában járhatjuk be a szigetet – méghozzá teljesen szabadon. Túlzás nélkül állítom, hogy messze ez a legjobban kivitelezett porcikája a programnak – gyakran vettem észre magamon, hogy csak repkedek, és élvezem a sebességet, ám a móka sajnos nem tarthat örökké. A földetérés után ugyanis nagy valószínűséggel elhalálozunk, méghozzá a korai összecsapások egyikében. És nem, itt még szó sincs nagyobb főellenfelekről, vagy a szinte megszámlálhatatlan vágásra képes, csoportba verődött goblinokról, két-három mezei baka is gond nélkül megszabadítja emberi formánkat az élet gyötrelmeitől. Tudom, hogy ez a rougelite programok egyik sajátossága, de mégis arra késztetett a kudarc, hogy átértékeljem játékbeli képességeimet – és ugyanezt tette a többi, rövidebb-hosszabb nekifutásom alakmával is. Éppen ezért úgy érzem, bátran kijelenthetem, hogy a Ravenbound bizony soulslike vonásokat is szép számmal örökölt.

A játékmenet ennek köszönhetően sokak számára ismerős lehet. Karakterünkkel fő- és mellékküldetéseket oldunk meg, elhullott ellenfeleink után pedig fejlődésre fordítható alapanyagokat zsákmányolunk – itt ezek a „töredék” nevet kapták. Sokkal érdekesebb játékmechanikai megoldás ezek hasznosítása, ugyanis, ha kellő mennyiségű töredék gyűlt össze, akkor a D-pad megfelelő gombjának nyomva tartásával előhívhatunk egyfajta karakterlapot, ahol – manna fejében – fejleszthetjük karakterünk páncélzatát, fegyverzetét, valamint passzív és aktív bónuszokat is szerezhetünk. Ezek kártyák formájában válnak elérhetővé, amiket minden életciklus során random generál a program, ezzel számtalan fejlesztési utat kínálva a vállalkozó szellemű – és felettébb türelmes – játékosoknak. Egy jól összeállított pakli és megfelelő mennyiségű manna mellett válnak igazán élvezetessé a harcok. Karakterünk halála esetén – az elért pontszámainknak megfelelően – legacy pontokat kapunk, amikkel új fegyvernemeket, képességeket és fajokat is megnyithatunk, ezek árát azonban elég borsosan méri a játék. Mindenkinek sok sikert és türelmet kívánok hozzá!

A fentiek alapján egy soulslike játékmenettel operáló, rougelite játék derenghet fel lelki szemeink előtt, ebben az esetben pedig nem is tévedünk nagyot. Kellemes, sötét tónusú világ, irgalmat csak nyomokban tartalmazó harcrendszer, és a fejlődési opciók valóságos tárháza várja azokat, akik bizalmat szavaznak a játéknak, de… Mert sajnos van egy hatalmas DE.

„S nem virrad meg – sohasem!”

A tesztelésre kapott kulcs aktiválása után több, kisebb-nagyobb technikai problémával is találkoztam. Ezek többsége ugyan orvosolható későbbi javításokkal, de vannak olyanok, amik sajnos nem. Kezdjük azzal, hogy a Ravenbound enyhén szólva sem szép – és most nagyon finoman fogalmaztam. A tesztelés során folyamatosan az volt az érzésem, mintha egy körülbelül 10-15 évvel ezelőtti MMORPG-vel játszanék. A különbség csupán annyi, hogy azok esetében érthető volt a grafikai megvalósítás visszafogottsága, itt viszont – mint az a mellékelt képeken is jól látható – ezt a világon semmi sem indokolja. Egyébként közepes grafikai beállítások mellett játszottam, a látvány – pontosabban annak szinte teljes hiánya – pedig néha egyenesen szívfacsaró volt, leginkább a felugró, majd a semmibe vesző textúrák és roppant súlyos grafikai bugok miatt. Remélhetőleg ezeket a hibákat javítják a megjelenésig. A legfőbb gondot mégsem ez jelentette, hanem azok a teljesítménybeli ingadozások, amik gyakorlatilag játszhatatlanná tették az alkotást. Bizonyos helyeken 40-50 fps-t is képes volt bezuhanni a program, ami a kiélezett csatákat felettébb "kellemetlenné" tudta tenni. Talán nem meglepő, hogy a játékkal töltött óráim jelentős részét ez a probléma árnyékolta be, és a felbontás drasztikus csökkentése megoldást jelentett ugyan, de nem hiszem, hogy ez ebben a formában tolerálható lenne. Kár érte!

A Ravenbound egy pörgős harcrendszerrel, és érdekes, pakliépítős mechanikával megfűszerezett játék, melynek megvásárlását csak egy későbbi időpontban tudom jó szívvel ajánlani – akkor is csak azoknak, akik kedvelik a souls-címekre jellemző megoldásokat. Akik viszont nem tartoznak ebbe a csoportba, nem veszítenek vele semmit, ha elkerülik – jelen állapotában minél messzebbről.