Ha valami nem megy, azt nem kell erőltetni, tartja a mondás, ez azonban számos felejthetetlen pillanattól fosztott volna meg minket. És ha valami, hát a Gamecube közel sem ment annyira jól, mint az azt megelőző Nintendo 64 – ám a bukást sikerbe, de legalábbis dicső búcsúba forgatni a Nintendo egyik specialitása (a sok közül). Az imént említett masinának pedig bőven kijutott ebből, hiszen itt született meg a Luigi's Mansion, itt kapott szárnyra az Animal Crossing és a Smash Bros., itt lépett át a 21. századba (és ezzel teljesen új nézőpontba) a Metroid, és itt kapott zöld utat az a Pikmin is, amely az eladásokat tekintve soha se tudta igazán megvetni a lábát. Alkotói azonban egy pillanatig se mondtak le róla: áttolták hordozható platformokra, később az AR-őrületbe, legutóbb pedig Nintendo Switch-re varázsolták a harmadik részt.
Miniatűr hősök, gigászi kalandok
A szimplán Pikmin 1-nek és Pikmin 2-nek hívott Switch-es változatok megjelenésével ugyanis bezárult a kör, így a platformon már az összes számozott felvonás elérhető, azonban nem egészen úgy, ahogy azt a remekbeszabott Metroid Prime Remastered megjelenése után remélni lehetett volna. Cikkünk alanyai ugyanis nem véletlenül nem viselik magukon – vagy a címükben – a Remastered nevet, mivel csak egy szimpla átiratról van szó, nem pedig remake-ről vagy felújításról. A két verzió alapját ugyanakkor nem az eredeti, Gamecubeos felvonások adják, hanem a Wii-s újrakiadások, melyek modernizált (és mozgásérzékelést is támogató) irányítással, szélesvásznú képaránnyal és minimálisan ráncfelvarrt külsővel mesélik el az elő részben Olimar kapitány történetét, a másodikban pedig azét a vállalatét, amelynek az alkalmazásában áll.
A tartalom így egyáltalán nem változott, azaz az első részben továbbra is hajótöröttként kell boldogulni egy idegen bolygón, alig egy hónapnyi idő alatt szedve össze az űrhajó landolás közben elhagyott darabjait egy látszólag gigantikus világban. Méghozzá egy mikroszkopikus méretű főhőssel, és persze a címadó Pikminekkel a főszerepben, akik lojális lemmingként követnek minden utasítást, hol ellenfelekkel harcolva, hol akadályokat bontva le, hol a megszerzett javakat cipelve vissza a központba. A második részben igazából csak a keret változik mindehhez, hiszen itt már nem hajótöröttként kell kihasználni a Pikminek erejét, hanem a kapitalizmus nevében, miután az Olimart foglalkoztató vállalat csődöt jelent, és a Pikmin-bolygó javainak megszerzésével igyekszik törleszteni adósságát.
Ez a játékmenet pedig két évtized elteltével is pont annyira lebilincselő tud lenni a maga egyszerűségével és mélységével, mint annak idején: a Pikmin-sereg méretének növelésével, a specializált tulajdonságokkal bíró Pikminek megjelenésével, a barátságos időkorláttal, a változatos feladatokkal ugyanis még mindig egy olyan páratlan játékélményt kínál, ami meglepő módon nem csak követőre, de imitátorra se nagyon akadt egy más platformon sem, finomhangolása, tökéletesítése pedig azóta is zajlik. Elvégre az eredetileg 2013-ben megjelent harmadik rész és annak bővített kiadása sem szakadt el ettől a formulától, inkább csak hozzárakott ezt-azt.
Port(t)örlés
Újítást így tehát semmiképp sem a tartalmi fronton érdemes keresni, hiszen nemes egyszerűséggel nincs. A méregdrágán mért átiratok így igazából egyetlen célt szolgálnak: azt, hogy a Pikmin 4 megjelenése előtt könnyedén pótolható legyen a sorozat többi epizódja, ennek pedig tökéletesen megfelel a Pikmin 1+2. Igaz ugyan, hogy csupán egy hajszállal jobb a felbontás a Wii-hez képest, az irányítás bizonyos elemei pedig a Pikmin 3-at idézik (ezzel jelentősen megkönnyítve az esetleges darálást), ezen túl ugyanakkor semmiféle extrát nem kínál. Sem koncepciós ábrákat, sem trailereket, vagy bármilyen egyéb olyan toldalékot, amely akár csak egy dekányival is többet nyújtana, mint a legutóbbi újrakiadás esetén. Egyúttal pedig azt is biztossá teszi, hogy a Switch utolsó (?) évében már kár Gamecube-katalógusért reménykedni, ehelyett maradnak a drága, és kifejezetten lusta átiratok. Na de ha egy ilyen klasszikusról van szó, ami annyi viszontagság után végre megkapja negyedik felvonását is, ez a keserű pirula talán még lenyelhető – mert kívül lehet, hogy nem szemkápráztató, belül azonban még mindig egy utánozhatatlan csoda.
