Egy komplett műfaj uralása manapság sem szokatlan jelenség, a kilencvenes években viszont jóval gyakoribbnak bizonyult, elsősorban azért, mert a játékipar nem volt annyira nyitott, mint napjainkban, amikor gond nélkül elérhető a központi piactér. A brit Impressions Games leginkább azzal tudta megfogni Isten lábát (jobban mondva a városépítős stratégiák cseppet sem nyugodt zsánerét), hogy több olyan dolgot is kínált, amit kortársai nem: történelmi témát, komoly kihívást, és olyan alapokat, melyekre egy komplett franchise-t lehetett felhúzni. Ebből később olyan klasszikusok születtek, mint a Caesar 3, a Pharaoh, a Zeus vagy épp a Poseidon, melyek nem csupán a választott témában tértek el egymástól, de egyre csiszoltabban kínálták azt a formulát, amit meglepő mód azóta is csak nagyon kevesen másoltak le. Annak ellenére, hogy az IG már évtizedek óta halott (az utódjával együtt), a stúdió hagyatéka pedig mondhatni, parlagon hevert – egészen mostanáig.
Sírrablók
Na, jó, nem teljesen mostanáig, hiszen 2016-ban a francia Triskell Interactive egy egész kompetens, ámbár sok gyerekbetegséggel küzdő lélektani folytatást álmodott meg, méghozzá steampunk világba ágyazva. A Lethis: Path of Progress óta viszont csak a nála lényegesen ambiciózusabb Nebuchadnezzar kísérletezett a műfajban, amely nem annyira acélos startja óta szinte szárnyal, hála a számos frissítésnek. Végül a gyökerekhez sokkal jobban ragaszkodó Lethis vezetett oda, hogy 2023 februárjában hivatalosan is visszatért mindkettejük ihletője.
A Pharaoh: A New Era ugyanis az 1999-es Pharaoh és kiegészítője, a Cleopatra hű felújítása, amely a hivatalos leírás szerint 4K felbontással, modernizált kezelőfelülettel hozza vissza a legendás városépítős stratégiát. Ezek a jól csengő kulcsszavak szerencsére nem csupán üres ígéretek, a Lethis fejlesztőitől érkezett New Era ugyanis valóban feltámasztotta a lassan negyed évszázados klasszikust, bár tény, hogy a csapat kissé egyedi módon értelmezte a remake fogalmát. A ráncfelvarrott verzió ugyanis oly módon mondja tollba az eredetit, mintha az elmúlt 24 év meg sem történt volna.
Alapvetően ugyanis tényleg ugyanarról a játékról van szó: Egyiptom történetének 4000 évét élhetjük át, különböző uralkodók bőrébe bújva, akik a Nílus mentén építik birodalmukat, hol egy régió, hol pedig az egész ország felett gyakorolva a hatalmat. A kampány mindezt 50 küldetés formájában tálalja, mindig egy adott uralkodóra és egy adott korszakra fókuszálva. Az elsődleges feladat viszont általában ugyanaz: a semmiből létrehozni egy olyan önellátó települést, amely az alapvető szükségletek kielégítése (az élelem, a szórakozás és a lakhatás) révén igyekszik egyre több és több embert magához vonzani, a gyarapodó népességgel párhuzamosan fejlesztve a települést egy kész metropolisszá.
Városatya
A hagyományos városépítős stratégiáktól eltérően itt viszont egy kissé rugalmatlanabb a rendszer, jobban mondva sokkal fontosabb a tervezés, semmint az ad hoc reagálás – ez pedig leginkább annak tudható be, hogy a Pharaoh teljesen másképp működik, mint a műfaj többi darabja. Nincs például egy városháza, amely köré a civilizáció kiépíti magát, és alapvetően az építészekkel, vadászokkal, hagyományos munkásokkal sem kell bajlódni, ezek nagy része ugyanis automatizált. Az elsődleges feladat igazából az infrastruktúra kialakítása, minden mást már maga a gép csinál, így a kampány első negyedében mindig a nulláról kell felépíteni az adott települést, elsőként házakat lerakva, azok köré vízellátást teremtve. Ezt követően az adott régió adottságait kihasználva jöhet egy olyan gazdaság felépítése, amely az elérhető nyersanyag (például arany, kő, agyag, vagy maga a termőföld) hasznosításával termel valamilyen alapanyagot, amit aztán specializált épületek dolgoznak át használatra, később pedig exportra kész portékává.
Ebben pedig meglepő módon az utaknak van a legnagyobb szerepük, ezeken át érkeznek ugyanis a telepesek, és ezekre kell rácsatlakoztatni a saját várost is. Épületet lerakni szintén csak az út mellé tudunk, hiszen a helyiek mellett az áru is ezen közlekedik. A legtöbb kiszolgáló épület (például a vízszállító) ugyanakkor nem tud pár tucat háznál többet ellátni, ezért fontos ezen hálózat gondos megtervezése és menedzselése, a lerakott területek zónázása olyan útakadályok kialakításával, melyek egy adott területre korlátozzák a hatósugarukhoz tartozó épületeket és azok kulcsembereit. Emiatt teljesen más logika mentén kell a települést bővíteni, mint a hasonszőrű városépítős játékokban, ebből kifolyólag pedig a főbb feladatok megoldása is inkább emlékeztet egyfajta puzzle-re, semmint hagyományos értelemben vett városépítős kihívásra.
Ehhez viszont számos olyan, elsősorban az alapjátékot ismerő veteránoknak szóló újítás kötődik, ami igyekszik asszisztálni a cél eléréséhez. Ezek egy része opcionális, ilyen például a globális munkaerő piac, ennek révén ugyanis már nem kell, hogy az otthonok közelében legyen a toborzóiroda, amely a képzetlen dolgozókat tereli a munkahelyekre. De ugyanennyire hasznos a népesség munkára alkalmas százalékának lefixálása, amely az idősödő populáció okozta nehézségek élét tompítja. Hasonlóan kényelmes az épületek másolásának lehetősége, ezzel ugyanis lényegen könnyebb és gyorsabb több példányt lerakni abból, amire épp szükség van. A legnagyobb fejlődésen mégis a kezelőfelület esett át, amely az előd nem annyira átlátható ikonográfiáját és menürendszerét igyekszik modernizálni és átláthatóbbá tenni, több-kevesebb sikerrel. Építeni valóban egyszerűbb, de a specializált szűrők, a főbb információk elérése továbbra is körülményes és lassú.
Mindez pedig ahhoz vezethető vissza, hogy a Pharaoh: A New Era a leírásával ellentétben nem egy remake, sokkal inkább egy remaster, amely göcsörtösen ragaszkodik az alapjáték összes eleméhez. Ez egy pontig el is fogadható, azonban az elmúlt 24 év során – a kevés kihívó ellenére – azért akadt némi változás a műfajban. Arról már nem is beszélve, hogy sok korlátozás inkább csak megszokható, semmint szerethető, igazi modernizálással pedig kategóriákkal jobb is lehetett volna a végeredmény. Emellett a program tálalása sem túl fényes: a menürendszer váltakozó betűméretein ugyan könnyedén túlléphetünk, az új art dizájn pedig egyéni ízlés kérdése, az viszont egészen biztos, hogy a Pharaoh semmiképp sem nevezhető szépnek – teljesértékű felújításnak meg aztán pláne. Játékmenete persze továbbra is lebilincselő, ahogy az egyedi hangulatra sem lehet panasz, de bizony meglátszik rajta a kor, még ha ezt igyekszik is elrejteni.
