A japán folklór dúskál a különböző horrorsztorikban, legtöbbjüket pedig ilyen-olyan médiumokon keresztül már a nyugati közönség is megismerhette – a „Seven Mysteries of Honjo” viszont nem tartozik az ország határán kívül is népszerű mítoszok közé. Olyannyira nem, hogy amikor az interneten utána szerettem volna kutakodni, csak tesztalanyunkról, a Paranormasightról kaptam találatokat, így egy kicsit el is keseredtem, hogy a Square Enix a bolondját járatja velünk, és fejlesztői találták ki ezt az egészet. Végül azonban egy apró szócserével sikerrel jártam, és kiderült, hogy a „Honjo Nanafushigi”, vagyis a „Seven Wonders of Honjo” tényleg létezik, a térség városi legendáit pedig a fejlesztők gyakorlatilag szóról szóra beemelték a programba, kiegészítve azt saját ötleteikkel – így született ez az igazán lebilincselő vizuális novella.
Morális ingovány
De mi is ez a hét rejtély pontosan? Nos, kezdjük azzal, hogy a hét igazából kilenc, és a Tokió egyik városrészében, Szumidában (az egykori Hondzso) történt megmagyarázhatatlan események összefoglaló neve, a játékban pedig az események mozgatórugója. Történetünk szerint (némileg persze leegyszerűsítve a dolgokat), ha valakit vissza szeretnénk hozni az élők közé, nincsen más dolgunk, mint igazán akarni azt. Ha a természetfeletti erők velünk vannak, látomás képében megelevenedik előttünk egy haláleset, és minden ilyen „vízió” kapcsolatba hozható valamelyik misztériummal a kilenc közül. Miután átéltük az „élményt”, kapunk egy talizmánt, valamint a képességet, hogy öljünk – persze nem akárhogy. Attól függően ugyanis, hogy milyen incidenshez köthető a minket meglátogató szellem kálváriája, különböző feltételeknek kell teljesülnie. A halálra égett embernek értelemszerűen tűz kell; akit hazugságon kaptak, maga is a hazugokra vadászik; ha valakit magára hagytak, az mindenkit megöl, aki hátat fordít neki és így tovább. Ez összességében talán egy kicsit kuszán hangzik, de a program fokozatosan és részletesen ismerteti a miérteket és hogyanokat, méghozzá szimpatikus főszereplőkön keresztül. Többek között megismerünk egy anyukát, aki a meggyilkolt fiát szeretné visszahozni, egy diáklányt, aki barátnője öngyilkosságának szeretne a végére járni, és egy detektív párost, akik a különös halálesetek ügyét szeretnék felgöngyölíteni. Közben pedig végig ott lebeg a fejünk felett a kérdés: etikus-e gyilkolni azért, hogy valaki mást visszakapjunk?
Ölni és ölni hagyni
A dolgot tovább bonyolítja, hogy holtak visszahozásához a talizmán önmagában nem elég, hiszen fel is kell tölteni lelkekkel. Leginkább azok lelkével, akik szintén rendelkeznek a 9 legenda valamelyik amulettjével, így tehát kezdetét is veszi a nyomozás és a gondolkozás. Vajon az eltávozottak tényleg vissza szeretnének jönni? Mit szólnának hozzá, ha kiderülne, hogy más áldozatok árán hozták őket vissza? És ha az morális részét félre is tesszük, van-e egyáltalán jogunk hozzá, hogy kioltsuk más életét?
A játék a vizuális novellákhoz képest meglehetősen interaktív, mivel nem csupán kérdésekre válaszolunk és kattintgatjuk tovább a szövegeket, de emellett folyamatosan felfedezzük a környéket és a körülöttünk lévő embereket, néha tárgyakat veszünk fel, alkalomadtán pedig az átkok bevetése is szükségessé válik. Az audiovizuális körítés zseniális, még úgy is, hogy a karakterek nem kaptak szinkronhangot. A felcsendülő hanghatások és zenék egy pillanatig sem hagyják megpihenni a morális kérdésektől, fokozódó konfliktusoktól és sokkoló eseményektől megtelt agytekervényeinket (a történet ugyanis jóval többről szól, mint „csak” a holtak visszahozása). A nagyszerű grafikai megoldások pedig már csak a habot jelentik a tortán – ezen a sötét, nyomasztó, és mégis rettenetesen finom „tortán”.
A sztori ugyan lineárisan, de több szálon fut keresztül (végül pedig össze), melyek fejezetekre vannak osztva, különböző leágazásokkal, így ha az egyik protagonistánkkal megakadunk, ki kell találnunk, melyikükkel és honnan vehetnénk fel újra a fonalat. Ugyanez vonatkozik a halálesetekre is, amikbe valószínűleg naaagyon sokszor bele fogunk futni. Szerencsére azonban nincs mitől tartanunk, mert az etapokon belül is kiválaszthatjuk, hogy pontosan melyik eseménytől szeretnénk más (lehetőleg helyes) döntéseket hozni. Ha pedig nagyon nem találnánk a megfelelő irányt, akkor a történet narrátora fokozatosan és diszkréten rávezet minket a megoldásra.
A sok dicséret ellenére azért meg kell említenem, hogy a prológusban szinte mindent ellőttek azzal kapcsolatban, hogy milyen ténylegesen használni újonnan szerzett képességeinket, és akár önös érdekekből gyilkolni, így a játék fő részére ebből az „izgalomból” már nem maradt túl sok (ami pedig van, az sem üt akkorát). Akad viszont helyette megannyi más bonyodalom – hogy ez elegendő-e vagy sem, azt mindenki döntse el maga. Menet közben aztán a parafaktor mellettt a jumpscare jelenetek is megfogyatkoznak, így a Paranormasight: The Seven Mysteries of Honjo inkább krimi, mintsem horror. Mindent összevetve pedig egy igazán érdekes, elgondolkoztató és hangulatos vizuális novella, amit bátran kipróbálhat bárki, akit érdekelnek a japán városi legendák, a játék által pedzegetett kérdések, vagy csak szimplán nagy rajongója a fentebb említett műfajoknak.
