Ha egy játék alapkoncepciója 15-20 évvel a megjelenés után is tökéletesen életképes, akkor ott valamit nagyon eltaláltak az eredeti fejlesztők. Érdekes, hogy annak idején számos, mára legendássá vált játékfejlesztő kezdte munkásságát egyszerű, de nagyszerű szimulátorok, versenyjátékok írásával - elég csak Sid Meiert felhoznunk példaként. A kereken húsz éve napvilágot látott Outrun a mára a konzolosok körében bálványként tisztelt Yu Suzuki keze nyomát viseli. Az úriember tehetségéről és a bele vetett bizalomról talán elég annyit mondanunk, hogy a Sega 1997-ben képes volt minden idők legnagyobb költségvetésével megtámogatni a japánúriembert: a 60-70 millió dollárra (!) taksált összeg mellett a Godfather és a Half-Life 2 büdzséje is eltörpülni látszik - más kérdés, hogy a méregdrága Shenmue végül csak kritikai sikert aratott, anyagilag óriásit bukott. Az újrafényezett Outrun esetén ez utóbbira minimális esély mutatkozik: ugyan ki ne szeretne egy tűzpiros Ferrari volánja mögé pattanva végigszáguldani az egzotikus tájak sokaságán?
Kocsiba be, ablakot le…
Igen, az alapkoncepciót valóban nem bonyolították túl, de pont emiatt nyújt a játék tökéletes felüdülést, ha nem is hosszú órákon keresztül. Adott egy szupergyors Ferrari egy gyönyörű szöszkével az anyósülésen, és az ötpercnyi felhőtlen száguldásra tökéletes, soksávos, változatos pályasor. Induló helyszínünk minden esetben ugyanaz a napsütéses tengerpart, ennek végén választhatunk a két továbbvezető út közül, melyek végén ismét újabb és újabb elágazások között választva száguldhatunk tovább. A baloldalon tovább haladva könnyebb pályaszakaszra jutunk, míg jobbra süvítve valamivel nehezebb dolgunk lesz (csak semmi politika, kérem!), de a helyszínek mindig folyamatosan változnak. A tizenöt szakasz egyenlő oldalú háromszöget alkotva helyezkedik el egymás mellett, így az útvonalunktól függő utolsó pályalehetőségekhez többféleképen is eljuthatunk - aminek a Coast to Coast módban lesz majd jelentősége.
Káprázatos színek és tájak
A játékmenet - talán mondanom sem kell - teljes mértékben követi a Sega játéktermi autóversenyeinek (Daytona és társai) vonalát, azaz a félelmetes sebesség mellett a legkisebb valósághűségre se számítsunk (bár ezt senki nem is várja el ettől a címtől). Gyakran háromszáz kilométeres sebesség mellett, sok száz méteren át farolva kell kerülgetnünk a forgalmat és ellenfeleinket. Autónk félelmetes gyorsulással rendelkezik, fékeznünk csak ritkán kell, az apróbb koccanások szinte egyáltalán nem hatnak ránk, tehát minden a felhőtlen száguldás élményének kiteljesedését szolgálja.
Önmagában ez kicsit sekélyes játékmenetnek tűnhet, amit akár bármelyik hobbi-fejlesztőcsapat is lazán összeüt, a kivitelezés viszont tökéletessé teszi az élményt. Ugyan a textúrák részletességén látszik, hogy bizony egy konzolról átírt programmal játszunk, erre nemigen fogunk odafigyelni, amikor 250-nel veszünk be egy hajtűkanyart. A szemet gyönyörködtető összkép elsősorban a vidám, élénk színeket használó, jellegzetes Sega-stílusú grafikának köszönhető, amit mi PC-sek sajnos csak a kiadó kabalájának számító kék sündisznó, Sonic alkalmankénti számítógépes feltűnéséből ismerhetünk első kézből.
Az aláfestésként szolgáló zenék - amelyek egyébként az eredeti Outrun újrahangszerelt vagy mixelt változatai - szintén rátesznek egy nagy lapáttal a hangulatra: vidám, tipikusan segás dallamokat fogunk hallgatni a csodás pályákon száguldva.
A nő az úr a kocsiban is
A sima játéktermi mód mellett a kor követelményeinek megfelelően helyet kapott több úgynevezett karrier mód is a játékban. Az egyszerűbben csak különböző, egyre nehezedő pályákon kell mindig az élbolyban végeznünk, míg szívünk hölgyének elhódításakor a kisasszony legváltozatosabb kívánságainak kell megfelelnünk. A sima versenyek az első két szériában nevetségesen könnyűek, az utolsó kettőben viszont már meggyűlhet a bajunk az előrehaladással - ami szerencsére nem teljesen kötött futamokat jelent, hanem sok esetben mi választhatunk megmérettetést.
A három „hölgyhódító” mód talán a legérdekesebb és legizgalmasabb része a játéknak. A már bemutatott tizenöt pálya közt száguldva különböző kívánságoknak kell megfelelnünk, teljesítményünket pedig az amerikai iskolai osztályzatok nyomán AAA-tól E-ig tartó skálán értékeli a mellettünk ülő leányzó. A cél, hogy legalább A átlagú értékelést szedjünk össze, ekkor a miénk lesz a hölgyemény szíve (és talán egyéb testrészei is…), mi pedig nekiugorhatunk a következő kihívássorozatnak. A kívánságok között az egyszerű „vezess biztonságosan”, „hagyj le mindenkit” és hasonló kérelmek mellett olyan speciális és agyament feladatokkal is találkozni fogunk, hogy gyűjtsünk össze minél több, az úton elszórt érmét, üssük el a megjelenő szellemeket, görgessük minél tovább a pályán megjelenő óriási strandröplabdát (!), vagy kerüljük el a meteoresőt… Hát igen, nem éppen a megszokott autós feladatok, de ezek a csacskaságok tökéletesen passzolnak a játék felhőtlen, könnyed világához. Szintén jópofa, amikor minél hosszabb szakaszon kell faroltatnunk az autónkat, keresztezni a kocsik között megjelenő sugarakat, vagy egy bizonyos sebességhatár fölött maradnunk. A feladatok nagyon ötletesek, mindössze egy komoly problémám volt velük: vajon miért kellett helyenként ennyire könnyűre és kihívásmentesre venni sok figurát? Mivel a sebességünk szinte egyik feladatnál se számít, nyugodtan lelassíthatunk annyira, amennyire csak nem szégyellünk, így pedig roppant könnyű akármit eltalálnunk vagy elkerülnünk, mégis maximális értékelést fogunk kapni a szakasz végén. Jó lett volna, ha a program figyelembe veszi a sebességet is, mert így kicsit könnyű „csalni”. A hölgyhódító üzemmód ráadásul úgy van megoldva, hogy minden pályaútvonalon sokszor kell végigmennünk, hogy egyáltalán megnyíljanak számukra a kívánságok, ez pedig egy idő után kicsit unalmassá válhat.
A program egyébként tartalmazza a két évvel ezelőtti xboxos Outrun mind a tizenöt pályáját, a fejlesztők pedig nem voltak restek még egyszer ennyit hozzácsapni ehhez a számhoz. Valamennyi helyszín fantasztikusan életteli és igen jól néz ki, egyaránt roppant hangulatos a piramisok öleinél, a napsütötte tengerpartokon, vörössziklás hegyek közt naplementében, neonfényes városban, vagy tölgyfaerdő árnyékában száguldozni. A pályák ugyan kicsit poligonszegények, de a látványvilág még így is pazarnak mondható (egy kis jóindulattal, na…), főleg ha a PC előnyeit kihasználva magasabb felbontást használunk és bekapcsoljuk az élsimítást.
A több száz megmérettetésből álló karrier módon nem öt perc lesz végigkecmeregnünk, sőt a játékosok többségénél akár több hetet is igénybe vehet a végigjátszás, mert a játék egyszerűségénél fogva csak rövidebb időközökre nyújt kikapcsolódást, fél-egy óra múlva az ember fia valamilyen bonyolultabb játék után néz, vagy ne adj’ ég kimerészkedik a szabadba, ha már ilyen szépen süt a nap odakint is. A megszállottak számára jó néhány megnyitható extra (autók, pályavariációk, zenék) is helyet kapott a játékban, nem beszélve a kissé ugyan fapados többjátékos módról, ami csak hat játékost támogat, de ideig-óráig jó szórakozást biztosít multiplayer huszárok számára.
Húsz év múlva is hódít?
Az Outrun 2006-os felújítása valóban jól sikerült, ám be kell vallanom, én egyhuzamban egy óránál többet nem tudtam vele játszani. A speciális játékmódok nem adnak elég kihívást, és helyenként elég idegesítők, századszorra pedig már igen unalmas végigrepeszteni ugyanazokon az alappályákon. Természetesen így is fantasztikus kikapcsolódást nyújtó, PC-n kuriózumszámba menő programról van szó, amit végtelenül meg kell becsülnünk, és amit egy-két év múlva is jó érzéssel veszünk elő néhány kör erejéig.
Írta: Greg5
Kocsiba be, ablakot le…
Igen, az alapkoncepciót valóban nem bonyolították túl, de pont emiatt nyújt a játék tökéletes felüdülést, ha nem is hosszú órákon keresztül. Adott egy szupergyors Ferrari egy gyönyörű szöszkével az anyósülésen, és az ötpercnyi felhőtlen száguldásra tökéletes, soksávos, változatos pályasor. Induló helyszínünk minden esetben ugyanaz a napsütéses tengerpart, ennek végén választhatunk a két továbbvezető út közül, melyek végén ismét újabb és újabb elágazások között választva száguldhatunk tovább. A baloldalon tovább haladva könnyebb pályaszakaszra jutunk, míg jobbra süvítve valamivel nehezebb dolgunk lesz (csak semmi politika, kérem!), de a helyszínek mindig folyamatosan változnak. A tizenöt szakasz egyenlő oldalú háromszöget alkotva helyezkedik el egymás mellett, így az útvonalunktól függő utolsó pályalehetőségekhez többféleképen is eljuthatunk - aminek a Coast to Coast módban lesz majd jelentősége.
Káprázatos színek és tájak
A játékmenet - talán mondanom sem kell - teljes mértékben követi a Sega játéktermi autóversenyeinek (Daytona és társai) vonalát, azaz a félelmetes sebesség mellett a legkisebb valósághűségre se számítsunk (bár ezt senki nem is várja el ettől a címtől). Gyakran háromszáz kilométeres sebesség mellett, sok száz méteren át farolva kell kerülgetnünk a forgalmat és ellenfeleinket. Autónk félelmetes gyorsulással rendelkezik, fékeznünk csak ritkán kell, az apróbb koccanások szinte egyáltalán nem hatnak ránk, tehát minden a felhőtlen száguldás élményének kiteljesedését szolgálja.
Önmagában ez kicsit sekélyes játékmenetnek tűnhet, amit akár bármelyik hobbi-fejlesztőcsapat is lazán összeüt, a kivitelezés viszont tökéletessé teszi az élményt. Ugyan a textúrák részletességén látszik, hogy bizony egy konzolról átírt programmal játszunk, erre nemigen fogunk odafigyelni, amikor 250-nel veszünk be egy hajtűkanyart. A szemet gyönyörködtető összkép elsősorban a vidám, élénk színeket használó, jellegzetes Sega-stílusú grafikának köszönhető, amit mi PC-sek sajnos csak a kiadó kabalájának számító kék sündisznó, Sonic alkalmankénti számítógépes feltűnéséből ismerhetünk első kézből.
Az aláfestésként szolgáló zenék - amelyek egyébként az eredeti Outrun újrahangszerelt vagy mixelt változatai - szintén rátesznek egy nagy lapáttal a hangulatra: vidám, tipikusan segás dallamokat fogunk hallgatni a csodás pályákon száguldva.
A nő az úr a kocsiban is
A sima játéktermi mód mellett a kor követelményeinek megfelelően helyet kapott több úgynevezett karrier mód is a játékban. Az egyszerűbben csak különböző, egyre nehezedő pályákon kell mindig az élbolyban végeznünk, míg szívünk hölgyének elhódításakor a kisasszony legváltozatosabb kívánságainak kell megfelelnünk. A sima versenyek az első két szériában nevetségesen könnyűek, az utolsó kettőben viszont már meggyűlhet a bajunk az előrehaladással - ami szerencsére nem teljesen kötött futamokat jelent, hanem sok esetben mi választhatunk megmérettetést.
A három „hölgyhódító” mód talán a legérdekesebb és legizgalmasabb része a játéknak. A már bemutatott tizenöt pálya közt száguldva különböző kívánságoknak kell megfelelnünk, teljesítményünket pedig az amerikai iskolai osztályzatok nyomán AAA-tól E-ig tartó skálán értékeli a mellettünk ülő leányzó. A cél, hogy legalább A átlagú értékelést szedjünk össze, ekkor a miénk lesz a hölgyemény szíve (és talán egyéb testrészei is…), mi pedig nekiugorhatunk a következő kihívássorozatnak. A kívánságok között az egyszerű „vezess biztonságosan”, „hagyj le mindenkit” és hasonló kérelmek mellett olyan speciális és agyament feladatokkal is találkozni fogunk, hogy gyűjtsünk össze minél több, az úton elszórt érmét, üssük el a megjelenő szellemeket, görgessük minél tovább a pályán megjelenő óriási strandröplabdát (!), vagy kerüljük el a meteoresőt… Hát igen, nem éppen a megszokott autós feladatok, de ezek a csacskaságok tökéletesen passzolnak a játék felhőtlen, könnyed világához. Szintén jópofa, amikor minél hosszabb szakaszon kell faroltatnunk az autónkat, keresztezni a kocsik között megjelenő sugarakat, vagy egy bizonyos sebességhatár fölött maradnunk. A feladatok nagyon ötletesek, mindössze egy komoly problémám volt velük: vajon miért kellett helyenként ennyire könnyűre és kihívásmentesre venni sok figurát? Mivel a sebességünk szinte egyik feladatnál se számít, nyugodtan lelassíthatunk annyira, amennyire csak nem szégyellünk, így pedig roppant könnyű akármit eltalálnunk vagy elkerülnünk, mégis maximális értékelést fogunk kapni a szakasz végén. Jó lett volna, ha a program figyelembe veszi a sebességet is, mert így kicsit könnyű „csalni”. A hölgyhódító üzemmód ráadásul úgy van megoldva, hogy minden pályaútvonalon sokszor kell végigmennünk, hogy egyáltalán megnyíljanak számukra a kívánságok, ez pedig egy idő után kicsit unalmassá válhat.
A program egyébként tartalmazza a két évvel ezelőtti xboxos Outrun mind a tizenöt pályáját, a fejlesztők pedig nem voltak restek még egyszer ennyit hozzácsapni ehhez a számhoz. Valamennyi helyszín fantasztikusan életteli és igen jól néz ki, egyaránt roppant hangulatos a piramisok öleinél, a napsütötte tengerpartokon, vörössziklás hegyek közt naplementében, neonfényes városban, vagy tölgyfaerdő árnyékában száguldozni. A pályák ugyan kicsit poligonszegények, de a látványvilág még így is pazarnak mondható (egy kis jóindulattal, na…), főleg ha a PC előnyeit kihasználva magasabb felbontást használunk és bekapcsoljuk az élsimítást.
A több száz megmérettetésből álló karrier módon nem öt perc lesz végigkecmeregnünk, sőt a játékosok többségénél akár több hetet is igénybe vehet a végigjátszás, mert a játék egyszerűségénél fogva csak rövidebb időközökre nyújt kikapcsolódást, fél-egy óra múlva az ember fia valamilyen bonyolultabb játék után néz, vagy ne adj’ ég kimerészkedik a szabadba, ha már ilyen szépen süt a nap odakint is. A megszállottak számára jó néhány megnyitható extra (autók, pályavariációk, zenék) is helyet kapott a játékban, nem beszélve a kissé ugyan fapados többjátékos módról, ami csak hat játékost támogat, de ideig-óráig jó szórakozást biztosít multiplayer huszárok számára.
Húsz év múlva is hódít?
Az Outrun 2006-os felújítása valóban jól sikerült, ám be kell vallanom, én egyhuzamban egy óránál többet nem tudtam vele játszani. A speciális játékmódok nem adnak elég kihívást, és helyenként elég idegesítők, századszorra pedig már igen unalmas végigrepeszteni ugyanazokon az alappályákon. Természetesen így is fantasztikus kikapcsolódást nyújtó, PC-n kuriózumszámba menő programról van szó, amit végtelenül meg kell becsülnünk, és amit egy-két év múlva is jó érzéssel veszünk elő néhány kör erejéig.
Írta: Greg5
