A nyárvégi próbakör után izgatottan vártam a program megjelenését, hiszen a demo épp csak arra volt elég, amire szánták: felcsigázott a furcsaságokra és különös szörnyekre épülő történet, a két, teljesen eltérő személyiséggel bíró főszereplő, valamint a változatos és összetett játékmód, ami körökre osztott harcokból és kártyacsatározásokból áll. Az ígéretes kezdés után minimum egy fordulatokkal és ármányokkal teli, izgalmas és taktikázós, már-már Persona szintű szerepjátékot remélhettünk, de vajon tényleg az lett belőle?
Az alvó város
Mato első ránézésre egy átlagos, békés, hétköznapi metropolisznak tűnik, a felszín alatt azonban szörnyű titkok rejlenek. Ebben a városkában próbál boldogulni első protagonistánk, Doe, egy magándetektív, aki azt a megbízást kapja, hogy göngyölítsen fel egy nem túl bonyolultnak tűnő ügyet. A szálak azonban sokkal összetettebb, veszélyesebb, és szürreálisabb helyen gyökereznek, mint azt bárki sejtette volna. (Sztoriorientált játék révén ezt a részt a spoilerek elkerülése végett inkább nem fejtem ki jobban.) Szerencsére, mielőtt az első, nem evilági ellenfelünk miszlikre aprítana bennünket, segítségünkre érkezik Gram, a sámán, aki egyben a második főszereplőnk. A kis csapat innentől kezdve készen áll arra, hogy pontot tegyen a különböző anomáliák végére. Minden egyes fejezetben más történetszállal, bonyodalmakkal, szörnyekkel és ellenfelekkel találjuk szemben magunkat, de csatlósokat is ugyanilyen sebességgel gyűjtünk magunk köré, akik különleges képességeikkel segítenek ki minket a bajban. Míg Doe-val az utcákat járjuk, küldetésről küldetésre haladva, addig Grammal és újonnan szerzett barátainkkal a különböző dungeonökben aprítjuk a szörnyszülötteket.
A sztori és az egyes kazamaták kifejezetten érdekesek, a történetmesélés pedig képregényes formában, valamint átvezető videókkal és vizuális novella stílusban is zajlik, így a körítésre igazán nem lehet panaszunk. A felépítésükre viszont már annál inkább, ugyanis rengeteg felesleges, időhúzó párbeszéd és semmitmondó mellékküldetés kapott helyet a játékban, ami pillanatok alatt tönkreteszi a hangulatot, erre pedig csak rátesz egy lapáttal az igazán furcsa nyelvhasználat is. Az elmesélésre szánt történet önmagában véve sem túl egyszerű, azonban a mindenféle kitalált álnévvel sikerült még tovább bonyolítani. Ha mindent érteni szeretnénk, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy belevessük magunkat a magyarázó jegyzetek olvasgatásába, különben igen hamar elveszítjük azt a bizonyos fonalat.
Mind/hack itt, csetepaté ott
Ha a sztori helyett inkább a játékmenetre fókuszálunk, akkor is könnyedén belefuthatunk pár problémába. A bejárható terület például kifejezetten kicsi, az NPC-felhozatal pedig szegényes, és ez nemcsak abban merül ki, hogy abszolút felesleges velük leállni beszélgetni, de minden harmadik járókelő ugyanúgy is néz ki. Hasonló ismétlődésekre figyelhetünk még fel a háttérzenék, a töltőképernyők alatti tippek és a harci kiáltások közben is. Ezek mind apróságok ugyan, de a játék hosszának függvényében egy idő után kifejezetten bosszantóvá tudnak válni. Viszont majdnem az összes (szintén teljesen egyforma) cica és kutya megsimogatható, ami mindenképp pirospontot érdemel!
A csaták alatt szerencsére már valamennyivel jobb a helyzet. A felfedezhető kazamaták és ellenfelek mindig az aktuális témához vannak igazítva (itt kifejezetten tetten érhető a Persona-hatás), az utunkba kerülő szörnyeket viszont nem tudjuk kikerülni, és az összecsapásokból sem léphetünk meg. Azonban a különböző képességek, fegyverek, fogyóeszközök és ultik használatával, valamint a fejleszthető és „beépíthető” erősítésekkel könnyedén az általunk preferált játékstílusra szabhatjuk karaktereinket. Gram mellé egyszerre három csapattársat vihetünk a csatamezőkre, akik egy nagy közös életerő csíkon osztozkodnak a harcok alatt, és mind-mind más támadásokra specializálódtak – emellett különböző effektek (például mérgezés és vérzés) és gyengepontok is színesítik a repertoárt. Ha azonban ennek ellenére is beleunnánk a körönkénti stratégiázásba, bekapcsolhatjuk az autobattle funkciót, ami meglepően okosan és változatosan oldja meg a rá bízott feladatot, így érdemes lehet akár többször is segítségül hívni. Maguk a főellenfelek kifejezetten izzasztóra sikerültek, így a velük való konfrontációra nem árt alaposan felkészíteni a kis csipet csapatunkat.
Természetesen Doe sem tétlenkedik, ha az ellenlábasok lefegyverzéséről van szó, de az elme hackelése, vagyis a kártyás csatározás lényegesen kisebb hangsúlyt kapott, a harmadik sikertelen próbálkozás után pedig akár át is ugorhatjuk. Ennek kifejezetten örültem, mert úgy érzem, hogy a hatóköréhez képest sikerült eléggé túlbonyolítani a dolgot, ugyanis nemcsak a hostot, de annak belső, rakoncátlan démonjait is ártalmatlanítanunk kell a különböző lapokkal. A taktikázás (és némi szerencse) itt is elengedhetetlen, aki azonban jártas ebben a műfajban, annak ez a mechanika (is) élvezetesnek és szórakoztatónak bizonyulhat.
Minden jó, ha a vége jó
A (vizuális) egysíkúságra már kitértem, viszont a látkép még így is azonnal képes berántani a maga erős neo-noir hangulatával, emellett pedig a főbb karakterek is kifejezetten hangulatosra és változatosra sikerültek, ahogy az angol és japán szinkron is remekel. Doe és Gram kalandjának végéig hosszú és rögös út vezet, ami – a két lehetséges befejezésnek köszönhetően – egyaránt elsülhet jól és rosszul is, pont, mint az egész Mato Anomalies. Apróságokon csúszik el a program, ami kicsivel több erőbefektetéssel egy sokkal élvezetesebb, könnyebben fogyasztható és kevésbé monoton JRG-vé válhatott volna, így viszont inkább csak egy tipikus zsáner-játék lett.
