A Mafia 2 tíz évvel ezelőtt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket – ami valahol nem is meglepő, elvégre a Mafia: City of Lost Heaven iszonyú magasra tette azt a bizonyos képzeletbeli minőségi lécet, amit talán akkor sem tudott volna megugrani a 2K Games, ha nem "csak" egy korrekt iparos munkát raknak össze. Ennek ellenére én kifejezetten élveztem anno a Mafia 2-t, annak ellenére, hogy sok minden, amit felhoznak ellene, bizony igaz. Szóval örömmel vágtam bele a felújított változatba.
Hogy kiadó miért nem az első, mára már kultikusnak számító Mafiával kezdte a felújított változatok kiadását, az jó kérdés, bár az első részről készült képek alapján én azt tippelném, hogy azért, mert azzal sokkal-sokkal több dolguk volt/van a fejlesztőknek. Hiszen úgy tűnik, az első Mafiát az alapjaitól építették újra, míg a Mafia 2 esetében csak ráncfelvarrással éltek.
Kellet ez nekünk?
Jogos kérdés egy tízéves játék esetében, hogy szükség volt-e remastered változatra, pláne egy olyan program esetében, ami véleményem szerint nem öregedett rosszul. Utoljára tavaly játszottam a Mafia 2-vel és az első résszel ellentétben azt mondom, hogy még mindig megállja a helyét. Persze, azért látszik, hogy nem mai darab, de egyáltalán nem csúnya.
Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a remastered sem változott sokat. A textúrák részletesebbek és élesebbek, főleg a karaktereken látszódik meg a felújítás, és ez a legmarkánsabb különbség. Szebbnek szebb lett a játék, ezt nem lehet elvitatni, de senki se várjon tőle csodát, nincs akkora különbség, mint a Call of Duty 4: Modern Warfare eredeti és új változata között. Sőt megkockáztatom, hogy ha a megjelenése óta nem játszottál a Mafia 2-vel, akkor észre sem veszed a különbséget.
Az viszont sajnálatos, hogy a ráncfelvarrás nem sikerült maradéktalanul, emiatt van itt egy-két mellényúlás. Gondolok itt olyan esetekre, amikor az átvezető videóból kimarad egy ajtó, így a felbosszantott maffiózó a semmit rúgja be, a láthatatlan ajtó mögött álló rosszarcút a semmi vágja pofán, és az említett felbosszantott krapek a semmin mászik át.
Az a jelenet meg már-már horrorisztikus volt, amikor a vágóhídon az egyik fellógatott, de még élő figura arca úgy szétcsúszott, hogy Freddy Kruger elborzadt volna tőle. Emellett kellemetlenül sokszor esett meg, hogy az előttem haladó autó egyszer csak köddé vált, vagy – szintén az átvezetőkben – a karakterek szeme kiakadt és rendre másfelé bandzsultak, mint amerre nézniük kellett. Ilyeneket korábban nem tapasztaltam a Mafia 2-ben, pedig végigjátszottam párszor, szóval élek a gyanúperrel, hogy ezek sajnos a remastereddel érkezett hibák.
Minden más a régi
A grafikai ráncfelvarrást leszámítva a Mafia 2 maradt a régi. Tartom, hogy ez egy jó, szórakoztató játék, aminek a legnagyobb hibája, hogy nem tud felnőni a nagy elődhöz. Vito Scaletta remek antihős, nem csoda, hogy a Mafia 3-ra is megtartották. Története érdekes és fordulatos, és van benne néhány remek küldetés is. Én kifejezetten szeretem a börtönös és a hoteles pályákat, a játék végétől pedig még mindig borsódzik a hátam, de a jó értelemben.
Viszont tény, hogy a Mafia 2 nem véletlen nem ért fel a nagy elődhöz. A Definitive Editionre is igaz, hogy Empire Bay még mindig túlságosan üres, a küldetéseken kívül semmit sem lehet csinálni a játékban, így értelme sincs felfedezni a várost. Az elején még lelkesedsz, de a végén inkább már csak gyorsan odahajtasz a küldetés kezdőpontjához. Mondjuk, ez talán nem is baj, mert az autóvezetés sem nagy szám, akár normál, akár szimuláció módban futtatjuk – sőt szerintem utóbbi esetben kifejezetten frusztráló.
Az MI is fura, főleg a rendőrök esetében, akik egy kis koccanás után már fegyvert rántanak, és akkor is téged vesznek üldözőbe, ha éppen egy fél hadsereg lő rád. Ez a megaagresszió sokszor inkább idegesítő, főleg azért, mert a rendőrséget amúgy nem nehéz lerázni. Szóval ahelyett, hogy lenne egy kihívásokkal teli autós üldözés, inkább csak bosszantó közjátékokat kapunk.
Amiért megérheti
Mindent összevetve, a Mafia 2 Definitive Editionre akkor éri meg beruházni, ha még nincs meg, vagy esetleg eddig csak régebbi konzolokra volt meg, és most szeretnél vele játszani PS4-en vagy Xbox One-on is. Előnye az is, hogy benne van mindhárom arcade jellegű, sztoris DLC (The Betrayal of Jimmy, Jimmy's Vendetta és Joe's Adventures), amik ugyan felejthetőek, de adnak még néhány plusz óra szórakozást, ráadásul a történetet kibővítik, befoltoznak néhány kisebb lyukat.
