Vajon mi köze van Artúr királynak a Kárpát-medencéhez? Nyilvánvalóan semmi, ám közben meg mégis, hiszen épp arra a magyar fejlesztőcsapatra szeretnék rámutatni, amely alig több mint két éve bitbe foglalta Britannia felemelkedését. A Neocore és a King Arthur igazi sikertörténet, és a fejlesztők érdemeit az sem csorbítja, hogy a brit legenda egy vállalható mértékű koppintásból, nevezetesen a Total War „a seregek körönként lépnek, de valós időben és formációkban harcolnak” szisztémájából született. Csak az számít, ami többletként rakódott rá: egyedi hősök, szerepjáték elemek, szöveges kalandok, Kerekasztal, Morality Chart, és amitől több lett, mint egy n+1-ik középkori összecsapás. Három komolyabb DLC követte az alapművet, és rendre meg tudott újulni a széria, hol a sandbox jelleg (Saxons, Druids), hol pedig a történet (Fallen Champions) lendítette tovább a brit mítoszok sorát. És most a második résszel elérkeztünk oda, hogy többé nem lehet egy lapon említeni a Total Wart a King Arthurral, mert van egy határ, amit a történelmi korok dicső igáslovai sohasem lépnének át. A Neocore brit királya mégis megtette, és a sablon folytatások világából hétmérföldes léptekkel bemasírozott a szöveges kalandozás legmélyebb bugyraiba. A kimondott szó, a megválaszolt kérdések itt ugyanolyan fontosak, mint a megvívott csaták.
Január elején már volt szerencsénk bekukucskálni a színfalak mögé, ugyanis az előrendelők között elérhetővé tették a Dead Legion extra tartalmat, azaz a Prologue címet viselő kampányt. A velős előzmény a római időkre visszanyúlva képezett hidat a King Arthurban vázolt jelenig, és a Hadrianus falánál megerősödő Új Róma, Septimus Sulla vezetésével végleg bemasírozott a történetbe. Ekkor még volt négy hetünk, hogy eldöntsük, ez most komoly, tényleg ilyen lesz!? Egyetlen sereg egy lexikon méretű kalandkötettel, és az ellenfelek még a levegőből is záporoznak ránk? Igen, tényleg ilyen, de ne szaladjunk ennyire előre...
Amikor csőstül jön a baj…
A King Arthur ott fejeződött be, hogy a nagy király egyesítette Britanniát, és a szépséges Guinevere-rel az oldalán boldogan él, amíg meg nem hal. Cameloti udvarának fényét pedig örökké beragyogja a Szent Grál. Magyar fejlesztőktől nem tudom mire számított a világ (balsors, akit a régen tép… ugye), de a második rész kezdő képsorai, akkorát ütnek, mint Muhammad Ali fénykorában. A király érezte a közelgő veszélyt, amely északról fenyeget, és a baljós előjelek láttán rögtön a tanácsba szólította lovagjait. Régi barátja, Sir Kay (az első rész induló karaktere, tetszik emlékezni), a bátor Sir Lancelot, és Guinevere együtt léptek be Artúrral a Szent Grált őrző szentélybe, de aztán történt valami megmagyarázhatatlan. A merénylet után, melynek részletei egyelőre homályba borulnak, csak a király félholt testét találták a helyszínen, a másik három résztvevő, és Britannia leghatalmasabb erejű relikviája egy vakító fényrobbanásban eltűnt, bár utóbbiról egészen bizonyosan kijelenthetjük, hogy megsemmisült.
Artúr sérülése nem halálos, ám a soha be nem gyógyuló, mágikus seb egyben Britannia végzetét is jelenti. Az ország minden eresztékében ropog, a Kerekasztal lovagjai szétszélednek, a szövetségek felbomlanak, és a földből gennyes kelésként törnek elő a Fomoriánok átjárói. A démoni faj ragályt terjeszt, és pusztulást hoz. A tomboló káoszban a sebesült királyt a testőrség az egyetlen biztonságos helyre, Bedegraine rengetegébe viszi, és a fia, William Pendragon áll a megmaradt tartományok élére. Ahogy az első részben, úgy itt is a játékos a mindent látó szem, és a seregeket mozgató kéz. A cél úrrá lenni a káoszon, gyógyírt találni a király sebére és újra békés szigetté tenné Britanniát. A Neocore sosem bánt kesztyűs kézzel az Artúr-aspiránsokkal, de nem követik el kétszer ugyanazt a hibát, nevezetesen most tisztességesen beskálázták a nehézségi fokokat, beleértve a kezdőknek szánt könnyű fokozatot is.
A Kerekasztal elgurult!
William Pendragon személye fontos mérföldkő, egyrészt mert mi teremtjük meg a válaszainkkal az alakját (lehet sage, warlord vagy champion), másrészt mert ő az egyike azon három karakternek, akik a játék során sereget vezethetnek. Morgana Le Fay lesz a másik, ám ő csak néhány órányi játék után csatlakozik, míg a harmadik főszereplőért, Lancelotért túl kell mennünk Hadrianus-falán. Az asztal, az a kerek, amit körbeültek a King Arthur központi figurái, eltűnt, a lovagok pedig szétszéledtek, ám mindez nem merült feledésbe. Utunk során számos régi ismerős (és új) bukkan fel, és újra a király szolgálatába állíthatók, sőt az emberfeletti erejükre, no meg a varázslataikra soha nem volt ekkora szükség, mint most (maximum hármat vihetünk egyszerre egy seregben). Egyetlen haderő és temérdek ellenség, elég fura ez így az elején, de még ennél is bizarrabb, hogy az iszonyatos mennyiségű szöveges kaland több mint fele csata nélkül ér véget.
A játékos útját egyengető tekercsek (ezek jelzik a küldetéseket) már nem csak kapaszkodók, hanem a játék legfontosabb láncszemei, ahol a narráció bámulatosan hozza a történetmesélés hangulatát és a képi illusztráció is szinte művészi. A főhős városokba lép be, meghallgatja a pletykákat, válaszok és választások rengetegén át eljut a káoszt okozó rémig, vagy feltár egy politika összeesküvést, megtalál egy ritka ereklyét és mindezt szöveges formában éljük meg. Az apró betűkkel felrótt írás azonban helyenként túl dagályos, sokszor a kevesebb leírás helyetti több cselekmény, vagy a rejtvények (logikai fejtörők) számának emelése tovább fokozhatta volna a kalandvágyat, és legközelebb tessék növelni a betűméretet, mert két dioptriát minimum öregedtem a játék végére. A válaszok vagy döntések a főszálra nézve nem tartogatnak komoly meglepetéseket, persze kilengéseket annál inkább, és a kisebb királyságok, frakciók sorsa, a csatlakozó hősök száma itt dől el. A Morality Chart-ban is megmérettetünk, ez az erkölcsi iránytű ugyanis még mindig jelen van, és a vallási vagy morális döntésekkor továbbra is kileng, hogy aztán a csak itt elérhető egyedi egységek és képességek közül minél többet tudjon kibogozni a játékos.
A cikk még nem ért véget, kattints a lapozáshoz!
