A távoli jövőben a világ egy picit jobb hely, legalábbis a Szuper Föld lakói számára, akiknek a prosperitás és a kiváló életszínvonal mindennapos, megszokott dolog – azonban ezért a békéért az univerzum legmocskosabb helyein harcoló Helldiver osztagok felelnek. A toborzást persze nem lehet idejekorán elkezdeni, a frissen sorozott katonák pedig alig várják, hogy új világokat lássanak, és új embereket ismerjenek meg. Itt jössz a képbe te, mint frissen sorozott Helldiver-katona.
BOGARAK, KIBORGOK ÉS ILLUMINÁTUSOK
Három idegen frakció ellen nyitott frontot az új civilizáció. Mindhárom faj kíméletlen taktikát folytat és megszámolhatatlan mennyiségű egységgel rendelkezik, az emberek kolóniabolygóit pedig sorra cincálják szét a Csillagközi Invázióból (és képzeletbeli spinoff epizódjaiból) átemelt randaságok. A küldetések úgy néznek ki, hogy lepottyantanak minket egy űrhajóból, majd a felülnézetes lövöldözős játékok klasszikus mintájára aprítjuk a miszliket, közben pedig apránként haladunk a feladatokkal. A kulcspillanatokban aztán QTE-jellegű mozdulatsorokkal élesítünk rakétatornyokat, X-et nyomkodva aktiválunk paneleket, vagy csak simán küzdünk a zászló árnyékában. Közben úgynevezett Stratagem erősítést is hívhatunk az anyahajóról, ahol egy gyors QTE után már érkezik is a plusz lőszer, a csodafegyver, a lövegtorony vagy az atom…
De mit is érne az egész hadviselés, ha egyedül játszanánk? A Helldivers szólóban roppant unalmas cucc, a procedurálisan generált pályák forgatagára hamar ráununk, és az ellenfelek aprítása sem az igazi. Nem túlzás azt állítani, hogy egyszemélyes játékként a program az értékelőskála felét is csak jóindulattal verdesné – még szerencse, hogy a svéd készítők nem erre rendezkedtek be. Kooperatív kalandozás közben ugyanis kinyílik a program mechanikarendszere. Értelmet kap a friendly fire, hatványozottan előtérbe kerülnek a Stratagem taktikák, kiéleződnek a szintek és a perkek szisztémái. Nincs is annál jobb muri, mint négyesben küzdeni az özönlő monszták ellen, miközben a társunk Mechából indított ágyútüzére ugyanúgy figyelnünk kell, mint az égből érkező menekítőhajó landolására. A Helldivers világában ugyanis nincs kegyelem, egy ballépés, rosszul elejtett gránát, vagy amatőr kereszttűz ugyanúgy az életünket veheti, mint egy bogár gigantikus csáprágója.
HUMOR MINDENEK FELETT
Nincs háborús szatíra fanyar humor nélkül, ebben pedig a Helldivers is jeleskedik. A szituációk már gyakran önmagukban is viccesek tudnak lenni, de a töltőképernyők és dumák is megadják az alaphangulatot a lövöldözéshez. És akkor még nem beszéltünk a globális statisztikákról és a teljes közösségre kiható eventekről. Az atmoszféra egyébként veri a prezentációs megoldásokat, a játék ugyanis meglehetősen sivár látvánnyal van felvértezve, és ez még PS4-en sem javul sokat a PS3 és Vita verziókhoz képest.
Amivel viszont nem nagyon lehet viccelődni, az a netkód minősége. Sajnos a program a legváratlanabb pillanatokban képes ledobni minket egy-egy meccsről, és a host felé történő udvarlás sem mindig sikerül. (Értsd: a játék sokszor össze sem tud minket kapcsolni a kívánt partnerrel.) A Vita verzió esetében ezek a problémák fokozódnak: a látvány kopottasabb, a matchmaking még gatyább, sőt az irányítás (értjük ez alatt az analóg célzást) is nehézkesebb bír lenni a nagygépes verzióknál.
A problémák ellenére azonban nincs nagy baj a játékkal, mert letölthető címként bőven van benne annyi kraft, hogy megérje a szokásosnál picit drágább árat. Mondjuk, évekre nyúló szórakozást senki ne várjon tőle. Ez még a legnagyobbaknak sem szokott mindig sikerülni.
