Általában kétféle videojáték-kategóriát különböztetek meg. Az egyik az, amikor csak szórakozni akarok pár órát és ehhez választok valamit. Lehet Stardew Valley, FIFA, Rocket League vagy bármi más, könnyen fogyasztható tartalom. A másik pedig, mikor olyan játék elé ülök le, amitől azt várom, hogy érzelmeket adjon át. Szippantson be, ragadjon magával és érje el, hogy emocionálisan legyen képes hatni rám – mint például a The Last of Us vagy a What Remains of Edith Finch. Többször említettem már, hogy a Night in the Woods mind a mai napig az egyik legnagyobb kedvencem, holott az egész játék egyáltalán nem bonyolult – sőt, játékmenetét tekintve bot-egyszerű. De története, karakterei és központi témája miatt annyira maradandó lett számomra, hogy vissza-visszatérek hozzá (többnyire ősszel, az elmúlás időszakában). A Life is Strange szintén hasonló. A Goodbye Volcano High már az első videók alapján nagyon emlékeztetett Max és Chloe kalandjára Arcadia Bay-ben, úgyhogy kíváncsian ültem le elé – a végeredmény pedig még engem is meglepett!
Raptorokat nevelnek?
A játék főszereplője Fang, egy nem-bináris dinoszaurusz, aki zenél is. Az utolsó évét tölti a Volcano High gimiben, utána pedig ki kell lépnie a nagybetűs Életbe és kezdenie magával valamit. Igen ám, de mit? Marad a zenélésnél és megpróbál befutni a bandájával (amit egyébként szintén az osztálytársai alkotnak) vagy szakít az egész addigi életmódjával és inkább elmegy dolgozni? A Night in the Woods az újrakezdésről szólt, arról, hogy Mae visszatért a szülővárosába és megpróbálta újra felvenni a kapcsolatot a régi barátaival. A Goodbye Volcano High ennek pont az ellenkezője. Fang itt arra készül, hogy elhagyja a barátait (legalábbis egy részüket biztosan), közben pedig feltűnik az égen egy meteor… ami beszédes, hiszen mégiscsak dinoszauruszokról van szó. A vég kezdete hangulat belengi a sztorit, ahogy az elvágyódás és a maradni akarás is. Fang két világ között őrlődik, a helyzete pedig átérezhető. Mindannyian jártunk ebben a cipőben. Az utolsó általános- vagy középiskolai év túl hamar repült el, mert éreztük, hogy valami véget ér. A Goodbye Volcano High nagyszerű érzékkel ragadja meg ezt a hangulatot és csomagolja bele egy coming of age keretbe, a játékmenetet tekintve pedig jópofa mini-játékokkal és a sztorit befolyásoló döntésekkel színesíti.
Mivel Fang zenél, dalokat ír és maga adja elő őket, a zene igen fontos szerepet kap a játékban. Ezt ötletes mini-játékokkal adják át, mikor a megfelelő gombokat kell lenyomnunk az adott időben. Ezek nincsenek túlbonyolítva (nem is büntet a játék, ha elszúrjuk őket), és messze nem annyira nehezek, mint az említett Night in the Woods esetében, ahol én eléggé megszenvedtem a basszusgitározással. Persze a lényeg sokkal inkább a megfelelő döntéseken és válaszokon van. Lehetetlen minden karaktert alaposan megismerni egy végigjátszás alatt, szóval a Goodbye Volcano High újrajátszhatósági faktora kifejezetten magas. Már csak azért is, mert a sztori nagyszerűen lett összerakva és azonnal beránt. Abszolút a mai kor igényeihez lett igazítva, vagyis Fang és a többiek naphosszat a telefonjaikon lógnak, az internetről tájékozódnak, group-chat-ben beszélgetnek esténként és a közösségi média átszövi a mindennapjaikat. Hiába beszélünk antropomorf karakterekről, problémáik, félelmeik és vágyaik bárki számára átérezhetőek.
Az élet utat tör magának
A rajzfilmes képi világ jól illeszkedik a visual-novel stílushoz, a zenéket pedig külön szeretném kiemelni. Főként dream-pop balladákat kapunk, de nagyon menő, hogy a Worm Drama zenekarunk logóját is mi magunk tervezhetjük meg! Fang szinkronhangja a Sabrina hátborzongató kalandjai című sorozatból ismert Lachlan Watson, aki maga énekelte fel a vokálokat és bizony nagyszerű munkát végzett. Olykor teljesen megfeledkeztem arról, hogy egy rocker-cuccokba öltözött dinoszaurusz életét formálom éppen, és ez elsősorban a kiváló szinkronszínészeknek köszönhető. A Goodbye Volcano High egy remek indie-játék lett, ami közben kicsit sajnáltam is, hogy a Starfield és az új The Crew miatt eleinte nem tudtam kellő mennyiségű időt tölteni vele. Ez a játék megérdemli. A története szétszed, majd újra összerak, csak azért, hogy utána elérzékenyülve gondolhass vissza a középiskolás évekre… mikor még minden annyira más volt.
