A Modus szakijainak sosem kellett a szomszédba menniük, ha valami egészen hajmeresztő ötletet akartak előrángatniuk az erre szolgáló batyuból, elég csak a Super Animal Royale battle royale-t játszó cuki állatkáira gondolni. Ezúttal is egy meglepő (és meglepően jól működő) koncepciót sikerült átültetniük a gyakorlatba.
I Love Rock & Roll
Azt találták ki ugyanis ezek a huncut fickók (pontosabban a brazil részleg agytrösztjei), hogy a klasszikus bunyós játékokat keresztezik a ritmusjátékok világával. Persze hasonló koncepcióra épült mondjuk a Bust a Groove is, ám ott csak szimpla táncpárbajok voltak, itt viszont kőkemény pofonparádét kapunk, méghozzá ritmusos (és vér nélküli) tálalásban. Magától a sztoritól egyébként senki sem fog hasra esni: adott tizenkét lúzer, kiket meglátogat egy titokzatos figura, aki a „megváltást” ígéri számukra, amennyiben részt vesznek (és persze győznek) az általa szervezett viadalon. Mondanom sem kell, hőseinknek nem nagyon van vesztenivalójuk, így egyből rá is állnak a dologra, a többi meg már a játékoson múlik. Maguk a karakterek kellően érdekesek, hiszen van itt alvászavaros képregényrajzoló, rapperhajlamú lemezbolti eladó, na meg persze Elvis-imitátor is (egy ilyen alkotást elég nehéz lenne hasonló nélkül elképzelni). Szóval a felhozatalra igazán nem lehet panaszunk – maximum a mennyiségre, bár engem ez sem zavart különösebben.
A játékmenet sem fog zavarba hozni senkit, aki egy kicsit is ismeri az egyik vagy a másik „szülőt”. Fut a zene, megfelelő ritmusban nyomkodjuk a gombokat, siker esetén az ellen kap egy pofont, ha viszont nem vagyunk elég ügyesek, nekünk osztanak ki egyet. Ezek mellé jönnek még a kötelező érvényű különleges mozdulatok, melyek esetében előnyt élveznek azok az olvasók, akik egyébként polipok – de erről egy kicsit később. A sztori mellé trénig mód is jár (érdemes vele foglalkozni!), meg persze ott van a többjátékos móka, valamint egy szerkesztő mód, melyben elvileg saját dalokat adhatunk hozzá a repertoárhoz. Ez utóbbiba ugyan nem igazán merültem bele, de több mint valószínű, hogy később kipróbálom az ebben rejlő lehetőségeket.
A Rock & Roll rugója
Ami a vizualitást illeti, egy kissé rajzfilmszerű tálalást kapunk, ez pedig, ha nem is a mai sztenderdekhez igazodik (avagy nem szép), de kifejezetten jól áll neki. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy a meccsek közben javarészt úgyis a képernyő alsó harmadát fogjuk bámulni. A szinkron szerintem teljesen jó, az effektek szintúgy, de a lényeg úgyis a zenei felhozatal, mivel ez adja a program lelkét. Gondolom, senkinek sem kell megmagyaráznom, mennyire fontos egy ritmusjátéknál, hogy milyen dallamokra is csapkodjuk a gombokat. Jelentem, bár ez erősen szubjektív (főleg, hogy sokan elégedetlenek a dallistával), de ilyen téren teljesen elégedetten csettinthetek, a több mint negyven eredeti szám (nem számoltam össze, de higgyünk a fejlesztőknek) ugyanis kellően változatos, egyik-másikat ráadásul simán el tudnám képzelni a saját zenetáramban is, annyira jók.
A sok jóságnak persze némi árnyoldala is van. Kezdve azzal, hogy a játék kissé kaotikus és egyáltalán nem könnyű – de olyannyira nem, hogy a kampánynak például egyszer sem sikerült a végére érnem. Ezért is mondtam, hogy hasznos a gyakorló mód – konkrétan a képek nagy részét is abban készítettem, mivel az éles összecsapások (jó értelemben vett) káoszában egyszerűen lehetetlen még az F12-t is nyomkodni. Hiába a könnyű mód, ahogy haladunk előre, úgy válnak egyre nehezebbé a kihívások (ez mondjuk, a hasonló programok esetében eleve így szokott lenni), így a gyakorlás elengedhetetlen a sikerhez. Maga az irányítás még billentyűzet alatt is teljesen rendben van (tisztára Frets on Fire érzésem lett tőle), csak éppen nincs annyi ujjam, hogy a különlegesebb mozdulatokat is be tudjam vinni – itt jönnek a képbe a fentebb említett polip-olvasók, ami pedig azért valahol azt is mutatja, hogy a fejlesztők némileg elvetették a sulykot.
God Gave Rock & Roll to You
Tudni kell rólam, hogy a zene számomra olyan, mint másnak a vallás. Valamilyen formában szinte mindig velem van (ha más nem, a fejemben), szóval amikor elém került eme „csoda”, rögtön tudtam, hogy akarom. Ennek fényében őszintén vállalom, hogy elfogult a verdiktem (elnézést is kérek emiatt), de nálam még a hibái (?) ellenére is teljes mértékben betalált. Tény, hogy képes rendesen megizzasztani az embert, de a „ritmus ha elkap” (copyright by Chandler Bing), hihetetlenül szórakoztató élményben lesz részünk. Ha pedig végképp nem bírsz vele, még partijátéként is rettentően jól működhet.
