Van, hogy impulzív módon választok játékot, akár egy jelenet vagy kép, esetleg zene hatására, a Dordogne pedig pontosan ilyen volt. Ennek persze megvannak a veszélyei, hiszen ennyire zsákbamacska módszerrel könnyen árnyékra lehet vetődni, de azért megvannak a dolog sajátos szépségei. Ilyen első körben az, hogy ha egy érzelem, egy látványelem, egy zenei dallam hirtelen annyira elkap, hogy máris a kezembe akarom kaparintani, akkor esélyesen lapul mögötte valami művészi többlet vagy éppen lelki löket, ami miatt már megéri foglalkozni a témával. Nos, a Dordogne is ilyen volt, mely a Bordeaux mellett található megyéről lett elnevezve, és mely első pillantásra pontosan úgy néz ki, mintha egy vízfestékkel festett mű elevenedne meg a képernyőn. Majd a másodikra és sokadjára is.
Vissza a Mamához
A játék elején megismerhetjük a hősnőt, Mimit, avagy a 32 éves nőt, aki nem emlékszik gyermekkorára, hiába töltötte a nyarakat Dordogne-ban, a nagymamájával, Verával. Szülei távolságtartóak voltak, nem foglalkoztak vele, de a jelenben váltott üzenetek alapján a nő még mindig nem ápol túl jó viszonyt az édesapjával. Vera nagyit viszont mintha szerette volna, egy időben pedig sokat volt ott, a vidéki kisházban. De akkor miért nem emlékszik semmire, miért vész minden gyermekkori emléke a múlt homályába? Nos, Vera halála után Mimi pontosan ezért megy vissza a vidéki házba. Hogy megemlékezzen elvesztett családtagjáról, és hogy leporolja régi emlékeit.
A magára hagyott épületben pedig, bár elsőre idegen minden, szépen lassan kezdenek előtörni az emlékek. Ahogy Mimi rálel bizonyos tárgyakra és helyszínekre, felrémlenek egy bizonyos nyárnak az eseményei, mikor először még rosszkedvűen vette tudomásul, hogy a barátaitól távol kell töltenie a szabadidejét, de végül egyre több minden megtetszett a gyönyörű kisvárosban. Felfedezi a padlás titkait, a folyó szépségét és a barlangok árnyait, közben pedig nemcsak nagymamájának segít, tárgyakat gyűjtöget, de egy fura fiúval is összeakad, akivel egyre jobban élvezi a környék felfedezését. Miközben telnek a napok, egyre több emléket gyűjt össze, amikre egy egész mappát/füzetet szentel, és amit felnőttként megtalálva lassan ráeszmél, mi minden történt azon a nyáron, milyen fordulatok vezettek ahhoz, hogy hazatérve többet ne lássa nagymamáját, és ne emlékezzen rá, mi is történt akkor.
Vászonról jött világ
A Dordogne lényegében egy kis indie játék, amit a Focus felkarolt, és ez minden téren meglátszik rajta. Első körben egészen mást, valami nagyobb dolgot sejtünk a háttérben, mint ami a valóság, elvégre a játék egy szimpla kis kaland, némi fejtörővel, de nem a klasszikus, kalandjátékos módon, mikor a lehető leglehetetlenebb helyzetekben kell megoldanunk valami agyafúrt feladványt. Egyszerű kódot fejtünk meg, megkeresünk eszközöket, amikre éppen szükségünk van, átnézünk mindent, és közben élvezzük a színes, élettel teli környezetet. Sokszor olyan érzésem támadt, hogy a Dordogne igazából VR-játéknak készült, csak végül elfogyott a büdzsé, annyira adná magát a tárgyak mozgatása, ajtónyitogatás mechanikája, ami igazából egy külön képernyőn, belső nézetből, pontok mozgatásával történik.
A kisebb költségvetés, a kezdő hozzáállás több összetevőn is érződik, így például Mimi ugrása is esetlen, de legalább csak szimplán meg kell nyomni egyetlen gombot, nem kell ügyeskedni közben, valamint lassú mozgása is zavaróvá képes válni. Viszont csak egyetlen egy bugba akadtam bele, ami miatt nem is tudtam továbbhaladni, viszont ezt egy gyors menübe lépés, újratöltés megoldotta, így különösképpen nem elégedetlenkednék miatta. A főbb problémám az, hogy bármennyire is szép a játék, kimondottan rövid, csak néhány óra a végigjátszása, és ezek inkább személyes élmények, méghozzá annak, aki valóban Dordogne környékén töltötte gyermekkora nyarait. Értelemszerűen, ha Balatonszepezddel születne hasonló játék, én is nagyon élvezném, miközben bejárnám az utcáit és tóparti területeit, de a francia megyét nem ismerem, így a nosztalgia és a számos egyéni emlék hiányában nem is érezhetem azt a katarzist, ami ellenkező esetben adja magát. A játék maga túl egyszerű, nincs benne kihívás, igazából egy kalandjátékos köntösbe bújtatott sétaszimulátor, ami viszont gyönyörű. Összességében legalábbis nyugodtan elmondható, hogy a vízfestékes megoldással készült tájak elképesztően mutatnak a kijelzőn, és bár Mimi állandóan durcásnak, mérgesnek tűnő arca rombolta az összképet, a környék felfedezése, a kajakozás már csak azért is nagyszerű élmény, mert a panoráma, a grafikai stílus fantasztikus, ami egy komolyabb játékot is megérdemel.
Megnéznék ezzel a technikával és stílussal egy nagyobb és izgalmasabb videójátékot, amihez komolyabb sztori társul, ahogy jobban összerakott gameplay is, így felnőve a látványvilág mellé. Nem mondom, hogy csalódott vagyok, mert igazából nem voltak elvárásaim, de abban így is maximálisan hiszek, hogy a koncepció nagyon jó, maga a külső ennél többet érdemel, kéne kezdeni valamit az alkotóval és a technikával. Ezúttal a nagy és egyedi történet elmaradt, egy viszonylag átlagos, de ettől függetlenül emberi, ezért szerethető sztorit kapunk, ami nem annyira csúcsosodik ki, mint várnánk, nem is nyújt kihívást, emiatt pedig idővel szinte biztosan a múlt homályába fog veszni, pont mint Mimi emlékei.
