Bevallom őszintén, hogy a roguelike/roguelite stílus nem kifejezetten tartozik a kedvenceim közé, mivel a végleges halál, az előrehaladás és a képességek elvesztése, valamint a véletlenszerűen generált pályákon történő alkalmazkodás az ellenfelekhez számomra minden, csak nem szórakoztató. Ilyen téren (is) sokkal jobban kedvelem a kiszámíthatóságot, vagyis a tényt, hogy tudom, mire számítsak, miben és hol legyek jobb. Szeretett és megszokott fegyverem, varázserőm vagy tárgyam elvesztése éppen ezért nálam felér egy kisebb érvágással, a Death or Treat viszont még ennek ellenére is elrabolta a szívem – mondhatni, szerelem volt első látásra. Leginkább a halloweeni téma és az aranyos, meseszerű grafika az, ami hamar meggyőzött, hogy adjak egy újabb esélyt ennek a zsánernek, de vajon jó ötlet volt?
MeMeseszerű kaland
Szerencsére nem kellett egyből a legmélyebb vízbe vetnem magam, tesztünk alanya ugyanis (ahogy fentebb említettem) „csak” roguelite, vagyis a műfaj valamivel könnyebb verziója. Kicsit közérthetőbben: a már megszerzett tárgyaink közül csak néhánynak kell búcsút intenünk, két nekilódulás között pedig különböző fegyvereket, képességeket és erősítéseket is kioldhatunk, hogy teljesen újult erővel vághassunk bele a csatákba. Küldetésünk során Scaryt, a harcias és elszánt kis szellemet irányítva kell felvennünk a harcot olyan gonosz és csúf lényekkel, mint Jeff Beelzeboss, az Amazombie alapítója, vagy Clark Fackerberg, a FaceBoo feje. Utunk során megtisztítjuk a DarkChatet, a RipTokot és a DevilTube-ot, helyenként pedig gyönyörködhetünk többek között a Burger Kill vagy a Hot Wings hirdetéseiben is. Ezeken kívül is számos kikacsintás kapott még helyet a történetben, a program tehát nem csak vizuális szinten zseniális.
Fizetőeszközeink a Rosszcsont Jack (vagy ismertebb nevén Jack Skellington) arcmására kísértetiesen (hehe) hasonlító, ízletes kék cukorkákból, valamint a lekaszabolt tökfejek, boszorkányok, pókok és egyéb túlvilági lényeg darabkáiból tevődnek össze. Ha ezekből megszereztük a kellő mennyiséget, visszaállíthatjuk HallowTown régi ragyogását az olyan nagyszerű boltokkal, mint a Necrosoft, ahol speciális támadásainkat erősíthetjük fel, vagy a DetoxBucks, ami az életerőnk menedzselésében segít. Ezenkívül gyártathatunk magunknak különböző fegyvereket (távolságit és közelharcit egyaránt), bővíthetjük hátizsákunkat, hogy minél több értékes maradványt tudjunk visszahozni, és nem utolsó sorban cserélgethetjük is őket, ha valamiből túl sok/kevés lenne.
Rombolok, tehát vagyok
Az említett boltokat szerencsére hamar feloldhatjuk, és az első erősítések is viszonylag könnyen összejönnek, a kreatív körítés pedig csak úgy játszatja a pályákat. A Death or Treat éppen ezért kifejezetten játékosbarát – legalábbis az első pár órában. Viszont véletlenszerű sorrendben generált szakaszok ide, random felszedhető képességek oda, a repetitívségnek sajnos Scary kalandja is hamar áldozatul esik. A játék hosszához képest ugyanis egy cseppet kevés a tartalom, tehát, amennyiben nem érünk a történet végére az ideálisnak mondható 4-5 óra alatt, túl sok újdonsággal már nem fogunk találkozni. A rövid, 2D-s, platformer-elemekkel dúsított térképek szintenként maximum tíz verzióval rendelkeznek, amik hamar kiismerhetővé válnak, így egy idő után már nem felfedezni, hanem csak sebtében végigfutni szeretnénk rajtuk. Ezt a fejlesztők is elég gyorsan felismerték, így több helyszínen is olyan kulcsokat bújtattak el, amik a továbbjutáshoz szükségesek, ezzel ösztönözve minket a további harcokra és felfedezésre. Néhány nekifutás után azonban már nem esik jól újrázni a pályákat, hiába ez a műfaj sajátossága.
Ellenfeleink általában nem zavarnak túl sok vizet, mivel a többségük csak békésen sétálgat oda-vissza, így még azelőtt hatástalaníthatjuk őket, hogy felfognák, mi történik velük. Nem úgy a nagyobbra nőtt figurák, valamint a lövöldözős szerzetek, akik bizony okozhatnak néhány kellemetlen pillanatot. A pályákon rengeteg rejtett útvonal kapott helyet, ahol nagy mennyiségű cukorkát vagy némi életerőt zsebelhetünk be, de később már ezek keresgélése sem nyújt túl sok izgalmat. A főellenfelek azonban szórakoztatóak, főleg, ha éppen előttük sikerült szereznünk valami hasznos képességet a csak nekünk összeeszkábált pódiumról, vagy épp jól választottunk erősítést/vagy gyengítést az ismeretlen italokat árusító, kicsit sem gyanús kalapos fickótól.
Számomra az jelentette a legnagyobb problémát a játékkal kapcsolatban, hogy nem igazán éreztem a fegyverek közti különbséget. Teljesen mindegy volt, hogy nehéz, könnyű, közelharci vagy távolsági arzenálból választottam, mindvégig csak egy gombot nyomkodtam, és a sebzésükön kívül semmi másban nem vettem észre változást. Nem variáltak a játékstílusomon, nem voltak különböző kombóik, és ami a legfontosabb: nem nyújtottak másfajta kihívást vagy játékélményt. Sok esetben pedig még a haladás sem volt teljesen egyértelmű – leginkább azért, mert nehéz különbséget tenni a platformok és a háttérelemek között.
Ettől függetlenül a Death or Treat egy aranyos és szórakoztató roguelite, ami kezdőknek és a műfaj kedvelőinek is kellemes kikapcsolódást nyújthat, már amennyiben sikerül gyorsan hatástalanítaniuk az ellent, valamint nem duzzasztják végtelen számúra a próbálkozásaikat – és így a játékidőt.
