Ismerős bárkinek a TML-Studios fejlesztőcsapat? Érthető, ha nem, hiszen elsődlegesen olyan busz-szimulátorokkal foglalkozó csoportosulásról van szó, amik a német piacon mentek nagyobbat (ahogy a legtöbb efféle furábbnál furább szimulátor). Érdekes döntés tehát, hogy a fejlesztők valami teljesen más irányba indultak el, és megpróbálták nekünk megidézni a S.T.A.L.K.E.R. szellemiségét, egy elhagyatott, radioaktív környezetbe helyezett túlélőjáték formájában. A Dead Man’s Diary önmagát túlélő akció-kalandjátéknak hirdeti – de ezek közül a túlélés talán az egyetlen, ami passzol, mert ha kibírod egy óránál tovább a monitor előtt ülve, akkor tényleg egy igazi túlélő vagy! A tipikus craftolós, gyűjtögetős móka lenne itt is a fő mechanika, és azt gondolná az ember, hogy egy The Forest, vagy épp a Don’t Starve, de akár az ARK vagy a Rust már jól kitaposta az ösvényt a zsánerbe érkező új címeknek, és tanulnak az emberek a kezdeti túlélőcímek hibáiból, illetve pozitívumaiból… hát nem.
Marosszéki szögletes tujasor
A sztorit valahogy úgy foglalnám össze röviden, hogy kitört a naaaaagy atomháború, ami szétcseszte a bolygót, szóval főhősünk 15 évvel a katasztrófa után elhagyja addigi menedékét, hogy megpróbáljon odakinn, a vadonban túlélni. Kezdjük a pozitívumokkal, lévén ezekből alig van. A környezet egész jól néz ki, mármint egy indie címhez képest, és még azt is meg merném kockáztatni, hogy itt-ott áraszt magából némi kellemesen borzongató hangulatot… hogy mindezt gyorsan lerontsák a sablonos és közhelyes hanghatások, illetve muzsikák. Szépnek is csak azért nem nevezném, mert a mögötte lévő Unreal-motor sokkal inkább tűnik Unity-nek, hiszen pár perc után feltűnhet, hogy pont ugyanilyen érzés egy igényesebb Unity-s indie stuffban a botorkálás. Az ijesztgetések nagy része teljesen felesleges és hangulatromboló, többnyire valami reccsen egyet a fák között, a kamera meg nagyon béna módon automatikusan odafordul helyettünk, hogy NÉZD! VALAMI OTT VOLT! Mindezt főszereplőnk Hahota magazinba illően kommentálja, valami frappánsnak szánt mondattal. Érthető, hogy 15 év egy atombunkerben meggyötri az ember lelkét, de ennyit ember még nem beszélt magában a világtörténelem során, mint karakterünk az első két órában. A teljesen jellegtelen és személytelen szinkronmunkát már meg sem említeném.
Ha már emlegettem a craftolást, meg a lootolást, elmesélném, mitől annyira fájdalmas élmény a Dead Man’s Diary. A játék során az első feladatunk, hogy kijussunk az erdőből, ahová letett minket a rendszer. Ez egy meglepően hosszadalmas és fárasztó pár perc, pedig csak nyilakat követünk, amit félpercenként megtör egy-egy korábban említett reccsenés a fák közül. Ezután eljutunk egy gyártelepre, ahol megkapjuk első feladatainkat. Gyűjts össze ezt meg azt, hogy tüzet rakhass, keress valami ételt, italt magadnak, illetve barkácsolj valamiféle fekvőhelyet, mert jó lenne aludni is. Ehhez mindösszesen kb. 25 különböző dolgot kell összegyűjtened egy lineáris, pár kisebb területből álló terepen. Ezt minden normális játék úgy oldaná meg, hogy hajrá, gyűjtögess, itt van egy kis útmutató. Na, hát a Dead Man’s Diary mindent csinál, csak nem segít, sőt ahol tudja, megnehezíti a helyzeted, de úgy, hogy a frusztrációd csak épül, épül, épül, majd idegesen kilépsz és megpróbálod elfelejteni egy életre, hogy ez a játék egyáltalán létezik.
Leülni, egyes!
Két órát töltöttem el csak ezen a csodálatos helyen, átkutatva minden egyes zugot, minden sarkot, minden konténert. Ötletem nem volt, hogy mit hol kellene keresnem. Ez a gyártelep tele lett pakolva rudakkal, farönkökkel, deszkákkal, rongyokkal, amiket gyűjteni is kellett volna a céljaim eléréséhez, mégsem tudtam egyiket sem összeszedni, mert nyilvánvalóan, csak azt szedheted össze, amit a játék megenged, hogy összeszedj. Nem minden arrafelé heverő tárgy felvehető, és ezzel nincs is gond, hiszen a legtöbb dolog csak díszítőelem, ahogy minden más játékban is. Csakhogy nincs semmi, azaz SEMMI, ami jelezné, hogy pontosan mi is az, amit felvehetsz. Mivel a játék elején jártam, nem mehettem csak úgy szabadon, mindenfelé a világban, az egyetlen terület ez a gyártelep volt (már úgy ismerem, mint a saját lakásomat!), és minden egyes textúrát két centiről meg kellett vizsgálnom, hogy “na, vajon ezt fel lehet venni az E betű megnyomásával?” Ehelyett még az is izgalmasabb lett volna, ha nézem, ahogy a szárad a festék a falon.
Ha ez nem lenne elég, nagyjából másfél órányi szenvedés után lemerült a zseblámpám, és még hiányzott 3 különböző összeszedendő tárgy, én meg ekkorra már gőzölgő fejjel ültem a gép előtt, szinte szétroppantva a markomban az egeret, és nem hittem el, hogy ezt most át kell élnem. Egy túlélőjáték lehet nehéz, eltolhatja a kihívás-faktort a végsőkig (lásd: The Long Dark), de amikor unfair módon szívat, azt nem tudom lenyelni. Felnéztem a fórumokra, hátha valaki tud segíteni, de mindenhol csak azt olvastam, hogy semmiképp se vegyétek meg a játékot, amíg a fejlesztők ki nem javítják a hibákat és a hiányosságokat, mert jelenlegi formájában ez így még azoknak sem ajánlható, akik a S.T.A.L.K.E.R. 2 megjelenésének eltolása miatt rámennének. Én is csak ezt tudom javasolni. Spóroljatok meg magatoknak pár óra szenvedést, és keressetek valami mást helyette!
