Mielőtt azonban rátérnék a bevezető kifejtésére, pár mondattal hadd ragadjam meg azok figyelmét, akik most hallanak először ezen alkotásról. A Cognition egy epizódokra bontott point and click kaland, melynek főhőse, Erica Reed FBI-ügynök különleges képesség birtokában van: úgynevezett psion, azaz pszichikus képességekkel rendelkező médium. A játék napjaink népszerű tévésorozatainak stílusában készült, leginkább a Médium és a Mentalista emlegethető fel múzsaként, azaz egy nyomozós, az egyes részekben egy-egy ügyre fókuszáló, de egy ezeken átívelő háttértörténettel bíró szériáról van szó. Az első két felvonást 2012/04-es számunkban elemeztük ki (íme online tesztünk), és fontos megjegyezni, hogy ezek ismerete elengedhetetlen a harmadik epizód megértéséhez, így aztán ha eddig kimaradt az életedből ez a remek kis játék, vásárold meg, pörgesd végig, aztán térj vissza hozzánk...
Az orákulum
Folytassuk tehát a nyomozást! Három hónappal ezelőtt ott hagytuk abba hányatott sorsú hősnőnk történetét, hogy miközben szerencsétlen Sullyt kimentettük a biztos halál torkából, a „Wise Monkey” néven elhíresült sorozatgyilkos lezúgott egy toronyház tetejéről. Az új rész innen veszi fel a fonalat, és miután bejutunk az épületbe, jó 5-6 óráig ki sem lépünk onnan. Bizony, bármilyen meglepő is, a harmadik rész egyetlen helyszínen játszódik; nincs tehát térképen ugrálás, nincsenek kihallgatások, Rose-zal és a technikus zsenivel, Terence-szel is csak telefonon tartjuk a kapcsolatot -- ennek ellenére mégis ez az epizód a legfeszesebb mind közül. Ennek egyetlen oka van: az a rejtélyes idegen, aki a háttérből irányítja a szálakat, és akiről hamarosan kiderül (ennyit talán elárulhatok), hogy ő maga is médium, ám ügynöknőnkkel ellentétben, aki ugye a múlt eseményeit tudja felidézni, ez az illető a jövőbe lát. A játékmechanika szinte kizárólagosan erre épül: Erica immár teljes mértékben át tudja élni a múltban történteket, így ezekben a visszaemlékezésekben azok főszereplőjét irányítjuk, és ha ott elakadunk, a jelenben tudunk továbblépni, és viszont – ha a mában torpanunk meg, a múltban kell olyan lépéseket megtennünk, amik segítenek átlépni ezeken az akadályokon (kicsit hasonlóan a Day of the Tentacle időutazós feladványaihoz). Mindez egészen zseniálisan van megoldva, és bár a kihívás nem olyan nagy, a megoldásra váró problémák viszonylag egyértelműek (főleg ha nem felejtkezel el a különleges képességeket előhívő gömbről -- ha elakadsz, kattints rá, a többi már adja magát, persze csak ha képben vagy a „mágiák” használatával), a kalandelemekkel is csínján bántak a készítők (némi tárgygyűjtögetés, pár kombinálás, és egy nagyobb puzzle), az egész valóban játszatja magát. Természetesen ebben nagy szerepe van a sztorinak (amelynél ugye ott bábáskodott Jane Jensen), hiszen egyre közelebb kerülünk a fináléhoz, lassan helyére kerülnek az apró mozaikdarabkák, értelmet nyer minden, fény derül az Orákulum személyére, tettei mozgatórugójára, különleges kapcsolatára hősnőnkkel -- mindez hajtja előre a játékost, egészen az epizód utolsó jelenetéig. Ez pedig ismét nem feloldozó, sőt... A Phoenix Online fejlesztői nagyon értenek a „suspence”-hez, a feszültségkeltéshez és a drámai lezárásokhoz, mert sikerül megint lógva hagyni minket, hogy újfent tűkön ülve váruk a negyedik, elvileg utolsó fejezetet.
A végső igazság felé
Ahogy írtam, ez a rész erősebben épít a narratívára; bár a múlt-jövő-jelen váltogatása önmagában is egy külön feladvány, azért annyira nem fogunk vért izzadni, hacsak nem pár hibás tervezői döntés miatt. Jómagam például áldottam a munkám, ami miatt rendszeresen nyomogattam a háttérben futó képlopó alkalmazás gombját, mert az említett, komolyabb kihívást (elárulom: a széf kombinációját) csak így tudtam abszolválni, lévén az ehhez szükséges iratanyag újbóli fellapozása meglehetősen nyögvenyelős, ha nem lehetetlen... Azt is hozzá kell tennem, hogy az audiovizuális csomagtól sem tesszük le a hajunkat, hiszen itt is, ott is elősejlik a díszletek mögül az „olcsó húsnak híg a leve” igazsága, és bár nem szoktam ebbe belekötni, azért a kissé üres helyszínek, furán kinéző és animált karakterek, vagy épp egy-két nem épp veretes hangszínészi teljesítmény csak-csak ront az összképen.
Az, hogy a végértékelés mégis magas, sőt magasabb, mint az első két felvonás esetében, az íróknak köszönhető, hiszen a grafika és a szinkron fentebb ecsetelt sutaságait, vagy épp a bicegős játékelemek létét bőven feledteti a nagyon jól összerakott forgatókönyv. Emiatt hajlandók vagyunk mindent elnézni és megbocsátani, és leginkább csak amiatt sopánkodni, hogy megint hónapokat kell várnunk a folytatásra, pontosabban a lezárásra. Úgyhogy a zárómondattal úgy magunknak, mint a jobb sorsa érdemes Erica Reednek is üzenek: kitartás, már nincs sok hátra!
