A bevezetőben emlegetett csapatról és lelkesedésükről itt találtok találtok egy rezümét (amiből az is kiderül, hogy bár a stúdió fiatal, az alapítói nem kezdők), a legendás névről viszont érdemes pár szót ejteni. Arról a Jane Jensenről van ugyanis szó, aki a kalandműfaj rajongóinak oltára mögött függő ikonosztáz egyik főalakja, Gabriel Knight szülőanyja, áldott ő az asszonyok között. A drága lélek 2010-ben tért vissza a Gray Matterrel, és miután annak idején részt vett a King's Quest VI fejlesztésében is, egymásra találtak a phoenixes srácokkal, így azok besegítenek Jensen készülő Moebiusába, míg ő konzultánsként vett részt a cikk tárgyát képező játék sztorijának elkészítésében. A végeredményt látva kijelenthető: sokat nyertünk vele.
Forró nyomon
A Cognition ugyanis a kalandjátékok azon, manapság népszerű válfajába tartozik, amelyek a tévészériák szerkezetével bírnak. Esetünkben ráadásul a fejlesztők olyan tökéletes munkát végeztek, hogy a forgatókönyvet simán képernyőre lehetne adaptálni: minden benne van, ami a mai sorozatokat eladja – sőt, a készítők érezhetően merítettek az ismertebb, közkedvelt címekből. Főhősnőnk, Erica Reed egy FBI-ügynök, aki sorozatgyilkosok után nyomoz, és mindehhez egy különleges képességgel bír: egy tárgyat vagy személyt megérintve látja a korábban azzal/vele kapcsolatos történéseket, hasonlóan a Médium című széria címszereplőjéhez (akit Patricia Arquett formált meg, bár Erica alakját bevallottan a Fringe főszereplőjéről, Olivia Durnhamről/Anna Torvról mintázták). És bár az egyes epizódok külön eseteket dolgoznak fel, éppúgy végighúzódik rajtuk egy főtéma, mint például a Mentalistában a Red John-féle „vörös fonál”. Sőt... de ennél többet nem illik mondanom...
A játék eleve erős prológussal (ha úgy tetszik: pilottal) nyit: Erica egy gyilkos nyomában van, aki testvérpárokat öl meg olyan trükkös módon, hogy azt Jigsaw is megirigyelné – elrabolja egyiküket, a másik pedig rettentő szenvedések árán juthat csak el hozzá, általában azért, hogy egy szerkezetet beindítva ő maga ölje meg szerettét. Legutóbbi áldozata nem más, mint Erica imádott öccse, Scott, így, miközben megismerkedünk az irányítással és képességünk használatával, egy kőkemény érzelmi hullámvasútra is felkerülünk, amiből nem is fogunk kiszállni egyhamar. A rövid bevezető tragédiával zárul, és bár Erica megsebesíti a gyilkost, a komoly, elsősorban lelki sebeket ő szenvedi el.
Episode 1: The Hangman
A prológot követő első epizód egy új ügy nyomozását helyezi a középpontba, három évvel az imént vázolt események után: egy önakasztásnak beállított gyilkosságét. Feladatunk egy tipikus nyomozás lesz, azaz a nyomok begyűjtése, a tanúk kihallgatása, a szakértők (helyszínelő, kórboncnok) elemzésének kiértékelése, és a helyes következtetések levonása. Mindebben, ahogy írtam, nagy szerepet játszik természetfeletti adományunk – ráadásul rögtön az epizód elején egy régiségbolt-tulajdonos asszonyságtól megtanulunk egy újabb képességet, amely a környezet bizonyos elemeinek aktiválásával kivetíti az azokat használó személy szellemalakját. Sőt, hamarosan még egy „trükk” birtokába kerülünk, ez a regresszió, amelyben élő személyek memóriájából csalhatunk elő mélyen elraktározott információkat. Ennek felhasználása a játék, sőt bátran állítom, hogy a műfaj egyik legjobb momentuma, amely tényleg megmozgatja a kis szürke agysejteket (bár szükséges hozzá némi angoltudás, de ennek hiányában amúgy se értenénk meg magát a sztorit). A nyomozás ezután rendkívüli fordulatot vesz, és egy olyan fináléval zár, amely megint odavágja az embert – ritka dolog, hogy egy játék ilyen erősen képes beszippantani a játékost.
Episode 2: The Wise Monkey
És ha azt hinnénk, hogy ennél nem lehet messzebbre menni, nos, a második rész nyitánya rögtön megcáfolja ezt: olyan durván nyit, hogy az tényleg ritkaság (bár az indie-szférában megszokhattuk, hogy a fejlesztők jóval bátrabbak). Itt kell felhívnom arra a figyelmet, hogy a Cognition felnőtt közönségnek készült, és ezt tessék komolyan venni – akinek gyenge a gyomra, inkább keressen békésebb címet! A játékmenet persze nem sokat változott az első epizódhoz képest, itt is elsajátítunk egy újabb képességet, a szinergiát, amely a készletünkben levő tárgyakat képes „életre kelteni”, de a recept a szokásos. A végjáték ismét egy nagyszerű csemege a kalandműfaj szerelmeseinek – egyébként ebből is leszűrhető, hogy nemcsak a meglehetősen naturális ábrázolásmód és az érzelmek terén tekintették felnőttnek játékosukat a fejlesztők, hanem ebből következően feltételeztek némi rutint, műfajbeli jártasságot is. Mindezekkel együtt azért nem olyan nehéz a játék, de az átlagosnál azért kicsivel többet kell agyalni, az egyszerű „gyűjts be mindent, majd kombináld és használd mindenen, valami csak történik” metódus itt azért csak egy bizonyos pontig használható, utána már „kénytelenek vagyunk” gondolkodni. Sajnos a srácok azért beleestek a zsáner csapdájába – van egy-két nagyon erőltetett megoldás, amiért picit haragszom is rájuk, de ez legyen a legnagyobb bajunk.
Részekből egész
Magáról a tálalásról sokat nem akarok elmélkedni. A mellékelt képeken is látszik, hogy a Cognition ugyanazt az irányt követi, mint a Telltale-féle Walking Dead, azaz az összkép képregényes hatású, kézzel rajzolt hátterekkel és átvezetőkkel, 3D-s karakterekkel, és bár ezek legtöbbje, illetve az animáció néha picit szögletes, a látvány egészében rendben van (a fejlesztők az iparban, és különösen az indie-szférában nagy népszerűségnek örvendő Unity motort használták). A szinkron és a zene viszont kimagasló, ez pedig nagyban segíti a fent már vázolt érzelmi „csomag” befogadását – ebben különleges szerepe van a főhőst életre keltő Raleigh Holmesnak (aki nemcsak prózában domborít, de a játék egyik betétdalát is énekli, ami nem véletlen, ugyanis az igencsak csinos ifjú leányzó Robert Holmes zeneszerző lánya, aki a Gabriel Knight széria komponistájaként híresült el, és aki aztán nőül is vette a sorozat szülőanyját, Jane Jensent. A színiakadémiát végzett Raleigh nem esett messze a fájától: a Scarlet Furies nevű zenekar énekesnője és szövegírója – a banda [melynek alapítója és zeneszerzője maga Robert Holmes] egyébként Jensen 2010-es játéka, a Gray Matter zenei anyagát is jegyzi.).
Miután az első két részt egy cikkbe vontuk össze, hadd vonjak rezümét az epizódokról is pár mondatban. Az első felvonás a nagyszerű kerettel (remek prológus és finálé), plusz a jól megírt sztorival és a főhős karakterfejlődésével, képességei fokozatos kibontásával igencsak jól elindítja a szériát – talán csak a mechanika egyes átgondolatlan elemei (főleg a „gyorsutazásra” szolgáló térkép nehézkes kezelése) miatt marad bennünk tüske. Utóbbit a fejlesztők szerencsére kijavították a folytatásban, amiből az is látszik, hogy a srácok figyelnek a visszajelzésekre, és tanulnak a hibáikból. Ezen rész ismét erősen nyit, és a lezárás is kellően felpiszkálja az embert. A játékmenet túl sok újdonsággal már nem szolgál, bár az új képesség ismét jól illeszkedik a sztoriba, remekül egészíti ki a már ismert „trükköket” – az utolsó szellemi próbatétel viszont ismét pompásan sikerült, így ez kompenzálja kicsit az említett hiátust.
Folyt. köv. – reméljük, minél előbb...
Ahogy említettem, a készítő Phoenix Online új csapat, ám első „nagy” játékukon is átsüt az a profi hozzáállás, aminek hiányát általában a friss, független brigádok lelkesedéssel szokták pótolni (és amiben nyilván nagy szerepe van Jane Jensennek is). Emiatt is jelenthető ki, hogy a Cognition felnőtt játék, a kifejezés konkrét és átvitt értelmében egyaránt. A kisebb botladozásait elnézzük neki – legnagyobb hibájának én jelenleg azt tartom, hogy várni kell a harmadik részre, pedig alaposan fel lettem izgatva, és annyira szeretnék már a dolgok végére járni... Ép ezért kérem a tisztelt olvasót, vásárolja meg a játékot, támogassa a Greenlighton, segítsen abban, hogy pont kerüljön egy bonyolult bűnügy végére, hogy Erica Reeddel együtt mi is megnyugodhassunk – bár a sebeink nyilván nem fognak begyógyulni, de talán a lelkünk kicsit megbékél majd...
