Megmondom őszintén, a Candle Knight történetét nem igazán sikerült felfognom, a rébuszokban beszélő bevezető nem sokat segített megérteni, hogy tulajdonképpen miért vagyunk itt és mit is szeretnénk elérni. Sebaj, elvégre nem ez lenne az első eset, amikor egy játék története kimerül annyiban, hogy mész oszt’ ugrálsz, míg a végére nem érsz. És nagyjából ez a helyzet esetünkben is, adott a kis gyertyalovag, akivel átvergődjük magunkat egy kastélyon, melyeket apró termetű hősünkre nézve veszélyes csapdák, rettentő óramű-szörnyetegek és halálos szakadékok tarkítanak. No persze ez önmagában nem lenne elég az üdvözüléshez, hiszen ilyet megannyiszor láttuk már, és a Candle Knight tesz annak érdekében, hogy kitűnjön a tömegből. A kérdés már az, hogy vajon ez elég az üdvözüléshez, vagy kevés, mint gyertyaláng a tenger fenekén?
Aki lángot látni akar
Először is, méretbeli hátrányokkal küzdő lovagunk sisakján pislákoló gyertya annál magasabb lumenértéken világít, minél többször arcul csapkodjuk a gaz ellent, vagy élesztünk fel kihunyt gyertyákat. Ezzel párhuzamosan támadásaink ereje és mozgásunk gyorsasága megnő, védekezésünk viszont csökken és fordítva; de védekezni sem tudunk nélküle, pajzsunk a blokkoláshoz gyertyánk fényét emészti fel. Amilyen ötletesen hangzik az egyensúlyozás az elméletben, a gyakorlatban azonban ez annyiban kimerül, hogy a kihívást csak nyomokban rejtő főellenségekkel való küzdelem alatt igyekszünk feltornázni és ott tartani, hogy minél hamarább megszabaduljunk tőlük. A harc pedig nagyon nem erőssége a játéknak, a nehezen olvasható támadások, és úgy általában kevés jutalommal kecsegetető hadonászás helyett személy szerint a minél gyorsabb haladásra koncentráltam inkább. Oké, az ellen által elpotyogtatott aranyért cserébe lehet jobb kardot és pajzsot szerezni, de hogy őszinte legyek, nem nagyon vettem észre a különbséget közöttük.
A másik, hogy meghatározott helyenként belemászhatunk a képekbe vagy könyvekbe, hogy egyik lapról a másikra haladva a kastély valóságában is máshova teleportálhassunk. Az ebben rejlő ötletek és lehetőségek azonban ott megállnak, hogy csupán néhány régebbi titkos helyszínre tudunk eljutni a segítségükkel. Apropó, titkos helyszínek: a Candle Knight pályáinak bejárása közben rengeteg nagyon magas, vagy nagyon eldugott helyre bukkanhatunk, ahol kincsesládában pénzt és varázsitalokat szerezhetünk. A varázsitalok vagy gyógyítanak, vagy a gyertyalángot élesztik fel kissé, előbbit viszont sokáig tart bekortyolni, szóval a nagy csávából nem ránt ki. És végül ott a fénnyel való játék, mely ugyan jobbára csak hangulatteremtésre szolgál, de ahogy sorra kigyulladnak a lángok amerre járunk, az egészen magával ragadó. Akárcsak a mesés körítés, melyről kicsit a Trine-sorozat jut eszembe, bár korántsem annyira élénk és színekkel teli. Sőt, igazából gyakorlatilag csak egyetlen helyszínen játunk, az elhagyott kastélyban, ahol a sötétség és a kék különböző árnyalatai dominálnak.
El ne aludjék
A platformer-részek sem tartogatnak különösebb újdonságokat, a 2.5D játékok ismerői számára nem okoznak különösebb meglepetést vagy kihívást. A jobb szó híján súlytalan mozgáskultúránkat a későbbiek során fokozatosan bővíthetjük, új képességekre szert téve, mint siklás, falon kapaszkodás és a többi. Ám a metroidvania-jegyek kimerülnek annyiban, hogy vannak részek, melyeket csak bizonyos képesség birtokában érhetünk el, de visszatérni korábbi helyszínekre pár aranyért és néhány italért egész egyszerűen nem éri meg. Összességében véve a Candle Knight egy korrekt kis indie-játék, remek dizájnnal, néhány kihagyott ziccerrel és átlagos játékmenettel. Aminél egy elsőjátékos stúdiótól nem feltétlenül számítottam többre, remélhetőleg a következő dobásukkal nem csak hangulatában, hanem játékmenetében is erős darabbal rukkolnak elő.
