Vagy én öregszem (ez mondjuk tuti), vagy a játékipar valóban egyre inkább hajlamos a Régi Szép Idők felé visszafordulni, amikor a megcélzott vásárlóközönség még fiatalon élte át meghatározó játékélményeit. Oké, én is – rendes lakótelepi gyerekként – az alsó szomszédhoz jártam „gépezni”, klasszikus C64-Junoszty kombó volt – ha valakinek ez még mond valamit. Persze ennek már jó 30+ éve, az emlékek távoliak, de a pixelek, na, azok megmaradtak.
És megvannak a Bravery and Greedben is, méghozzá gazdagon és szánt szándékkal: a fejlesztők kifejezetten a pixelbarát közönséget célozták meg minimálgrafikában maximumot nyújtó játékukkal. Hogy mekkora sikerrel? Nos, a cikkírás pillanatában Steamen az értékelések 83%-a „Nagyon pozitív”, szóval a közönség egyértelműen szereti a retrót. Ezen pedig nem is csodálkozom, mert komoly fogást találni én sem tudtam ezen a kis 2D-s, ugrálós-lekardozós-fejbevarázslós játékon.
Négyféle kaszt közül tudunk választani az alkotásban, így boldog lehet az is, aki a finomra köszörült, de durván nagyot ütő kardra esküszik, és persze a görbe varászbotok rajongói is örülhetnek, mint a sajtkészítők. A lényeg úgyis ez: az egyre nehezebb ellenfeleket költség- akarom mondani, HP-hatékonyan lecsapdosni mindenféle zegekben és zugokban. A kalandjátékokban megszokott módon azonban várnak a csapdák, titkos rejtekek, megmászni való meredélyek és rémületes, halált hozó zuhanások is. Az ugrálások, magasban extra dobbantások, pörgések-forgások a megszokott módon csalogathatóak elő az irányítóeszközből – mondjuk, illik is a kombókat gyorsan megtanulni, mert az alap „odarohanok-besuhintok” taktika viszonylag hamar kevésnek bizonyul a pályavégi főellenfelekkel szemben.
Mint minden rendes felfedezős-kardozós platformjátékban, itt is hullanak a hullákból a cuccok, kerülnek elő varázsládikók, és érdemes szétcsapkodni a berendezések törékenyebb részeit is. A kihulló tárgyakkal fejleszthetjük karakterünket, növelve életben maradási és/vagy meggazdagodási esélyét. Az egyes páncélok, fegyverek persze más és más extrákat adnak, így érdemes egy sisakváltás előtt eltöprengeni, és a releváns SWAT-analízissel dönteni a továbbiakról. Vagy ha szimplán jobban tetszik a zöldebb, felcsapod és mész tovább. Saját tapasztalatom alapján ugyanis sokkal inkább számítanak a reflexek és a fejben összerakott taktikák, mint egy-egy varázserővel bíró szupertárgy.
A játék fő erőssége a kooperatív mód. Nincs is vidámabb és kaotikusabb, mint amikor négy félbolond pixelhős próbálja lecsapni egy sárkány minden fejét. Ráadásul, ha a haver elhull vala, ki is lehet ám fosztani. Ez nem utolsó szempont, de nekem szerencsére csak olyan barátaim vannak, akik ilyet sosem tennének. A közös mókának megvan a maga hangulata, még ha idegenekkel, random partiban ez azért nem is biztos, hogy előjön. De baj nincsen, mert egyedül sem vagy egyedül: kiszabadított vagy elsősegélyben részesített két- és soklábú társak szegődhetnek néha melléd, akik szívesen szállnak be a csetepatékba. Igaz, az ő egészségükre illik nagyon vigyázni, mert hamarabb hullanak, mint páncélozott jómagad.
Szó, mi szó, vár a kincs, a pixelekből faragott drágakőhalom, a megannyi halál. Csapkodni jó, aranyos környezetben még jobb, az élmény pedig barátokkal az igazi. Kisebb hibáival együtt télre ideális, úgyis jön a karácsonyi szünet, jönnek a rokonok, kell a biztonságos feszültséglevezetés.
