Súlyos sarkítás lenne kizárólag Németországgal leírni az európai szerepjátékok meglehetősen érdekes világát, annak ellenére, hogy a kontinensről származó RPG-k zöme tényleg a germánoknál készül, ami pedig nem, az is magán viseli a németek jellegzetességeit. Ilyenek a rettenetesen rosszul megírt dialógusok, a csapnivaló szinkronszínészek, a darabos animációk, a sablonvilágok, és az esetenként önparódiába hajló, drámainak szánt jelenetek. Ha a fenti leírás alapján ráismertél minimum öt RPG-re, az nem a véletlen műve: a Risenre és az Arcania-sorozatokra, és persze a francia Spiders műveire is tökéletesen illenek a fentiek, ám ennek ellenére mégis élvezetes, kellemes élményt nyújtó játékadagokról van szó, amik ha nem is kelhetnek versenyre az olyan nagyokkal, mint a kelet-európai Witcher vagy a Dragon Age, de elemeikre bontva vannak annyira szórakoztatóak, mint a sokkal több pénzből, sokkal nagyobb hozzáértéssel készülő nyugati szerepjátékok. Még akkor is, ha sokukkal néha kínszenvedés játszani – mint például a Bound by Flame-mel.
A TŰZBEN EDZETT FÉRFI/NŐ
Az, hogy a Spiders nem csupán konzolportok készítésére alkalmas, de saját játékok gyártására is, már bebizonyosodott 2012-ben a foghíjas, sorjás, de rengeteg egyedi ötletet tartalmazó Of Orcs and Mennel, és az annál kisebb léptékű, de hasonlóan ambiciózus Mars: War Logsszal. Utóbbi az, amiből a Bound by Flame is építkezik, méghozzá annyira, hogy akár egy átskinezett Marsnak is hívhatnánk, hiszen struktúrája, játékmenete egy az egyben onnan lett átemelve – és pontosan ezért éri meg foglalkozni vele.
A marsi kalandokkal ellentétben viszont itt nem a világ, sokkal inkább a történet az, ami érdekes, hiszen a Bound by Flame-univerzum meglehetősen sablonos hely, amely annyira felejthető, hogy felesleges is lenne a nevén nevezni. Annyit kell csupán tudni róla, hogy épp hadban áll, határait áttörték a távoli, jeges vidékekről érkező jéglordok és csatlósaik, a holtakat saját seregükbe áttoborzó, zombiszerű deadwalkerek, akik csak pusztítást, halált hagynak maguk után. Hogy miként is lehetne őket megállítani, azt senki se tudja, még az a Red Scribe nevű rend sem, amely kizárólag a „varázslás alapfokon” kurzust végezte el, és ha nem tudnának kisebb tűzlabdákat eregetni, egyszerű könyvtárosnak is nevezhetnénk őket. Mégis ők, valamint a védelmükre szerződött Freeborn Blades indítja el azt az eseményt, melynek következményeként megjelenik egy démon, amely megszállja az egyik zsoldost, Vulcant, aki a belé költözött lény erejének köszönhetően elnyeri a világmegmentés feladatát.
Ám hiába az érdekes felütés és az utolsó fejezetig kifejezetten mozgalmas történetvezetés, a Bound by Flame világa ettől még nem lesz túl jó hely: rendesen kidolgozott történelme gyakorlatilag nincs, a felbukkanó szereplők és a naplóbejegyzések alig száz, maximum kétszáz éves eseményekről regélnek, így sohasem derül ki pontosan, hogy milyen is volt ez a kis univerzum a deadwalkerek előtt, vagy egyáltalán mi történt benne. Ez a felszínesség leginkább a Spiders-játékokra jellemző struktúra miatt ütközik ki élesen, hiszen a játék ezúttal is alig három, kizárólag folyosókból felépülő helyszínből áll, és egy dekával sem többől. Az események láncolatát elindító mocsárvidék, az ezt követő, lerombolt elf város, és a sort záró jeges terület bár mind-mind látványos és kifejezetten hangulatos terep, de csak apró szeletei egy elvileg jóval nagyobb világnak – és ahogy a Mars: War Logsban, úgy itt is 4-5 órát kell eltölteni mindegyiken, mielőtt hőseink továbbállnának.
GYŰRŰK URA LIGHT
A többes szám valamennyire félrevezető, hiszen közvetlenül irányítható karakterből csak egy akad, Vulcan (akit minden esetben így fognak hívni, hiába lehet a játék elején átnevezni), mellé csak társak szegődnek, akiket a mesterséges intelligencia vezérel, ám hiába lehet csapatot építeni, a kalandokra mindig kizárólag egy személy vihető... pont úgy, ahogy a Marson. Az itteni kompánia jóval színesebb a távoli bolygón látottnál: a szende szűz, a harcra éhes kardforgató, az ármánykodó boszorka és a bizonyítási kényszerrel küzdő herceg archetípusa nem fog meglepetést okozni, és a karakterek a műfaj határait sem feszegetik. A Mass Effecttől kölcsönzött toborzás és a társakhoz rendelt személyes missziók nem sikerültek túl jól, a csapnivaló szinkron, a rettenetes dialógusok, a robotszerű mozgások miatt lehetetlen rendes, érzelmek fűtötte kapcsolatot kialakítani bárkivel; mindenki csak egy eszköz, aki arra jó, hogy pár másodpercre elvonja az ellenfél figyelmét. Csata közben ugyanis nem lehet feltámasztani társainkat, akik viszont önmagukban annyira borzalmas harcosok, hogy pár ütés után garantáltan padlót fognak, ez pedig a különösen a főellenfelekkel szembeni, hosszú és kemény küzdelmet igénylő összecsapások során kellemetlen.
Pedig ha valamiben, hát a csatákban a Spiders tényleg remekel: a Marstól megörökölt harcrendszer egyértelműen a Bound by Flame második legjobb eleme. Egy tető alá hozzá a Witcher taktikusságát a Dark Souls-széria időzítéseivel: még a legalacsonyabb szintű senkiházi is komoly sebet tud ejteni, így az összecsapások leginkább egy tánchoz hasonlítanak, ahol érezned kell a ritmust, tudni, mikor vonulj vissza vagy támadj, és azt is, hogy kit kell először kezelés alá venni a mindig csoportosan rád rontó ellenfelek csapatából. Az ellenlábasok változatos felállásban érkeznek, távolsági és közelharcban jártas egyedek közösen, jócskán megkeserítve szerencsétlen Vulcan életét.
Hősünk persze nem védtelen, és még csak korlátok közé sincs szorítva. Bár minden képen karddal vagy csatabárddal szerepel, valójában nem egyetlen kaszt rabja: egy kattintással két másik szerepkör bármelyikét is felveheti, így a mágiában és a lopakodásban is jártas, nem csak a kardforgatásban. Emiatt nemcsak egy, de három képességfát is használ a fejlődési rendszer, és játékosként teljesen szabadon dönthetünk arról, hogy a szintlépések alkalmával mire költünk. Mondjuk a tőröket használó ranger teljes egészében ignorálható, igazán csak a harcos és a pyromancer képességek mondhatók hasznosnak, hiszen ezek nyújtják a legnagyobb előnyt, mind az életerőt, mind a sebzést tekintve.
A harcrendszer tehát jól működik, de a Bound by Flame mégis ott brillírozik igazán, ahol a marsi cécó is: a tárgykészítésben. Az ellenfelek zöméből most is alapanyag, és nem pénz esik, ezeket összeillesztve állíthatók elő a különböző italok, a robbanó csapdák, és persze a fegyverbe pakolható kiegészítők. Utóbbiak a leghasznosabbak, hiszen használatukkal érezhetően nő a sebzés, a páncél esetében pedig a fémlemezek nyújtotta védelem. A legtöbb eszköz 2-3 foglalattal rendelkezik, ezekbe lehet több tucatnyi követ tömni, melyek eltérő tulajdonságokkal bírnak. Növelhetik az életerőt, tűz- vagy jégsebzést adhatnak, de még a fegyverforgatás sebességét is befolyásolhatják. 20-30 percenként mindig összegyűlik annyi alapanyag és új eszköz, hogy megérje a csere, ami tulajdonképpen kötelező is, hiszen a történet előrehaladtával folyamatosan nő a kihívás, függetlenül az aktuális nehézségi szinttől.
MÉG KELLETT VOLNA PÁR ÜTÉS
A remek harcrendszer és az izgalmas történet ideig-óráig elviszi a hátán a Bound by Flame-et, ráadásul a zárt, apró helyszíneken való ide-oda rohangálás sem jelent akkora problémát, legalábbis a játék kétharmadában. Az utolsó, egy labirintusban játszódó fejezetben aztán teljes egészében összeomlik a korábbi illúzió, és nem marad más, mint a monotonitás által előidézett katatónia. A mémeket és a szlenget is belógató párbeszédek teljesen lerombolják a fantasyhangulatot, a folyamatosan emlegetett hét jéglord gyakorlatilag nem is szerepel a játékban, a Vulcant megszálló démonnak csak pár sor jut, és a játékban szereplő 10-20 NPC túl kevés ahhoz, hogy el lehessen hinni, hogy itt tényleg egy világ van veszélyben. Inkább csak egy falu és annak is mindössze pár utcácskája: de hát pont az ilyen otrombaságok miatt szeretjük a Spiders-játékokat, nem igaz?
