A gyorséttermek kiapaszthatatlan, ingyen utántölthető italai és a millió fajtányi üdítők korában még nehéz elképzelni, hogy ötven, száz vagy kétszáz év múlva nem a fosszilis üzemanyag, hanem az édesvíz lesz a legértékesebb kincs. Az, amit akár fél óráig is eresztesz a lefolyóba zuhanyzás alatt, amivel feleslegesen locsolod túl a virágod, és amit úgy használsz, hogy még csak fel sem merül benned, egyszer bizony kiszáradhat a csap. A probléma valós, és nem csak a sci-fik világát érinti – persze ez nem boldogítja a Mars: War Logs azon lakóit, akik a nagy szomjúság után születtek.

CSAK MÉG EGY CSEPP

A War Logs vörös bolygója nem egy vidám hely, főleg Roynak és Innocence-nek (Ártatlanság), akik friss húsként érkeznek a 19-es büntetőtáborba, és annak barátságtalan közösségi zuhanyzójába, ahol egy jól megtermett férfi készül kielégíteni erőszakos vágyait. A péklapát arcú Roynak fehér lova ugyan nincs, de ez nem akadályozza meg abban, hogy a gyengék segítségére siessen, és ha már ott van, be is szervezze őket egy kiadós szökéshez, mert börtönben lenni egy bolygón sem jó, pláne nem egy olyanon, ahol az éhezés és a szomjhalál nagyon is reális veszélyt jelent.

A rögtön az események közepébe csapó szerepjáték egy percet sem szán arra, hogy elmesélje, miként is sodródott a káosz szélére a világa, vagy hogy egyáltalán miként pottyant az emberiség a naprendszer ezen bolygójára. Pedig lenne miről regélni, mert a War Logs világa kifejezetten egyedi, és kiválóan felépített hely. Erről tanúbizonyságot a Mass Effect mintájára felépített enciklopédia ad, mindent elmagyarázva a víz körül forgó háborúról, a kormányt kiszorító vízipari vállalatokról, és a véres hajcihő frakcióiról. A War Logs világa kiváló, a története viszont már kevésbé, hiszen a létező összes borzalmas fordulatot felhasználja, és feltalál pár új, teljesen logikátlan csavart is, az egészet pedig a kreativitástól a lehető legtávolabb álló szereplőkkel próbálja előadni, valahogy úgy, mintha a fábiánsebestyéni művelődési ház próbálná meg színpadra vinni a Ben Hurt, háromezer forintos költségvetéssel és pár, mackófelsőből eszkábált kosztümmel.

TÚL OLCSÓ

Minden hiba, minden probléma a pénzhiányra vezethető vissza: a játékról süt, hogy nagyon szeretne a Mass Effect és a Witcher örökébe lépni, csak épp dollármilliók helyett egy gimnazista háromévnyi zsebpénzéből kénytelen gazdálkodni. Játékmenete ezért már az első percben ismerős és gyorsan elsajátítható, hiszen itt sem kell mást tenni, mint követni a fő- és mellékküldetéseket, bejárni a helyszíneket, teljesíteni az ilyen-olyan kívánságokat, egészen az aktuális fejezet végéig. Akkor mégis miben más ez a játék, mint mondjuk a szintén európai Witcher?

Például a tálalásban és a mennyiségben. Helyszínből tulajdonképpen csak három nagyobb van, de azok is akkorák, mint egy csomagnyi papír zsebkendő összefűzve. Folyosók labirintusa, minimális mozgástérrel, egy tucatnyi leágazással és roppant kevés NPC-vel. A játékidő nagyját ezért a jobbra-balra futkorászás adja, több órát töltve egyetlen térképdarabon, újra és újra bejárva a már ezerszer látott utakat. Amikor pedig épp nem turistaüzemmódban kell caplatni, természetesen jön a harc.

AZ UTOLSÓ GLADIÁTOR

A játék ezen része meglepően jól sikerült, még úgy is, hogy roppant bugyuta az a jövő, ahol mindenki vascsővel és fogakkal kivert fémdarabokkal ütlegeli egymást, lőfegyver címén pedig mindössze szögbelövőt használnak. Éppen ezért mindenkivel testközelből kell megvívni, általában csoportosan – ez persze sok frusztráló jelenetet szül, különösen a szűkebb helyszíneken, de a meglehetősen nevetségesen kinéző folyamatos elgurulással, illetve a visszatámadással azért kiküszöbölhető a dolog. A rendszer egyszerűsége ellenére minden egyes küzdelem olyan, mint egy jól koreografált tánc: ütemes, dinamikus, sosem válik unalmassá, és ezt szinte kizárólag a jó kraftolási rendszernek köszönheti. Ennek hála új paraméterekkel ruházható fel mind az aktuális fegyver, mind a viselt öltözék, és mivel új komponenseket folyamatosan találunk egészen a történet végéig, így félóránként komplett gardróbcserével sikerül elhessegetni a monotonitást.

Nincs rá ésszerű magyarázat, hogy miért, de a Mars: War Logs nem rossz játék. A története csapnivaló, a dialógusai, a szinkronhangjai egy tizenéves fanfiction szintjén mozognak, játéktere borzasztóan kicsi, az egész mégis rettentő élvezetes. A játék egyáltalán nem drága (20 euró), kifejezetten hosszú (csak a sztori tízórás), világa remek, hangulata pedig jelentősen túlmutat a költségvetésén és suta eszköztárán. Több pénzzel, jobb támogatással, nagyobb hozzáértéssel akár emlékezetes program is válhatott volna a War Logsból, így viszont csak egy élvezetes, egyszeri élmény – annak viszont kiváló, még a középszerűség terhével a nyakában is.