„Élek… újra!”

Ugyan a történet igencsak híján van a csavaroknak és fordulatoknak, egy laza keretet mégiscsak nyújt ámokfutásunkhoz. Caleb, a főhős egy „Ármány” nevű szekta tagjaként hódol a Tchernobog nevű sötét istennek, míg számára ismeretlen okból e felső hatalom elárulja és megöli őt néhány társával együtt. Az egykori pisztolyhős azonban a halálból visszatérve kap még egy esélyt, hogy kiderítse, mi vagy ki áll a cselszövés hátterében. A megtorlás négy epizódon keresztül zajlik, mindegyik végén egy-egy főellenféllel, ám a sztoriszál lazaságát jól mutatja, hogy a fejezetek között a játék elején szabadon választhatunk. Mindazonáltal érdemes a legelsővel kezdeni, mert nehézségükben és bonyolultságukban fokozatosan növekednek: míg kezdetben a sírból kikelő Calebre egyszerűbb fenevadak és rejtvények várnak, a kalandok vége felé már sok helyen futhatunk bele csapdákba vagy egy-egy szívósabb szörnybe, és nem ritka, hogy hat különböző kulcsra is szükségünk lesz a továbbjutáshoz.

A helyszínek roppant változatosak, megalkotásukkor a fejlesztők szemmel láthatóan sokat merítettek klasszikus horrorművekből. Feltámadásunk után vérrel borított utunk a Miskatonic állomásra vezet (mely név ismerős lehet Lovecraft-kedvelőknek), ahonnan vonattal utazunk, hogy részt vegyünk egy groteszk karneválon. A későbbiek folyamán pedig megfordulunk egy havas kertben, melyet alighanem a Ragyogás című alkotás ihletett, de itt-ott találunk majd utalásokat a Péntek 13-ra, a veszett Cujo kutyára vagy éppen a zombi-alapmű Holtak Hajnalára is.

A mészárlást természetesen nem puszta kézzel kell véghezvinnünk, a rendelkezésre álló arzenál igencsak bőséges, ráadásul a fegyvereknek másodlagos tüzelési funkciójuk is van. A legegyszerűbb a vasvilla, melynek egyetlen előnye, hogy nem igényel lőszert, ellenben gyenge és csak közelre használható. A tüzet szóró pisztoly már hatásosabb, sikeres találat esetén az áldozatból csupán hamu marad. A már megszokott shotgun és gépfegyver mellett kézbe vehetünk még napalmvetőt is, amit érdemes óvatosan használni szűk térben, az árulkodó nevű Tesla-ágyú pedig magasfeszültségű lövedéket bocsájt ki. Roppant stílusos eszköz a vudu-bábu, mellyel a távolból szórhatunk átkot, de a dezodor és az öngyújtó kettőse is hatékony fegyver, a legkomolyabb rémségek ellen pedig érdemes bevetni a koponyával díszített pálcát. Ezeken kívül dobálhatunk többféle dinamitot: a hagyományos mellett elszórhatunk távolból robbanthatót vagy éppenséggel mozgásérzékelőst is. Az önvédelmi eszközök mellett felszedhetünk továbbá egyéb tárgyakat, igaz, sokszor csak alaposan elrejtett titkos helyeken, megéri tehát mindig alaposan körülnézni, nem lapul-e egy feltűnő színű könyvespolc vagy kirobbantott fal mögött páncél, orvosi táska, esetleg magasra ugrást segítő csizma.

Számos bestia fog fegyvereink által elhullani, elégni, felrobbanni. Leggyakrabban géppisztolyos szektatagokkal és fejszés zombikkal fogunk megvívni, idővel azonban utunkat állják keményebb szerzetek is, mint a tüzet lehelő kutya, démonok, vagy éppen a fojtogató kéz -- ez utóbbi a nyakunkra telepszik és csak a (szóközbillentyűvel történő) lerázása után tudjuk megsemmisíteni.

Amennyiben végigküzdöttük magunkat a fejezeteken, többjátékos módban nekifoghatunk még egyszer Tchernobog üldözésének, vagy pedig szokványos deathmatch-partikat vívhatunk. Mivel a Blood alapvetően DOS alapú, a multiplayer beállítása némiképp körülményes lehet, ezzel kapcsolatban érdemes körülnézni az interneten vonatkozó tippek-trükkök után.

A pokol tornácán

Az értékelésnél mindenképpen figyelembe kell venni a játék világra jöttének időpontját. Érthető módon a grafikai megvalósítás ma már nem igazán állná meg a helyét, és a játékmenet is egy picit idejétmúltnak tűnhet. A monolithos fiúk az akkortájt divatos Build Engine-t használták fel, mely egyébként a Duke Nukem 3D-t is hajtotta. A motor legnagyobb gyengesége, hogy nem képes teljesen 3D-s figurákat megjeleníteni, helyette minden felénk fog nézni, ahogyan forgunk. Ennek ellenére a tárgyak többsége törhető-zúzható, a lámpakapcsolókat használhatjuk, a lövedéknyomok megmaradnak a földön és a falon is. 

A kissé csúnyácska környezetet azonban képes feledtetni az a roppant bizarr miliő, ami végigkísér minket. A pusztításokat folyamatosan kommentáló Caleb megjegyzései igencsak kevés empatikus érzésről árulkodnak, a levágott fejeket labdaként rugdoshatjuk a talajon, a pályákat lépten-nyomon csonkolt testrészek, plafonról lógó testek „díszítik”, nem is beszélve a vérfagyasztó kiáltásokról, halálhörgésekről -- az egész játék tulajdonképpen egy okkult rémálomra emlékeztet.

A közönség körében aratott sikerét pedig bizonyítja, hogy a hivatalos kiegészítő lemezek és a technikailag ugyan fejlettebb, mindazonáltal kevésbé népszerű második részen kívül jó pár rajongók által készített változat is készült, és időközben felröppent egy remake híre is. Bárhogyan is alakuljon Caleb sorsa a jövőben, a horrort kedvelők minden bizonnyal megtalálják számításukat a Bloodban.