A nyolc évig készült Bayonetta 3 megjelenését követően találgatni sem lett volna érdemes, hogy a PlatinumGames mikor akar majd visszatérni a sokáig a spájzban tartott főszereplőjéhez – főleg a harmadik felvonás meglehetősen ambivalens befejezését követően. Arra azonban talán a világon senki sem számított, hogy alig öt hónappal a legutóbbi kaland után máris újra belevethetjük magunkat a Bayonetta-univerzumba, ráadásul nem is akárhogy. A Bayonetta Origins: Cereza and the Lost Demon uganis nem csupán egy teljesen új Bayonetta-játék, de egy teljesen új fejezet is a franchise történetében, amely szinte csak a főszereplőt tartja meg, minden mást pedig építőelemeire bont vissza.
Grimm nyomában
Kezdésnek ott van rögtön a műfaj, a Bayonetta Origins ugyanis szakít a szériát meghatározó hack'n slash-sel, ehelyett inkább izometrikus nézetből tálalja az akció-kalandjátékos kampányt, melyben a főszerepet (nem meglepő módon) ismét a jól ismert hősnő kapja. Pontosabban fogalmazva az ő gyerekkori énje. Az Origins ugyanis (a címének megfelelően) egy olyan eredettörténet, amely elmeséli, hogy Bayonetta, azaz Cereza miként is vált azzá a világokat meghatározó boszorkánnyá, aki a harcok során pont annyira ügyesen bánik a magassarkújával, mint a fegyvereivel. Itt azonban még egyik sincs meg neki, sőt a játék elején gyakorlatilag teljesen védtelenül tanulja meg későbbi mesterségének fortélyait (abban a reményben, hogy segíthet rácsok mögött senyvedő anyjának), míg egy rá kifejezetten jellemző, forrófejű pillanatban be nem téved abba a tiltott rengetegbe, ahová még a legrátermettebb boszorkányok sem mernek bemenni – onnan ugyanis nincs kiút. Az Avalon-erdő azonban számos meglepetést tartogat, például Cereza első démonját, amely pillanatok alatt meg is szállja a kezében cipelt plüssállatot. Cheshire meglehetősen barátságtalan és agresszív, viszont elég gyorsan belátja, hogy céljuk alapvetően közös, így a maga módján asszisztál Cerezának az erdőből való kijutáshoz – kap ugyanis egy ígéretet, miszerint a kaland végeztével visszatérhet saját világába, az Infernóba.
A páros útját értelemszerűen elég sok minden hátráltatja: az első órában például a meglehetősen unortodox irányítás. A Bayonetta Origins-ben ugyanis szó szerint két különböző karaktert kell terelgetni, ráadásul egyszerre. A bal analóg kar és az ezen oldalon található gombok Cerezát, míg a túlsó fél Cheshire-t illeti meg. Az erdőben ez alapvetően a közlekedés szempontjából fontos, hiszen míg a nagyobb magaslatokat kizárólag Cheshire éri el, addig a hagyományosabb járatokat, kapcsolókat Cereza kezeli. Néha viszont kombinálni kell a kettőt, például Cheshire-t feldobni egy magaslatra, ahonnét Bayonetta számára meg tudja nyitni a továbbjutás felé vezető utat. Ez később kifejezetten el is mélyül, mivel a karakterfejlesztés során nem csupán új képességeket kap a páros, de Cheshire különféle elementál-alakokra is szert tehet, melyekkel korábban elérhetetlen objektumokat képes megragadni és manipulálni.
Kard ki kard
Ez egyébként a játékidő jelentős részét kitöltő harcok során válik igazán hangsúlyossá, Bayonetta ugyanis kizárólag támogató szerepet tud betölteni, hiszen se tudása, se fegyvere nincs a direkt összecsapásokhoz. Az ütéseket, harapásokat így minden esetben Cheshire viszi be, Cereza inkább csak lefog, sokkol, vagy más módon köt le egy-egy célpontot. A mechanika rendkívül hasonlít Viola harcstílusához, a Bayonetta 3-ból, de közel sem annyira dinamikus vagy látványos, még a folyamatosan megnyíló képességek birtokában sem. Pedig akad itt pár réteg: menedzselnünk kell például a rendelkezésre álló mágiát, a harcokon kívül előállítható főzetek bevetésével pedig könnyedén a saját oldalunkra billenthetjük a mérleg nyelvét egy-egy szorosabb szituációban, de mindez alapvetően így sem érhet fel a sorozat ikonikus harcrendszeréhez.
Egyrészt a két karakter szimultán irányítását megszokni egyáltalán nem egyszerű, másrészt ellenféltípusból is nagyon kevés van, így kicsit olyan, mintha újra és újra ugyanazokat a harcokat tudnánk le, csak eltérő intenzitással vagy sikerélménnyel. Különösen igaz ez a miniarénaként funkcionáló, ugyanazon külsővel rendelkező Tír na nÓg-szakaszokra, melyek a külvilágtól elzárt mikrouniverzumok, ahol kiváló arányban keverednek a csaták és a továbbjutást akadályozó feladványok. Ez utóbbiak megoldásához általában gépeket, platformokat, kapcsolókat, néha lényeket kell manipulálni, esetenként pedig még egy-egy nagyobb ellenfél elől történő menekülés is színesíti az összképet. Ez nagyon feldobja a kalandozást, és mindig tartogat meglepetést – kár, hogy végtelenül önismétlő a tálalás, gyakorlatilag az összes ugyanúgy néz ki, és hosszútávon csak a kialakításukban térnek el egymástól.
A tiltott rengeteg
Viszont ugyanez a mesekönyveket idéző erdőről szerencsére már nem mondható el. A kifejezetten hatalmas és nagyon is változatos játéktér ugyan mindig kicsi, rendkívül szűk, általában egy útvonalat rejtő módon van jelen, de ezt az időnként menedéket jelentő tisztások és az elágazások igyekeznek megtörni – na meg persze számos olyan akadály, amin nem mindig tudunk azonnal továbbjutni. A megoldáshoz ugyanis sokszor egy adott képesség vagy egy komolyabb fejlesztés szükséges, bár ezt azért nem szabad túlgondolni, hiszen a metroidvania elemek csupán minimálisan és nagyon felszínesen vannak jelen. A Bayonetta Origins inkább a linearitás mellett kötelezte el magát, amit alapvetően a gyerekkönyveket idéző narráció igyekszik keretbe foglalni, mikor feltűnik egy új ellenfél, egy addig nem látott akadály, vagy épp a sorozatból ismerős karakterek egyike. A történetmesélés ezen fajtája miatt a program kifejezetten lassú és komótos, igazán pörgőssé alapvetően csak a valóban intenzív harcok során válik.
Látványosnak viszont legalább látványos, a vízfestékes ecsetvonásokat idéző rajzstílus, a mesekönyves ábrázolásmód, a kiváló szinkron és a varázslatos zene összessége fantasztikus hangulatot teremt. A visszatérő karakterek, az ügyesen adagolt feladványok, az élvezetes harcok pedig egy változatos és a maga módján lendületes játékmenetet biztosítanak, melynek során ugyan erősen szokni kell az irányítást, de idővel ennek rutinja is kialakul. A Bayonetta Origins ugyanakkor messze nem annyira maradandó, mint a sorozat főbb epizódjai, ebben a műfajban ugyanis számos olyan alkotás született már, ami jóval erősebb és felejthetetlenebb nála. Éppen ezért inkább csak egy üde színfolt a franchise életében, néha azonban ez is elég a boldogsághoz – főleg, ha egy erdőben ragadt fiatal lányról van szó.
