Van az az elcsépelt, iszonyatosan klisés mondás, hogy minden rosszban van valami jó. Hosszasan lehetne vitatni, hogy ez milyen esetekben miért nem igaz, a játékipar azonban gyakran villant fel ékes példákat a közhely mellett. Jelen esetünkben a tavalyi, leginkább a nevetséges és siralmas jelzőkkel illethető, új, multiplayer-fókuszú Dark Alliance megjelenésében és bukásában volt legalább annyi jó, hogy a jogtulajdonosok rádöbbentek, hogy egy nagy múltú, hatalmas nosztalgiafaktorral kecsegtető sorozaton ülnek. Több sem kellett nekik, az első Dark Alliance még tavaly ellátogatott minden nagyobb platformra, egy év késéssel pedig követte jelen cikkem alanya, a 2004-es második rész is, mellyel lényegében az ikonikus széria ismét elérhetővé vált mind a régi, mind pedig az új játékosok számára.
Ahogy arról születésnapos cikkünkben már írtam, a két Dark Alliance-rész lényegében akkor érkezett meg konzolokra, amikor PC-n a szerepjátékos mezőnyt egyik oldalról meghódította a Diablo 2, a másikról pedig a BioWare, illetve a Black Isle legendás, izometrikus szerepjátékai ostromolták, miközben ez a széria lényegében egyesítette a két tendenciát. Felülnézetes, a Diablo játékmenetére, azonban a Forgotten Realms világára és a Dungeons & Dragons harmadik kiadásának szabályrendszerére építő, akár két játékos által is játszható címek voltak, meglepően jó történettel, és kifejezetten pozitív fogadtatással. Míg az első rész esetében az Interplay még lengyel fejlesztőkkel el akarta készíttetni a PC-s portot is, a cég mélyrepülése miatt ez végül nem valósult meg, a második rész esetében pedig már fel sem merült. A tavalyi remasterelt kiadással így egy lényegében két évtizedes ígéret teljesült be, már amellett, hogy régi rajongók is végre újrajátszhatják a klasszikusokat, anélkül, hogy PS2, Xbox vagy Gamecube konzolokat kellene leporolniuk.
Öt hős bukkant csak fel a vidéken
A Dark Alliance 2 közvetlenül az első rész befejezése után indul, miután annak három főhősét küldetésük végeztével rögtön el is rabolja egy új, az Onyx Torony újjáépítésére törekvő főgonosz. Az ördögi erők inváziója így továbbra is tart, az események ismét Baldur’s Gate városa körül forognak, hősünket pedig öt új opció közül választhatjuk ki, melyek között ezúttal már felbukkannak olyan izgalmasabb lehetőségek is, mint például a nekromanta. Miután a tutorialként szolgáló kaland során megmentünk egy karavánt és egy kisebb falut a Red Fang koboldtörzs inváziójától (miközben természetesen lépünk pár szintet és szerzünk magunknak némi létfontosságú lootot is), rövidesen az események sűrűjébe csöppenünk, amit azonban, ahogy az első rész esetében is, ezúttal is megtehetünk egy barátunk oldalán, kooperatív módban.
A játék rendelkezik az eredeti változat minden erényével, melyeket minél inkább a nosztalgia rózsaszín lencséin keresztül szemlél valaki, annál szórakoztatóbbak. Azonban a remasterelés és portolás folyamata sajnos hagyott maga után némi kívánnivalót. A játék ugyan kapott pár achievementet, támogatja mind az egér-billentyűzet, mind az XInput alapú kontrollerek használatát, valamint a modern felbontásokat is, grafikai beállítások tekintetében már csak igen szegényes felhozatalt kínál. Online multiplayer nincs, de még helyi játéknál is ragaszkodik a két kontrollerhez, a billentyűzet-kontroller kombináció pedig bármennyire is tálcán kínálná magát, sajnos nem lehetséges. A multival kapcsolatban a megjelenést követően számos súlyosabb bugot javítottak már a fejlesztők, azonban a tesztelés során ezektől függetlenül egyedül is ráakadtam pár kisebb-nagyobb problémára, állásvisszatöltés után hibásan pályára kerülő ellenfelektől kezdve a véletlenül halhatatlanná váló mobokig.
A végeredmény egy remaster, mely elsősorban az eredeti változat rajongóinak és az érdeklődőknek szól, annak érdekében pedig, hogy mindezt egy új generációval is megismertesse és megszerettesse, a kiadó enyhe kifejezéssel is tehetett volna többet. A Dark Alliance 2 ugyanis hiába volt a maga idejében hatalmas klasszikus, és hiába a jó időzítés, a röpke nyári uborkaszezon végéhez közeledve, annyira azért nem öregedett jól, hogy csak így, egy minimális változtatásokat tartalmazó port formájában megállja a helyét – legalábbis nem 30 eurós áron. Mint a játékmegőrzés híve és a régi változat kedvelője, jól szórakoztam vele, és örülök, hogy végre sikerült kihalászni ezt a két klasszikust a feledés homályából, azonban egy kis extra ráfordítással többet is ki lehetett volna hozni a dologból. Mindenesetre inkább ezekre, és ne a tavalyi katasztrofális multiplayer rebootra emlékezzünk a Dark Alliance kapcsán.
A teszthez a GOG-tól kaptuk a kódot, köszönjük!
