Musou – manapság sokan már csak így emlegetik azt a stílust, amelyet a Koei annak idején a Dynasty Warriors (Shin Sangoku Musou) elegyével alkotott. Háborús stratégia? Nagyívű cséphadarós játék? Szerepjáték? Egy kicsit mindegyik elemből szemezgettek a japán szoftverművesek, a végeredmény pedig azóta is felettébb sikeres. Noha nem is az univerzális nyugati ízlésvilágot hódítják a Warriors-játékok, azért errefelé is akadnak olyanok, akik imádják, amikor egy-egy kardcsapásuk nyomán százak hullnak porba. A Musou-játékok egyik közös nevezője pont ez: hősöddel kimész a csatatérre, ahol szó szerint százával-ezrével kolbászolnak az ellenséges mobok, te pedig suhintasz, csapkodsz, közben pedig pörög a KO-számláló, amely egy-egy csata végére akár többezres számokig képes felkúszni. Nos, a dinasztiák végeláthatatlan háborúiban már egy kicsit megfáradt a közönség, így az Omega Force fejlesztői különböző licencek mentén kezdték terjeszteni sajátos műfajelegyüket. A Gundam, Zelda, Dragon Quest és a Fist of the North Star márkanevek után egy újabb bivalyerős franchise került Koei-ék látókörébe. Hölgyeim és uraim, üdvözöljük körünkben Arslan herceget, és díszes kompániáját!
Királydráma
Nem csalás és nem ámítás, az Arslan Legendáit már a nyolcvanas évek óta zabálják a japánok, ráadásul a történet eredete egy perzsa eposztól származik. Ez alapján már sokan kitalálhattátok, az ezüsthajú trónörökös sztorijában jelen van a hősiesség, az árulás, a családi dráma és minden más olyan fontos kellék, amit egy ilyen ősi sztoritól elvár az ember. III. Andragoras király (pontosabban, ahogy errefelé mondani szokás: Ahndraghoraszü) kemény kézzel kormányozza Pars királyságát, de egy balszerencsés napon cselszövés áldozata lesz. Arslan épphogy kicsúszik a lusitaniai hódítók karmából; a menekülő hercegnek pedig újra kell szerveznie saját bizalmasainak körét, hogy megmentse a birodalmat. Bár az alapfelállás sablonosnak tűnhet, az írók gondoskodnak arról, hogy ne maradjunk fordulatok és izgalmak nélkül. Ennek megfelelően az Arslan: The Warriors of Legend pályái is meglepően változatos formát mutatnak. Egyik pillanatban még egy csatát vezetünk nyílt terepen, a következőben már egyedül kommandózunk, mondjuk a vár alatti kazamatában, később pedig csapatunk tagjai között váltogatva oldunk meg szorult szituációkat.
Elő a karddal!
Habár a célok kellően változatosak tudnak lenni, az odáig elvezető utakban egy közös pont lesz: a Musou-vagdalkozás. Akár lóháton, akár gyalogosan indulunk a missziónak, mindig temérdek ellenfél állja majd az utunkat. Karaktereink (merthogy Arslan követői mind-mind játszható figurák) különböző speciális mozdulatokkal és egyedi fegyverekkel vannak felvértezve, így a „kis ütés, nagy ütés, védekezés” alapvetések is eltérő játékstílust igényelhetnek, attól függően, hogy kit is irányítunk. Vannak persze olyan arcok, akikkel kínszenvedés végigérni a pályákon, de a tápolás lehetősége és a sztori előrehaladtával bekövetkező fejlődések sokszor az ő létjogosultságukat is igazolják. Hogy miként lehet a szokásos szintlépős módszer mellett effektívebben is fejlődni? Például skill kártyákkal, amiket a harc során gyűjtögethetünk össze, és akár már meglévő kártyáink felhasználásával is szintetizálhatunk magunknak. Tényleg érezhető változást érhetünk el a segítségükkel, ne felejtsük a készleteket mindig szinten tartani! A pályák különböző szakaszait külön-külön értékeli a játék (a szokásos rangsorral, ahol az S jelenti a legjobb osztályzatot), de máshogy is jutalmaz minket. A bunyók során különféle könyvek üthetik a markunkat, ezek segítségével pl. kajákat dobhatunk össze magunknak a szabad játékmódhoz (ezeket úgy tessék elképzelni, mint egyfajta buff-jellegű bónuszokat), de olykor harcművészeti leírásokat is találhatunk, amiket a kombó-fa fejlesztésére, vagy épp a fegyverünk elementális tápolására használhatunk.
A legjobb dolgot nem is mondtuk még. A Musou játékok egyik legnagyobb örömforrása, amikor a végeláthatatlan ellenfélseregek úgy zuhannak hűvös halomba előttünk, mintha érett búzát aratnánk egy bázikus méretű kaszával. A Mardān Rush speciális támadása ezt az érzést fokozza közel a végtelenségig. Ilyenkor karakterünk megidéz egy sereget (ez a hős stílusához igazodva lehet lovas, gyalogos vagy íjász harcmodorú), ezután pedig következik a kaszálás, ahol nem ritka az 5000-10 000-es kombószám sem. A Mardān Rush nemcsak hatékony, de irgalmatlanul látványos támadási forma is, amely tetézi a speckóknál is látott tömeges takarítómunkát. Persze nem csak ezekre lehet alapozni. A kulcsfontosságú ellenfelek általában időzített (és igen erős) támadásokkal esnek hőseinknek – először a páncélt kell lehámoznunk róluk, majd jöhet a szeletelés (mondjuk egy fegyverváltós Charge Shift kombóval), így tudjuk a HP csíkjukat is effektíven leszalámizni.
Rozsdás lándzsavég
Aki régóta ismeri a Warriors-szériát, az tudja, hogy a stílusbeli játékok előbb-utóbb unalmassá válnak, a szolgai darálást pedig nem képes megmenteni sem a küllem, sem a sztori. Az Omega Force legutóbbi megjelenései ezeken a sarokpontokon sokat javítottak, csak idő közben a prezentáción és a térképtervezésen felejtettek el komolyabb innovációkat bevetni. Oké, a játék nem néz ki csúnyán, egyes nézőpontokból tényleg olyan érzésünk van, mintha egy megelevenedett rajzfilm bontakozna ki a szemünk előtt. De ez nem segít azon, hogy a tereptárgyak csúnyák, a helyszínek nem természetesek, a kód pedig döcögősen lett Playstation platformokról PC-re áthozva. Kontroller nélkül például neki se vágjunk a kalandnak, annyira macerás billentyűzetről irányítani a hőseinket. Angol szinkron sincs, így akció közben sokszor lemaradhatunk a feliratozott szövegekről. Az animés atmoszférához hozzátartozik az is, hogy a forgatókönyv tartalmaz számunkra furcsán értelmezhető mozzanatokat – de ezen a műfaj rajongói már meg sem lepődnek majd. A mozgatott képekből összerakott átvezetők pedig bár ügyesen hidalják át az állókép-mozgókép dilemmát, sajnos picikét vontatottak. Pontosabban mondva, a léptetés lehetősége nagyon lassú, így türelem és idő kell a játékhoz – bár egy ilyen grandiózus stílushoz eleve úgy kell nekiülni, hogy bekészítjük magunk mellé a forró teát meg némi elemózsiát. Hiszen ha egyszer bekap minket a darálás heve és Arslan szappanoperába illő története, úgy nehezen szabadulunk majd az eposzi küzdelmekből.
