Ami persze valahol érthető, hiszen a kis csapat minőség szempontjából nem valami kimagasló programot tett le az asztalra, és ez lényegében bármelyikről elmondható a két rész közül. Fontos azt is megjegyezni, hogy a folytatás már hosszú évek óta készült, eredetileg még más platformokat célzott meg a fejlesztése, majd a korai handheld-verziók végül törlésre kerültek, a grafikus motor is megváltozott, illetve némi kalapozás után a PQube állt be a csapat mögé, mint támogató erő. Hát, hogy is mondjam – értékelem a kiadói lelkesedést, de a pozitívumok ellenére is azt érzem, hogy ami ennyire nem megy, azt bizony kár erőltetni.
Egyből három
Nem kettő, ahogy a cím sejteti, hanem máris három az összeredmény, legalábbis karakterek terén, hiszen az előzményből ismert Freyja mellé becsatlakozott Felix és Bernard is. A harc elején még istenek és különleges erők kerülnek szóba, azután van itt elveszett testvér és időmanipulálás is, de egyből kitérve a negatívumokra: sajnos annyira esetlen és nyögvenyelős a történetmesélés, hogy ember legyen a talpán, aki végig üli a dialógusokat, plusz oda is figyel rájuk. Pláne, hogy azért alapvetően egy 2D-s/2,5D-s akció-platformerrel állunk szemben, ami talán a Castlevania-sorozattal áll legközelebbi rokonságban, felturbózva az ottani receptet némi időmanipulálással és más extrákkal.
Ahogy haladunk előre, úgy kerülnek elő az újabb szereplők és képességek, elvégre míg Freyja karddal, addig Felix egy ostorszerű fegyverrel, Bernard pedig baltával aprítja a népet, ráadásul mindegyiküknek más az extrája, már azon túl, hogy kombóik is fejleszthetők. Külön a karakterekre rágyúrhatunk, de ezen túl még rengeteg mozdulatkombinációt vásárolhatunk, ami mindenképpen jól jön a harcoknál, amikből meg aztán tényleg rengeteg van. A páncélos lovagok, kis gnómok, repkedő varázslók, farkasok, tűzköpők és egyéb szerzetek szeretnek együttesen, csapatban támadni, olyankor pedig hiába az ugrás és „blinkelés”, nehéz sebződés nélkül teljesíteni.
Ilyenkor jönnek jól az olyan extrák, mint például az idő megállítása, amivel a célpontunk kővé dermed, esetleg az, amikor ideiglenesen egy klónunk születik, aki ugyanazokat a mozdulatokat végzi, amiket korábban „felvettünk” – utóbbival ráadásul logikai feladványok is megoldhatók, merthogy abból is bőven került a játékba a rengeteg ugrálás, felfedezés és harc mellé. Na, meg persze van itt még lopakodás és rejtőzködés (minimálisan), mindenféle brutális főellenfél gyenge pontokkal, meg amúgy minden, amit megszokhattunk a zsánerben.
Nem túl acélos
Ami azonban komoly probléma, az az, hogy a fejlesztők láthatóan a második részre sem igazán éreztek rá a műfaji elemekre, vagyis már alapvetően a játék- és dizájnelemeknél ott vannak a bajok. Az egész produkció az olcsó, kínai és koreai indie Unreal-prezentációk minőségére emlékeztet, amik pár euróért kerülnek fel a Steamre, persze kicsit összeszedettebb formában, de azért így is egészen kínos megoldásokkal. A szinkront hallgatni sokszor kifejezetten kellemetlen, és bár volt, hogy elkapott a játék hangulata és stílusa, az előbbi kifejezés magára a teljes egészre is igaz, ami nem a legjobb ajánlás egy 9-10 ezer forintos játék esetében.
Fele árért talán kicsit kevésbé lennék szigorú, de az AeternoBlade 2 rendkívüli módon kilóg a műfaj jelenkori képviselőinek sorából, emellett ellenfelei nagyja is lényegében az előzményből lett átemelve, szóval úgy tűnik, nagyon nem is akartak vele dolgozni. Kár, mert egyébként van olyan ritka pillanata, mikor élvezet benne aprítani, és ezek azok a jelenetek, amik után különösen fájó az a kezdetleges megvalósítás, ami inkább jellemző a végigjátszás során. Sok Castlevania, egy kevéske Trine, meg egy rakás esetlenség. Aki erre vágyna, az próbálkozhat vele, de javaslom egy nagyobb leárazás kivárását, mert a jelenlegi összegért egyszerűen nem éri meg.
