Sok rajongó valószínűleg a mai napig szentségtörésként tekint a legendás Doom-sorozat harmadik, szinte minden tekintetben újító szándékú felvonására – ennek legfőbb oka, hogy a széria kvintesszenciáját csak nyomokban tartalmazta a 2004-ben megjelent FPS. A pörgős, ellenfelek tucatjait felvonultató összecsapásokat komótos ütemben zajló lövöldözésre, a tág tereket pedig szűk (és nem mellesleg sötét) folyosókra cserélte a csapat, ami elég sok embernek megfeküdte a gyomrát. Ez persze mit sem változtatott azon a tényen, hogy a Doom 3 egy kiváló játék volt a maga idejében, álleejtő grafikával (nem túlzás azt mondani, hogy gépigényt tekintve ez volt a Crysis előszobája), hidegrázós hangulattal, valamint egy rendkívül hosszú és tartalmas kampánnyal. No meg egy gigászi cliffhangerrel, hiszen az epilógusban láthatjuk, amint a játék antagonistája, Dr. Malcolm Betruger, egy démoni sárkány, Maledict bőrében szövögeti tovább ördögi terveit. Egy ilyen zárás pedig értelemszerűen folytatásért kiált, ami a Nerve Software jóvoltából meg is érkezett, méghozzá 2005. április 8-án, tehát csaknem napra pontosan 18 esztendővel ezelőtt. Utólag is boldog születésnapot, Resurrection of Evil!
Hárman, mint a gonoszok
Persze ők alapesetben heten vannak, de a fent említett stúdió bölcsészmatekkal számolt, így végül csak ennyire futotta. No, de ne szaladjunk ennyire előre, lássuk az alapfelállást. A kiegészítő csaknem másfél évvel a Cyberdemon legyőzése után veszi fel a fonalat, a kezdő képsorokból pedig hamar kiderül, hogy egy, a vörös bolygóról érkezett jeladás miatt a UAC újraindította a Mars programot, méghozzá Betruger egykori kolléganőjének, Dr. Elizabeth McNeilnek a vezetésével. Mi baj lehet abból, ha visszatérünk a katasztrófa helyszínére, nemde? Nos, nagyon is sok, az Erebus Labs-be küldött alakulat ugyanis rátalál egy különleges ereklyére, ami szerény személyünket kivéve pillanatok alatt a másvilágra küldi az osztag jobb sorsra érdemes tagjait. És ha mindez nem lenne elég, az általa kibocsátott energialöket még egy Pokolba vezető portált is megnyit, így ismételten démonok hordái özönlik el a komplexumot.
A feladat innentől adja magát: mivel a leginkább egy szottyadt szívre hajazó tárgy nagymértékben hozzájárult az újabb invázióhoz, mielőbb el kell juttatnunk a Phobos Labs-ben ücsörgő Elizabeth-nek. A misszió persze nemcsak papíron hangzik nehéznek, de a gyakorlatban sem a parkban sétálgatunk, hiszen nem elég, hogy egy rahedli rémalak választ el minket a professzortól, még Maledict is ránk ereszti három fejvadászát (így már talán érthető a referencia), hogy szerezzék vissza az ereklyét – természetesen a halott kezeink közül. Ehhez persze az ismételten néma főhősünknek is van egy két szava (bocsi), a megszokott arzenál mellett ugyanis kapunk néhány új eszközt, ráadásul a bőrünket Dove reklámmá változtató szív sem arra való, hogy szeretetet osztogassunk vele.
Kettő lett, maradhat?
A Half-Life 2 gravitációs fegyvere elég nagy hatással az akkori videójátékokra, hiszen két évvel a megjelenése után már a szintén Source motort használó Dark Messiah of Might and Magic-ben is kedvünkre hajigálhattuk a tereptárgyakat, ahogy a Bioshockban is volt telekinézis, sőt, igazából a Crysis nanopáncéljának ereje is erre a mechanikára épült. Az első fecske azonban cikkünk alanya volt, hiszen a Nerve lényegében pofátlanul lemásolta a Valve alkotásának forradalmi eszközét, ráaggatta a „Grabber” nevet, majd a játékos kezébe nyomta azt, méghozzá rögtön a kaland kezdetén. A hivatalosan Ionized Plasma Levitatornak nevezett „fegyverrel” tehát kedvünkre felkaphatjuk az ilyen-olyan tereptárgyakat, sőt még a kidobóst játszó ellenfeleknek is visszaküldhetjük a csomagot, ami a lőszerrel való spórolás egy igencsak kifinomult módja. A kezdeti lelkesedést azonban hamar letöri a tény, hogy az id Tech 4 nem igazán lett felkészítve a fizikával történő játszadozásra (nem sok olyan tereptárgy van, amit felkaphatunk), emellett a pályák kialakítása sem szolgálja ki ezt a fajta játékmenetet. Ráadásul a Grabber csak pár másodperc erejéig képes megtartani a dolgokat, ami elég illúzióromboló – az alapjátékhoz készült gravitációs fegyver mod ebből a szempontból sokkal jobban sikerült. Az viszont dicséretes, hogy az első főellenféllel való küzdelem teljes egészében erre az eszközre lett kihegyezve, így kell bemutatni egy újdonságot!
Hiába tűnik tehát élvezetesnek a hajigálás, a fegyver elég hamar a hátizsák mélyére kerülhet (hacsak nem akarja valaki minden áron ezt használni), nem úgy a másik gyilkoszerszám, ami felettébb ismerős lehet a széria kedvelőinek. A Doom 2-ben debütált, legendás duplacsövű sörétes ugyanis hazatalált, és ismételten bizonyította, hogy nem véletlenül lett a játéktörténelem egyik legikonikusabb fegyvere. A relatíve hamar megszerezhető shotgun a normál verzióval ellentétben rendkívül nagyot szól, erejéhez pedig kétség sem férhet, hiszen iszonyú pusztítást képes okozni a démonok között. Akik időközben új tagokkal is bővültek, mert hát minden valamire való kiegészítőben akadnak korábban nem látott ellenfelek. A Lost Soult váltó Forgotten One képviselőivel relatíve hamar (konkrétan az első másodpercekben) összefuthatunk, ők lényegében az első két rész lebegő koponyái, a nosztalgiára tehát nemcsak az imént említett fegyver erősít rá. Náluk pár fokkal érdekesebbek a Vulgarok, akik lényegében az Impek energiaitalon nevelkedett mostohatestvérei, tehát sokkalta gyorsabbak a sokszemű közkatonáknál, ráadásul még a Hell Knightok plazmagömböcét is kölcsönvették. A sort a leginkább a Mancubusokra hajazó Bruiserek zárják (már ha nem vesszük bele a kalapba a vegyvédelmi ruhában grasszáló zombikat), a velük való találkozások pedig garantáltan beleégnek az egyszeri játékos emlékezetébe. Egyrészt azért, mert a mechanikus monstrumok rendkívül nagy lelkesedéssel szórják ránk a rakétákat, másrészt pedig csodálatos mosolyukat sem rejtik véka alá – a szomáliai kalózók valószínűleg máig irigykedve tekintenek erős fogazatukra. Összességében tehát elmondható, hogy az új ellenlábasok a fürgébb csapatból kerültek ki, ez azonban nem jelent gondot, mivel van a játékban…
Ez a szív érted dobog!
…időlassítás. Ahogy azt említettem, a történet katalizátoraként szolgáló ereklye nem csupán csecsebecse, sőt, igazából a Resurrection of Evil központi elemének tekinthető. Az eszköz ugyan nem nevezhető tényleges fegyvernek, a három fejvadász (akik értelemszerűen a játék főellenfelei) erejét viszont a legyőzésük után pillanatok alatt elszipkázza, így biztosítva új képességeket a karakterünknek. Az első ilyen az imént szóba került időlassítás, ami nem csupán hasznos, de piszkosul látványos is – ha valaki szereti a F.E.A.R.- vagy a Max Payne-szériát, az nagy valószínűséggel tudja, hogy miről beszélek. A második démon az extra nagy sebzés képességét kínálja (persze nem tálcán), az utolsó pedig sebezhetetlenséggel szolgál, melynek hasznosságát talán nem kell ecsetelni. A „szupererőket” természetesen csak limitált ideig tudjuk bevetni, a szívnek pedig munícióra is szüksége van, méghozzá emberi lelkek formájában – a feltöltéséhez szerencsére elég átgyalogolnunk egy szerencsétlenül járt dolgozó holttestén. A Doom 3 Soul Cube-ja is vitt némi színt az összecsapásokba, az Artifact viszont teljesen új dimenziót ad a küzdelmeknek. Használata pedig néha nemcsak ajánlott, de néhány esetben egyenesen kötelező is, gondolok itt például a Betrugerrel való összecsapásra, ami messze több kihívást nyújt, mint a Cyberdemonnal való kergetőzés – mondjuk, hogy nem az volt az alapjáték csúcspontja.
Kiegészítő lévén a Resurrection of Evil természetesen nem hozott gyökeres változásokat, de igazából nem is kellett neki, mivel betonbiztos alapokra építkezett. Az ismerős mechanikák (az ijesztgetések például már messze nem ütöttek akkorát, mint pár hónappal korábban) mellett a helyszíneket tekintve is könnyen lehetetett deja vu érzése az embernek, annyi változtatással, hogy itt lényegében a marsi civilizáció romjaitól haladtunk az egyre modernebb területek (és végül a pokol) felé. Az új fegyverek viszont kellően feldobták az élményt (pláne a duplacsövű), a démonok eddig nem látott képviselői pedig okozhattak pár nem várt meglepetést, szóval bőven megérte a pénzét a pár óra alatt letudható toldalék – már csak azért is, mert ami működött az id Software klasszikusában, azt szerencsére nem rontották el. És ha már megemlítettük a legendás stúdiót: szívből reméljük, hogy ha nem is ezen a néven, de kapunk még a csapattól olyan játékot, ami a horror vonalat erősíti (manapság úgyis felkapott lett a műfaj), mert egyszer már bizonyította, hogy elég otthonosan mozog a témában.
