PS2-re még egy játék érkezett: a Silent Hill: Shattered Memories, amely talán a legalulértékeltebb SH-játék az összes közül. Ez az első rész újragondolása, aminek csak a váza azonos, de ennek ismeretében egészen különleges játék lett. Akik szerint azért nem szerettem a 4. részt, mert az nem a 2. rész, itt bebizonyosodott, hogy tévedtek: a Shattered Memories még távolabb áll a klasszikus SH-játékmenettől, mint a 4. rész. Itt ugyanis nemcsak, hogy nincs semmilyen fegyverünk, de harcolni sem tudunk – ha jönnek a szörnyek (akikből ráadásul csak egyféle van), egyedül a menekülés a túléléshez vezető út. Ezzel együtt itt megvan az elemlámpa és a nézelődés lehetősége, ami a SH1 ködös utcái helyett most havas és hó-, illetve jégtorlaszokkal lezárt utcákat hozott magával. Az egész téli város iszonyú hangulatos, imádnivaló minden olyan pillanata is, amikor semmi félelmetes nincs, csak nézelődünk, sétálunk egy cél irányába. Plusz, ehhez hozzátették a 2. rész utáni legdurvább történetet, ami van annyira szomorú és tragikus, mint a nagy előd, és ami durván sokat lendít az egész játékon. Cheryl kiskorában veszítette el az apját, és csak annyi emléke van róla, amennyit a videofelvételen lát, nem ismeri őt igazából. Anyja nem képes kezelni kamaszkori problémáit, így mindenért őt hibáztatja, apját pedig bálványozza, így az egész játék voltaképpen Cheryl fantáziája – nem véletlen, hogy a világ mindig akkor fagy be, amikor a történetben eljutunk egy olyan jelenethez, mondathoz, ami ellentmond Cheryl fantáziájának.
Az eredetileg Wii-re megjelent részt szintén átportolták PS2-re (az nagy poén, hogy a Wii megalkotója saját állítása szerint azért döntött a név mellett, mert úgy gondolta, hogy ez a szó kiejtve a világ minden országában valami nagyon vidám dolgot jelent), ami már a konzol utolsó hónapjaiban jelent meg. Mint a 4. rész, ez is igen megosztó lett: sokaknak hiányzott a harc.
- Kedvenc idézet: „Imádom apucit!”
- Legjobb jelenet: Cybil tolja Harryt a kerekesszékben, majd jéggé fagy, ahogy a világ is körülötte.
- Legjobb rejtvény: Art Studio
- Legjobb helyszín: a fagyott híd
- Legjobb szörny: -
Nem lehet azt mondani, hogy a Konami nem figyelt a visszhangokra, mert a harcot kamatostul megkaptuk az immár PS3-ra érkező Homecomingban (ami már az első Silent Hill-mozifilm után érkezett, és erősen annak hatására készült, ami miatt rendesen kapott hideget-meleget). Főszereplőnk, Alex, nem egy totális átlagember, mint a korábbi karakterek (ellentétben a Resident Evil-sorozattal, ahol többnyire képzett ügynökökkel megyünk), hanem leszerelt katona, aki tud egy s mást a fegyverekről és a közelharcról (ami különben egy jó nagy WTF pillanat a történet végének ismeretében). Így ebben a részben még a szokásosnál is kevesebb töltényt kapunk a fegyvereinkhez – ami különben is mindegy, lévén, hogy a fegyverrel való célzás gyalázatos az ellenségek mozgásának sebességéhez képest, mert mire becélzod vele a szörnyet, már rég neked ugrott minimum egyszer –, de most először a harcban van elhajlás és ellentámadás is. Mivel igen ritkán játszom verekedős játékokkal, és mivel eddig ilyesmi ebben a sorozatban nem volt, számomra ez nagyon nem feküdt, és mindent erővel verekedtem végig. Így jutottam el a játék kb. feléig, ahol az egyik bosson nem tudtam túljutni. A megmaradt 2 életerőm ahhoz is kevés volt, hogy a harc feléig eljussak vele, pedig rengetegszer megpróbáltam. Ami persze egyre jobban frusztrált. Ez végül odáig fajult, hogy most először letettem a lantot, és hónapokig a játék felé se néztem. Bő fél év után jutottam el odáig, hogy csak végig kéne játszani, de elég volt a kínlódásból: elkezdtem az elejéről.
Mivel már nem volt teljesen ismeretlen a pálya, a haladási irány, sikerült 4 életerővel eljutni ugyanaddig, és azzal már nagy nehezen, de legyőztem azt a babaszörnyet (aki egyébként a Homecoming legerősebb szörnye, a végső főboss a nyomába sem érhet). Biztos voltam benne, hogy közel 8 hónap kihagyással megdöntöttem valamiféle rekordot, de így már végig tudtam vinni az egészet, amiben a Konami még saját bevallása szerint is „kevés, és rosszul elhelyezett mentési pontokkal” rontotta az élményt. Viszont Jamaoka ismét odatette magát, és például a Smog hangja, amikor megjelenik, baromi jó. Úgy tűnt, hogy a PS3-as életszerűbb grafika egyáltalán nem tett jót a Silent Hillnek. A régebbi, rajzosabb látványvilággal valamiért sokkal igazibbnak tűnik a környezet. A lehetséges egyik ok az, hogy a PS3-as részekben (Homecoming, Downpour) a képi világ az elejétől a végéig teljesen egysíkú, szürke vagy (rozsda)barna. Egyszerűen nincsenek benne szép helyszínek, mint például a SH2-ben a hotel, amik változatossá tennék, megmutatnák, milyen volt a valóságban, és a kontraszttal feloldanák az egyhangúságot. Mert azért 6-10 órán át csak egyfajta színeket és környezetet nézni tényleg igen unalmas, teljesen elveszíti azt a varázsát, amiért kitalálták, hogy ilyen legyen.
Amikor ezt a részt befejeztem, úgy éreztem, hogy sosem akarom újrajátszani, mert nem élvezet, hanem inkább kínlódásnak tűnt. De hála a Bradygamesnek – és annak, hogy megvolt még egy mentésem a gyóntatófülke előtt –, megtudtam, hogy ezúttal az UFO-befejezés elsőre is behozható, és végtelen sugárfegyvert hoz magával. Így visszamentem az adott mentéshez, onnan végigjátszottam újra, és utána az új játék 2. pályájától lett egy olyan fegyverem, ami bár sima szörnyek ellen teljesen rossz a célzási nehézségek miatt (a SH1 sugárfegyverével szemben ez nem célzottan lő, minden egyes szörnyre egyszerre), de a bossok ellen remekül működik. Ennek köszönhetően a játékban megmarad a kihívás – vascsővel, késsel harcolunk a legtöbb szörny ellen –, de a bossharcok immár nem frusztrálóan nehezek. Innentől már láttam a játék több pozitívumát is, amiből a legjobb maga a történet (oké, ezt már az első végigjátszásnál is felfedeztem). Ez a rész is iszonyú erős történettel büszkélkedhet (SH2, Shattered Memories, Homecoming, Origins – ebben a sorrendben a legjobbak a sorozat sztorijai) – embertelenül durva.
- Kedvenc idézet: Sírfelirat egy kriptában: „Aludj jól, drága feleség, és anya. Isten magához szólított – így gondolta a legjobbnak.”
- Legjobb jelenet: Anyával kapcsolatos választás.
- Legjobb rejtvény: „Az ember, aki megcsinálta, nem akarja. Az ember, aki megvette, nem használja. Az ember, aki használja, nem tud róla.”
- Legjobb helyszín: Hell Descend.
- Legjobb szörny: Smog
A Silent Hill-sorozat utolsó része a Downpour. Ha azt hittem, hogy a közel 8 hónapos végigjátszás egyfajta rekord, akkor itt nem tudom, mi volt: ezt 8 év alatt játszottam végig. A játék közepén ugyanis volt egy bug. Arról van szó, ahol volt három hulla, és az egyiknek a gyomrából kellett egy kulcsot kihalászni. Az info annyi, hogy amikor közel járunk, a kontroller jobban rezeg, akkor kell az X-re nyomni. Annak idején bárhogy próbálkoztam, sehogy sem sikerült megfogni azt a rohadék kulcsot. Először azt hittem, én vagyok béna, amikor a kezdeti 10-20-30 egymás utáni próbálkozás után sem sikerült. Majd napokkal, hetekkel később még beletettem ugyanennyit, aztán – amikor már elég világossá vált, hogy nem velem van a baj –, rákerestem a neten, és kiderült, hogy a világon mindenfelé ugyanezzel a problémával küzd a játékosok tetemes (höhö) része. Bár volt, akinek elsőre meglett a kulcs, de volt, aki azt írta, 80-szor próbálkozott egymás után, és nem talált rá. Erre leültem, és megpróbáltam 150-szer egymás után. Így sem lett meg. De nem adtam fel. Arra gondoltam, hogy talán régi a kontrollerem, nem rezeg eléggé, úgyhogy vettem egy újat, és próbálkoztam tovább azzal. De úgy sem ment. Végül meguntam, és letettem, így ez lett az első Silent Hill-játék, amit nem játszottam végig egyszer sem. Többször eszembe jutott, hogy újra kéne kezdeni, de nem jött meg a kedvem, inkább játszottam minden mással (a Homecomingot – is! – minden évben legalább egyszer lejátszom).
De most, 8 év elteltével végre nekiültem újra, és második kísérletre túljutottam az ominózus részen. Hogy most miért sikerült, nem tudom, alighanem a sok panasz hatására összedobtak egy patchet, mert azóta már ötször végigtoltam, és a kulcs mindig meglett maximum második próbálkozásra. Mivel 8 év után már csak képekre, hangulatra emlékeztem, teljesen új élményt nyújtott. Sokan állították, hogy ez a leggyengébb SH-rész, de szerintem ez nem igaz (nekem az még mindig a The Room). Itt is érezhető ugyan, hogy a fejlettebb grafika elvesz valamit a hangulatból, de a Downpour még így is kifejezetten jó élmény (vagy csak olyan ez, hogy kábé tíz Silent Hill nélküli év után bármi elég jó lett volna). A játékmenet mellett az ellenségek is jók, a helyszínek sem rosszak – különösen a börtön a végén (még ha ez már a harmadik is egy alapvetően üdülő kisvárosban, szóval vagy a helyiek vendégszeretetével van baj, vagy a turistákkal) –, és úgy összességében élvezhető az egész. Bár hajlamos szaggatni, és fájóan hiányzik belőle Jamaoka Akira (a stáblista vége felé hallható dal annyira elképesztően nem illik a városhoz, hogy csak a fejemet fogtam). A történet nem különösebben erős, sőt, de egy laza csavart azért sikerült kisajtolni belőle a végén.
- Kedvenc idézet: „Egyáltalán nem könnyű gyávának lenni, Murphy.”
- Legjobb jelenet: Murphy lelepleződése.
- Legjobb rejtvény: Mozis.
- Legjobb helyszín: „The Room”, a SH4-ből Henry lakása (aki a végső bossharcot vívja éppen).
- Legjobb szörny: doll/shadow
A Downpour 2012-ben jött ki, azóta maximum egy játéktermi lövöldözős (arcade) játék érkezett ezen a címen, de sajnos az csak Japánban létezik a maga valójában, amiben a SH2-ben újságcikkben olvasható elsüllyedt hajó, a Kis Bárónő legénységéről és utasairól tudhatunk meg többet, akik örökre elsüllyedtek a Toluca-tó mélységeiben.
Még egy próbálkozás indult, amikor a MGS atyja úgy döntött, hogy saját kezébe veszi az ügyet, és egy játszható demót össze is dobott, ami kellően félelmetes lett, ám belső nézetes, úgyhogy sajnos engem már ott elveszített volna (ahogy a Resident Evil 7 is az egyetlen, amit nem játszottam végig a RE-sorozat főbb részei közül). De aztán a próbálkozás félbemaradt, a Konami pedig törölte az egészet. Nemrég felmerült pletyka szinten, hogy mégis jöhet valami új epizód – egyes hírek szerint új rész, mások szerint remake, mint a RE 2-3 esetében –, de ezt hivatalosan még nem erősítették meg.
Összességében a Silent Hill még mindig a túlélő horrorok királya: úgy érzem, még megközelítenie sem sikerült egyik utódnak sem, és a 2. rész továbbra is a legeslegjobb horrorjáték – sőt, az egyik abszolút legjobb videojáték –, ami valaha megjelent.
„Külön köszönet:
Jamesnek a szép emlékekért,
Mariának a remek fantáziákért,
Marynek, hogy megríkatott,
Angelának, hogy megijesztett,
Laurának, hogy megmutatta a helyes utat,
Eddie-nek az emésztési tanácsokért,
A szörnyeknek az álmatlan éjszakákért.”
