A 2009-es Dragon Age: Origins maga volt a megtestesült CRPG mennyország, amely egy teljesen új univerzum segítségével vitte tovább a Baldur’s Gate 1-2 örökségét, miközben kellőképpen modern volt ahhoz, hogy a műfajtól idegenkedő játékosok figyelmét is képes legyen felkelteni. A BioWare dark fantasy szerepjátéka ugyan nem számított minden ízében makulátlannak, ám a lenyűgöző lore, a mély, kihívásokkal teli harcrendszer és a remekül felépített történet gond nélkül képes volt zárójelbe tenni a helyenként kissé kopottas grafikát és animációkat – nem meglepő, hogy a Mass Effect után végül ez a cím is betalált a közönségnél. A stúdió ráadásul a startpisztoly eldördülését követően is meglehetősen ügyesen formálta a fényesen izzó vasat, hiszen az Awakening nevet viselő bővítmény szinte minden szempontból képes volt felérni az alapműhöz, nem mellesleg annyi tartalmat pakoltak bele a szakik, hogy azt néhány teljes értékű játék is megirigyelte volna.
Ekkor jött viszont az a pillanat, amikor a csapat felett álló Electronic Arts vérszemet kapott a franchise-ban rejlő lehetőségek láttán, és – sikert kiaknázandó – mindössze másfél évet adott a BioWare-nek arra, hogy tető alá hozzon egy számozott folytatást. Talán nem nehéz kitalálni, hogy ez a nyúlfarknyi idő még az ilyen-olyan assetek újrahasznosításával sem elegendő arra, hogy egy Origins méretű fogás kerüljön a kiadó asztalára, így aztán a brigád úgy döntött, hogy abból a kevésből próbál meg laktató ebédet főzni, ami még megtalálható a konyhában. Ennek a törekvésnek lett az eredménye a 2011 márciusában megjelent Dragon Age 2, ami tartalom és játékidő terén ugyan sokkalta kevesebbet kínált, mint a nagynevű elődje (vagy akár az expanzió kategóriában induló Awakening), ám ez nem jelenti azt, hogy csapnivaló lett volna az opusz, sőt, éppen ellenkezőleg: minden hibája és hiányossága ellenére is emlékezetes élményt kínált.
A kép forrása: IGDB
Nekem személy szerint már a program felütése is tetszett, mivel lineáris mederben haladó cselekmény helyett egy visszaemlékezések képében elmesélt sztorit kaptunk, amelyben a hamar a széria egyik legkarizmatikusabb karakterévé avanzsált Varric Tethras öltötte magára a megbízhatatlan narrátor (ez lényegében a parádésan előadott prológus során kiderült) szerepét, keretbe foglalva ezzel a nem kevesebb mint egy évtizedet felölelő történetet. Apropó történet: tudom, hogy ezzel a véleményemmel a kisebbséghez tartozom, de az eddigi három Dragon Age-játék közül nekem a második rész sztorija tetszett a leginkább, nemes egyszerűséggel azért, mert bebizonyította, hogy nem kell minden fantasynek A Gyűrűk Ura magasságokba emelkednie epikusság terén, néha az is elég, ha egyetlen helyre korlátozódnak az események.
Ez a hely a Dragon Age 2 esetében ugyebár Kirkwall volt, ide érkezett meg az alkotás főhőse, az ötödik Veszedelem (Blight) elől menekülő Hawke, aki csakhamar az események sűrűjében találta magát, mivel New Yorkhoz hasonlóan Kirkwall is egy olyan város, ami soha nem alszik. Természetesen nem kívánom részletekbe menően ecsetelni a három főbb felvonásra osztott „előadás” minden egyes pontját, mindössze annyit szeretnék kiemelni, hogy bár az első fejezetben még egy picikét lassan forognak a fogaskerekek, a Qunari invázióra kihegyezett második, valamint a mágusok és a templomosok örökös ellentéte által lángba borított harmadik etap is remekül lett kivitelezve, így a műfaj kedvelői elégedett vigyorral az arcukon tekinthették meg a stáblistát.
A kép forrása: Steam
A fabula és a szüzsé ezúttal némileg földhözragadt párosa mellett pedig karakterek terén sem nagyon érhette szó a ház elejét, hiszen ezúttal is rendkívül érdekes és sokrétű társakat álmodtak pixelekbe az írók, legyen szó a már említett Varricről (aki egymaga elvisztte a hátán a jelenetek zömét), de az Awakeningben bemutatott Anderst, a szociális interakciók során kissé ügyetlen Merrillt és a Qunari szál egyik legfontosabb láncszemét, Isabelát is ide sorolhatjuk. Na és persze Kirkwall bajnokáról, Hawke-ról sem szabad elfeledkeznünk, aki a személyesebb hangvételű sztorinak hála sokkal közelebb került a játékosokhoz, mint az Origins Szürke Kamarása (Grey Warden) vagy az Inquisition Rifteket semlegesítő protagonistája. Szintén a kompániához kapcsolódik, hogy a BioWare ezúttal egy barát/rivális csúszkával igyekezett feldobni a társakkal való viszonyt, ami bizony be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen a párbeszédek alakulása (na meg persze a romantikus opciók megnyílása) mellett még extra képességeket is kaptunk, ha sikerült kimaxolnunk a csúszkát valamelyik irányba.
A kép forrása: Steam
És ha már említésre kerültek a képességek, a felettébb megosztó harcrendszert sem hagyhatjuk ki a szórásból, ami véleményem szerint – senki se kövezzen meg ezért a kijelentésért! – élvezetesebbre sikeredett, mint az Origins esetében. Félreértés ne essék, imádtam az első rész taktikus, komplex mechanikákkal átitatott küzdelmeit, de a lassúságuk okán egy idő után már nem voltak annyira izgalmasak, mint a kezdeti órákban. A BioWare mesteremberei is hasonlóképpen gondolhatták, mivel a folytatás úgy volt képes megőrizni a zsánertől elvárt mélységeket (combosabb ellenfelek esetén már nem kerülhettük el az idő megállítását és a parancsok osztogatását), hogy közben felcsavarta „picit” a sebességet. Ebből adódóan továbbra is szükség volt ugyan a stratégiai érzékre (főleg magasabb nehézségi szinteken), ám a lendületnek hála némileg lelkesebben ugorhattunk fejest a harcokba, amik az új effekteknek köszönhetően (pláne, ami a varázslatokat illeti) meglehetősen látványosnak számítottak a megjelenés idején. Jómagam a megváltozott művészi stílust is elég hamar megszoktam, mert bár tény, hogy érezhetően letisztultabb és stilizáltabb volt az első felvonásban látott grafikánál, az opusz még így is bőven beleesett a dark fantasy kategóriába – ellenben ugyebár az Inquisitionnel, a hamarosan megjelenő The Veilguardról már nem is beszélve, ami az eddig látottak (és hallottak) alapján szinte teljesen elvágta magát a sötétebb tónustól és ábrázolásmódtól.
Az eddig leírtak alapján talán mindenki számára világossá vált, hogy a címben megfogalmazott kérdésre szerintem egyértelmű „nem” a válasz, mivel én a nyilvánvaló negatívumok ellenére is jól éreztem magam Kirkwallban és környékén. Természetesen egy pillanatig sem tagadom, hogy sokkal jobb is lehetett volna a második rész, ha az EA elegendő időt ad annak megalkotására, ám ismétlődő helyszínek ide, rövidebb játékidő oda, a Dragon Age 2 jóval több utálatot kapott a kelleténél, pláne a megjelenése idején, amikor még mindenki az Origins bűvöletében „raboskodott”. Nem szeretnék jóslatokba bocsátkozni, de amondó vagyok, hogy a már most megosztó The Veilguard debütálását követően eléggé felértékelődik majd az RPG a (veterán) rajongók szemében – nagyjából úgy, ahogy az a Star Wars előzménytrilógiájával is történt, miután a Disney rátette a mancsát a franchise-ra. És akkor most következzék a kötelező érvényű kérdés: szerintetek is több szeretetet érdemelt volna cikkünk főszereplője, vagy inkább azok táborát erősítitek, akik szerint ez a széria fekete báránya?
A borítóképek forrása: IGDB, BioWare / Dragon Age Wiki
